Az ecseteimmel húzott finom élek és vonalak. A színek, mik néhol egybe olvadtak, de mégis minden így volt kerek és tökéletes; akárcsak Ő. 

Nem zavart a festékkel összemaszatolt arcom, vagy épp a kontyomból kikandikáló lomha tincsek. Csak néztem művemet, míg hagytam, hogy szívem melegség öntse el, attól a kristálytiszta kék színtől. Csalfa mosolyra húztam ajkaim, belegondolva a vászonra festett személy természetére, mi egyben angyali és temperamentumos, de mi tagadás; egy pillanat alatt varázsolt el és bolygatta fel szívem tengerét. 

Borul és fájdalmas volt az a nap, mikor megfogadtam: soha többet nem szeretek bele senkibe, - ám most úgy látszik megszegem szavam és félre teszem makacsságom. Ő más. Ártatlan, akár egy érintetlen virág, mi csak arra vár, hogy szeressék. Szeresse őt a természet lágy öle, a napsugár, mely életre kelti, az eső mi eláztatja és újjá éleszti sivár és kopott lelkét. De a félelem nagy határt húz, körül véve védtelen testét egy fallal, senkit át nem engedve rajta. Ismerős ez az érzés, hisz ki gondolná azt, hogy engem is egy jeges páncél vesz kerül? Senki, mert senki nem ismer igazán. Azonban azok a kék szemek, miben szintén a tisztaság csillan meg, belém lát, áthatolva minden akadályon és minden rosszon. Kérlel engem, adjam át magam neki, s én kételyek között vergődőm. Bízni akarok benne. Hinni akarok dallamos hangjának és érezni mérhetetlen szeretetét. S azt kívánom, bárcsak tehetném mindezt. 

Mélyről jövő sóhaj szökik ki összeszorított ajkaim közül, még alkotásom egy lepellel fedem le, ezzel lezárva a mai napot. Fejemben barátom szavai visszhangzanak, miket még reggel szánt nekem, ezzel összezavarva teljesen:

- Tudod, Harry nem vagyok vak. Látom azt, amit Te nem akarsz és amit Ő sem. Louis okos és másabb, mint a többiek, hiába az a hirtelen természete, sérült a lelke, akárcsak a tiéd. S ezt mind egy álca mögé rejti. Miért nem adsz egy esélyt magadnak, hogy végre boldog lehess?

Liam okos volt és pontosan igaza volt. Mindketten tudtuk, hogy ott a szikra köztünk azzal a törpével, még is úgy próbáljuk eloltani, mintha ezzel a legnagyobb bajt hoznánk el a világra. 

Égből jövő nedves cseppek kezdték eláztatni a betont, lépteimet pedig szaporábbra fogtam, hiszen tudom; most a természet mindent eláztat könnyével. Megkönnyebbülten léptem be a kollégium ajtaján, ám még így sem úsztam meg szárazon. Nedves tincseim hátrasimítottam, majd felindultam a lépcsőn. Nem volt most türelmem várni a halál lassú szerkezetre, de ez csak egy kifogás volt, míg igazából csak igyekeztem rendbe szedni gondolataim. Kínzó léptekkel haladtam fel az emeltre, mintha csak a lépcső fokokat számolnám, miken bordó borítású szövet helyezkedett el. Tekintetem végig a földre szegeztem, s mikor felemeltem, már láttam a szoba számom az ajtón díszelegni. Mély levegőt vettem, kezemmel erősen megszorítottam a kilincset, de az a látvány mi bent fogadott teljesen összetört. 

Louis könnyes arca, amint a földön ül görcsösen és úgy zokog, akár egy védtelen kisgyerek. Nem gondolkodtam, szélsebesen szeltem át a köztünk lévő távolságot, hosszú karjaimat pedig aprócska teste köré fontam. Lágyan kezdtem simogatni a kis agyal fel-le mozgó hátát, míg Ő szorosan ölelt gyenge karjaival, arcát erősen mellkasomba fúrta. 

- Mi történt, Louis?- suttogtam finoman, jelezvén; nem akarom sürgetni. 

Ismét felzokogott, könnyei benedvesítették mintás ingem, ám ez mit sem számított nekem. Percek teltek el, mire már csak halk szipogást hallottam, arcocskáját pedig gyengéden kezeim közzé vettem. Simogattam a kipirosodott bőrt, remélve, hogy ettől majd még inkább megnyugszik és képes lesz szavakba önteni fájdalmát. 

- Ha..Harry..- emelte rám kipirosodott és elsötétedett kékjeit, minek láttán a szívem lassan kezdett ketté hasadni.- Bántott..- ejtette ki nehezen, mire arca ismét sírásba kezdett torzulni.

Nem akartam Őt sírni látni. A mosolyát akartam, mivel bevilágítja az egész földet és boldogságot varázsol bele csillogó zafírjaival. 

Agyam kikapcsolt, érzéseim szabad utat kaptak, s úgy tapadtam nedves ajkaira, mintha épp az életet nyújtó levegőért kapnék. Megszeppent, de merészsége hamar szabadjára tört, így lágy csókba összeforrva kezdtük egymás párnácskáit ízlelgetni. Édes volt, akárcsak a frissen szedett málna, mely beborította lelkem szépséggel és melegséggel. Kezecskéit gyengén nyakam köré kulcsolta, míg én szorosan vontam magamhoz egy pillanatra sem elszakadva tőle. Néha-néha kisebb levegőért könyörögtünk egymásnak, ám a birtoklási vágy úrrá lett rajtunk, s szinte magával szippantott minket, ezzel a legmélyebb függőséget okozva számunkra. Féltettem Őt, hisz oly törékeny volt, akárcsak egy apró porcelán angyalka, mi karácsonykor a fa díszítő elemét képzi. 

Bágyadtan pilledt rám feldagadt szemeivel, az éjszaka fényében azonban még így is gyönyörű volt, hosszú szempilláit kezdte rebegtetni, jelezvén; nem sokára elhajózik az álmok tengerén. Felkapva termetét fektettem be a puha párnák közzé, alaposan betakargatva adtam egy lágy puszit homlokára, mindezek után indultam volna meg saját helyem felé, ha egy gyenge szorítás vissza nem tart.

- Maradj..- suttogta erőtlenül, mire egy halvány mosoly futott végig arcomon, belegondolva a holnapi reakcióját.

Akaratom ellenére is elképzeltem, ahogy heves természetével csapkod és kér számon; mit is keresek én mellette, s miként merészelem megrontani őkegyelmét?

Ám most mindez csak a jövő elmélete volt, mi addig futott végig agyamon, míg el nem elhelyezkedtem mellette és át nem öleltem az angyalkát nagy kifliként. Egyenletes és békés szuszogás töltötte be a szobát, engem is ezzel elbódítva és a másik világba terelve, még mielőtt hangosan is elmondhattam volna:

- Szükségem van rád, Louis. Szükségünk van egymásra.