Képtelen voltam mozdulni és nem csak a szobából kiáramló szag miatt, hanem a rám szegeződő méregzöld szempárok miatt is. 

A levegő teljesen megdermedt köztünk. Féltem, hogy talán egy rossz mozdulat és azt is megbánom, hogy a világra születtem. 

Lassan kezdett végig pásztázni tekintetével, majd testsúlyát az ágyról lábaira helyezte. Jobban szemügyre véve kinézete cseppet sem volt átlagos. Felső testét egy virág mintás ing takarta, ami tökéletesen elfedte az alatta lévő, néhány helyen megmutatkozó tetoválást. 

Egy pillangó, s két madár. 

- Utoljára kérdezem. Ki vagy te?- mondta kimérten és higgadtan, akárcsak egy gyilkos.

- Az új szobatársad vagyok.- nyeltem egy nagyot, majd nehezen, de sikerült elűznöm félelmem. Hisz ki ő, hogy csak így számon kér? 

Állkapcsa egy pillanat alatt feszült meg, akárcsak ökle. Tekintete sötét volt, de mielőtt bármit is mondott volna, elléptem mellette. 

Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt egy ilyen idiótával veszekedni. Valószínűleg elfelejtettek neki szólni, de ez már nem az én hibám. Átvergődve magam a ruha- és szemét kupacokon, csomagom lehelyeztem a számomra fenntartott üres ágy mellett, majd egy nagy sóhaj kíséretében leültem és elkezdtem kicsomagolni cuccom. Természetesen éreztem magamon azt a gyilkos tekintetet, amivel az ajtóban álló fél továbbra is bámult. Szinte már lyukat égetett a testembe, oly annyira fortyogott magában. 

Mintsem törődve továbbra is vele, álltam fel és kezdtem összeszedni a mocskot, ami beterítette a padlót. Bár nem lettem volna köteles, hiszen nem én okoztam ekkora kupit, mégis tudtam, ha rajta múlik itt fulladunk bele a szemétbe. 

- Tudod bámulás helyett segíthetnél is akár...- néztem egyenesen rá. 

Azonban mihelyst ez kimondtam meg is bántam. Minden egy pillanat alatt játszódott le. Az egyik momentumban még a szoba közepén állok, a másikban pedig már a falnak vagyok préselve a drága szobatársam által, aki kezével pulóverem nyakát markolássza oly erővel, hogy csoda, el nem szakad. Arcunkat alig pár centi választja el, szemeivel úgy vizsgálja minden egyes arcvonásom, mintha valami el lenne rejtve benne. Meleg lélegzete bőrömet csiklandozza, ami csak még inkább frusztrál, ám képtelen vagyok mozdulni, hisz lássuk be, sokkal erősebb nálam. 

- Tisztázzunk valamit, kis csillag. Velem Te nem beszélsz így. Örülj, hogy megtűrlek és egy jó tanács. Ne üsd bele azt a kis pisze orrodat mindenbe, különben nagyon megbánod.- hangja rideg volt, s nagyot kell nyelnem, azonban cseppet sem féltem tőle. Ő tipikusan az az ember, akinek csak a szája nagy és ezzel próbálja megfélemlíteni a körülötte lévő embereket. Arcomra egy gúnnyal teli mosoly kúszik, - mit nem tud hova tenni, - így egy szó nélkül tudok kicsusszanni kezei közül, s folytatom félbehagyott tevékenységem. 

Ismét felhorkan dühében, ám most nem szól semmit. Egy hangos ajtó csapódás és már egyedül is vagyok a szobában. Legalább egy időre nyugtom lesz ettől az idiótától. Felfedezve a szobát rá kell jönnöm, hogy a háló résznél már csak a fürdőszoba van olyan állapotban, amitől az ember gyomra is felfordul. 

Egy fáradt sóhajt engedek ki ajkaim közül, hisz tudom arra a kellemes és meleg zuhanyra még várnom kell. 

*****

Dühtől fortyogva kezdtem nyomkodni a lift gombját, ám az az istenért sem akart olyan gyorsan a szolgálatomra lenni, mint én azt szerettem volna. 

Mégis kinek képzeli magát ez a Törpe? Alig lépi át az én "birodalmam" küszöbét és máris szemtelenkedik velem. 

De lássuk mennyire fogja bírni a Harry Stlyles-féle életmódot. 

