Az álmok puha felhőjén lebegtem, hol minden oly békés volt és könnyű. Nem volt fájdalom, kusza gondolatok vagy épp megfejthetetlen érzelmek. Csak én voltam és a képzelt világom, s számomra akkor ott több sem kellett. 

Bizsergés járta át minden porcikám, mi egészen hajtövemtől indult, akárcsak az a meleg és kellemes érzés, mit eddig még soha nem tapasztaltam. Ismeretlen illat szökött orromba, mi csak még inkább elbódított; az áfonya finom aromája és a menta erős illata. 

Összhangban voltak, akárcsak két táncos a színpadon. A lépéseik, - miket oly pontosan begyakoroltak -, felszakítottak velük minden friss érzelmet és okoztak velük a végen egy hangos tapsvihart. Többet akartam mindezekből, ám számon csak egy artikulálatlan fáradt nyögés kúszott ki a csendben. Ám erőtlen hangommal, mintha minden megszűnt volna. Eltűntek azok a gyengéd érintések és az a lágy illat, minek még mindig utóhatását élveztem. Hiány érzet törtem rám ezek nélkül, szemhéjaim is lassan kinyílni készültek, minthogyha ők is keresték volna azt a furcsa emóciót. Mély levegőt vettem, vontatottan hagytam, hogy a fény utat törjön pupilláimba, ezzel engedve elém tárulni a korai szoba látképét. A nap halvány, narancssárgás színe mindent elárasztott, még a legsötétebb sarkokat is beborította fénnyel. Üresség hevert most a túl oldalon lévő ágyon, minek ágyneműje rendezetten volt szétterítve. Keresni kezdtem őt, de nem találtam sehol. Nem hallottam a víz csobogását, vagy épp erős lépteit, amint a padlón megteszi útját. 

Némaság volt, mi frusztrált. Feszülté tett a tudatlanság, miszerint fogalmam sincs hová tűnt életem megrontója, kit néha a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnék, most mégis a társaságára vágyom és csípős, szarkasztikus megjegyzéseire.

Miért van ez? Mit tett Ő velem? 

Kérdeztem magamtól fejemben, ám választ nem kaptam, helyette megmaradt a semmi, a töretlen frázis. 

Elmém képeket kezdett elém vetíteni; a zöld smaragdokat, mik érzelemtől változnak és csillognak, tetoválásai mik épp oly csodásak és finom vonásúak, akárcsak a teste kidolgozott porcikái. Göndör fürtjei lágy finomsággal omlanak vállára, ezzel cirógatva makulátlan bőrét, míg rózsa ajkait vigyázva mozgatja, keretet adva minden egyes szavának és mozdulatának. 

Ám a felismerés hamar hasít elmémbe, s mindennek helyét a kétségbeesés veszi át. 

Mit művelek én? Ábrándozok egy olyan fiúról, kinek lételeme a tömény gúny és szarkazmus. De tagadhatatlan; mosolya mindezen áthatol, akárcsak apró gödröcskéi. Meg szeg vele mindent szabályt és elvarázsol, szívedet vajjá olvasztja, elűzve belőled minden rosszat. 

Fejemet hevesen kezdem rázni, megálljt parancsolva magamnak és zűrzavaros gondolataimnak. Hirtelen pattanok ki az ágyból és rontok be a fürdőbe, arcomat hideg vízzel kezdem áztatni, remélve; újra normális leszek. 

Hajamat ujjaimmal igazítom meg, majd az egyik kedvenc ruha darabjaim magamra öltöm, mi egy kényelmes melegítő alsóból és egy halvány kék pólóból áll. Időm, mint a tenger, hisz ma csak esti óráim vannak, így bőven van időm mindent felfedezni e elitnek nevezett helyen. A folyosók üresek nagyrészt, alig pár álmos tekintet lézeng, kiknek még túl korán van a naphoz. Megállok a szürke és hatalmas automata előtt, mibe aprót dobálva, gombjait halálra nyomkodva egy kávét kérek. Erősen búgó hangja fájdalmas fejemnek, de mindent kárpótol az élet mentő folyadék, amint megérzem kesernyés és édes ízét torkomon lecsordogálni. 

Tovább haladok utamon, s egy érdekes folyósora tévedek, hol mindenhol az itt lévők díjai és az egyetemen elért eredményeik díszelegnek, különböző szakokként. Érmek ragyogása vitrinben, mellettük az aranyborítású kupák ékeskednek, s az a nem rég megismert személy neve az egyiken; Liam Payne. Nagy tehetség rejtőzhet benne, ezek után kétségem sincs efelől. Tovább haladok, hol a következő üveges szekrényben lediplomázott diákok orvosi kutatásai és könyvei helyezkednek el, mikre ha nem lenne az az átlátszó zavaró tényező, egyből lecsapnék és innám magamba az oly annyira általam szeretett tantárgyat, reménykedve abban, hogy egyszer az enyém is ide kerül. 

Azonban ahogy tovább vezetem tekintetem, látom, hogy a hátralevő út üres. Nincs több bútor, a falakat most kezek által készült festmények borítják. Érdeklődve haladok el mellettük, miközben elgondolkodom azon; vajon az egyes festők milyen érzéseket fogalmaztak meg a formák, vagy épp az arcok árnyékában. 

Kék szemeim csak is egyen akadnak meg, s az a barna keretes festmény, mintha egyenesen belém látna és magába szippantana. A színek, az ábrázolás egészen más. Egy férfi arc, mi sima akár egy újszülött bőre, ám szemei sötétek, mintha az égről lelopták volna az összes csillagot és a festő szívébe zárták volna. A könnyek, - mi látószervéből folynak ki -, most nem átlátszó; a szivárvány minden árnyalatát jeleníti meg. S mintha ismerne az élettelen kép, képes vagyok együtt érezni vele, hisz sugárzik belőle a kín és a rút gyötrelem. 

De vajon ki az, ki ily kínok között él és rejti el valódi énjét a világ elől?

A nevet keresem, vagy épp csak egy monogramot, viszont semmit sem találok. Kíváncsiságom egyre csak nő; kinek lehet ilyen finom keze és ártatlan lelke? Hamar rájövök, választ ismét nem kapok, így mélyen elmémbe vésve még egyszer a képet, indulok vissza szobám rejtekébe, várva arra, hogy végre valaki válaszokat nyújtson nekem. 

S ez az ember, csak is egy élő lehet most; a göndör, kit mióta megismertem, az álmaim csak róla dalolnak szüntelenül.