Kevesebb, mint öt perc várakozás után végre megérkezett a lift is, majd beszállva megnyomtam a kívánt emeletet. 

Megérkezve, mit sem törődve a szoba lakói reakciójával, rontottam be a 210-s szobába, ahol drága barátaim épp az ágyukon sziesztáztak. 

- Mizu, Harry?- kérdezte Liam, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátom. Szemem sarkából láttam, amint a vele szemközti ágyon a szőke ír manó úgy vigyorog, mint a tejbe tök, s alig bírja visszafojtani nevetését. Szinte szikrákat szórtam felé, mire arckifejezése szeppenté és sunyivá vált. 

- Te..- léptem közelebb hozzá.- Te tudtad!- sziszegtem fogaim közül a szavakat, mire Liam a szobatársa védelmére kelve, megragadott vállamnál. 

- Hé, nagyfiú. Csak nyugi.- ültetett le az ágyára.- Szóval, miről maradtam le?- cikázott kérdően tekintete köztünk. 

- Harry nem képes elfogadni azt a tényt, hogy lett a szobatársa, aki nem mellesleg tök normális.- hadarta el Niall, mire felhorkantam.

- Na persze. Mikor belépett az ajtón elkezdte nekem osztani az észt, hogy én milyen kupis vagyok és..

- Már bocs haver, de ez igaz.- szólt közbe a mellettem ülő fiú is. Kezeimet összefontam magam előtt, miközben lábammal idegesen doboltam a padlón.

- Mi lenne, ha jobban megismernéd?- nézett rám Liam egy bátorító mosollyal arcán.- Vagy legalább adj neki egy esélyt, mielőtt még őt is elkergeted.

- Igaza van Liamnek. A liftben találkoztam vele és már az első pillanatban megtudtam mondani róla, hogy ő teljesen más. Olyan furcsa, de mégis a kisugárzása energikus és olyan..ragyogó..talán..- vakarta meg tarkóját gondolkodás közben. 

- Milyen szakra jár?- kérdeztem sóhajtva. 

- Ha jól emlékszem azt mondta orvosira fog járni.

- Akkor nem több ő, mint egy gazdag kölyök, akit a szülei elkényeztetnek és mindent megkap egy szóra.- húztam gúnyos mosolyra ajkaim, hisz tudtam, az orvosi karra járók kilencven százaléka ilyen háttérrel rendelkezik. Akkor miért lenne pont Ő az, aki nem?

- Tévedsz. Nem tudom ugyan a családi hátterét, de tudom, hogy ebben most nincs igazad és erre te magad is ráfogsz jönni.- hangja határozott volt, miközben mutatóujját egyenesen rám szegezte. Szokatlan volt az ír fiútól az ilyen fajta viselkedés, s nem kicsit lepődtünk meg barátommal, akinek szintén tátva maradt a szája. 

- Majd meglátjuk.- túrtam tincseim közé még mindig frusztráltan, ám ideje volt mennem, hisz holnap minden kezdődik elölről.- Holnap találkozunk.- álltam fel, s már épp léptem volna ki az ajtón, amikor is Liam szavaival fogvatartott. 

- Fogad meg a tanácsunkat, Harry. Talán.. 

- Eltudom dönteni mit akarok anélkül is, hogy kioktatnátok. De csak, hogy boldogok legyetek, adok neki egy esélyt.- vágtam szavába ridegen.- Jó éjt!- léptem át a küszöböt, s újból a lifthez mentem, amire szintén megint minimum egy évet kellett várnom.

Mély levegőt véve léptem be a szobám ajtaján, ami már nem csak az enyém volt. Szemem majd kiesett a helyéről, hiszen a látvány, ami a szemem elé tárult szokatlan volt, mégis... meg tudtam volna szokni. Az egész szobát virág illat borította be, s minden csak úgy csillogott a szobában. Ám nem csak a szoba látványa ragadott magával. 

A fiú, aki a mai napom teljesen felborította, ott aludt az eddig magányosan álló ágyon, akár csak egy ártatlan kiscica. Legalább is az arckifejezése olyan volt. Ártatlan és tiszta. 

Még a nevét sem kérdeztem meg, bár ott abban a pillanatban nem is érdekelt. 

Kíváncsiságomnak eleget téve néztem meg a bőröndjén logó cetlit, amin ott virított a neve. 

Louis Tomlinson..