Az égalja vörös színben pompázott már, mi jelezte az éjszaka közeledő uralmat. Halvány pontokként kezdek megjelenni a messzi égitestek, mik az emberek szerint egy-egy halott lelket testesítenek meg, s figyelnek minket a messzi távolból elhunyt szeretteink, kik örökké a szívünk rejtekében fognak élni emlékeinkkel együtt. Látják bűneink, néhai felelőtlen tetteink következményeit és látják, mint borul lüktető szervünk szerelembe, s nyílik ki a halottnak hitt rózsaszál lelkünk legmélyén. Tagadásban élünk, küzdünk magunkkal olyan helyzetekben is, hol a válasz már előre megvan írva, mi azonban makacsul kötjük magunkat a hazugságunkhoz, mit agyunk játéka fogalmazott meg. Próbálnak eltiporni, a por apró szemcséi közzé hullajtani minket. Minket, kik önmaguk akarnak lenni. Kik nem akarnak árnyékban tovább rejtőzni, mert felfogják, mit fel kell fogni; az embernek egy élete van. Elfogadni a tényt, hogy az élet olyan, akár egy bimbózó virágszál: kinyílunk, meglátjuk a napfény vakító sugarait, azok pedig végig táncolnak rajtunk szüntelenül, míg nem jön a természet könnye, s lemos rólunk minden mocskot. Majd tovább halad az idő, szirmaink az ég felé növekednek, lelkünk kinyílik mások felé, ám néhány szó rútságot és mérget rejt magában, még más gyengéd tónussal próbál minket erőre kötelezni. De mint a rózsaszálnak is, az embereknek is vannak tövisei, egy fajta virtusa, mivel mindenkitől távol akarja magát tartani és elkerülni az olló éles pengéit, mik sebeket ejtenek szárán vagy épp lelkünk rostjain. Szabad szemmel ez mit sem látható, egy íratlan törvény, mit a természet ajándékozott az ember lelkébe, tesztelve a létet; mennyit is bír el e törékeny emberi test. Ám ahogy szokás mondani; egyszer minden elmúlik. A bimbók hanyagul hullanak majd le a kopár földre, ami egyszer a mi testünket is elnyeli, s válunk férgek táplálékává. De még a test elvész, a lélek örök marad, s felkerülünk mink is a égi térkép üstökei közzé egy ragyogópontként, onnan figyelve tovább az élet pörgő ritmusát. 

A mi időnk vége ugyanakkor messze jár, lépteink hevesen csattannak a beton erős felszínén és haladunk a szemem elé kitűzött cél felé, mit a mellettem sétáló tüneménnyel nem osztottam meg, így neki maradt tovább a tudatlanság gyümölcse, mi a mai nappal megérik és lédús falatot ízlelhet később ajkai közt fogva húsából. Ujjait szorosan fűzi az enyémhez, mintha oda teremtődtek volna. Csend lengi körül a tér burkát, illatát a szél magával hordja, s orromba fészkeli magát, elandalítva ezzel elmém zugait. Kéken ragyognak fel szemei, akárcsak a már feléledő csillagok az éj sötétben, lábunk már füves talajon jár, hol közelebb húzva magamhoz karolom át derekát megóvva őt az elcsúszástól. Szemeit eltakarom hatalmas tenyereimmel, most én irányítom őt, s minden úgy alakul, ahogy én akarom, ő pedig engedelmesen nekem adja magát, rám bízva egész életét, épségével együtt. Ez a bizalom,- azt hiszem -, mit becsülni kell, mert ha egyszer eljátszód e kártyát, sosem kapod már vissza. 

- Hová vezetsz engem, Harry?- mosolya csillapíthatatlan, kezeit az enyémre helyezi a biztonság kedvéért, kíváncsisága mit sem enyhül, hiába oly közel a vég. 

- Megmutatom neked, hol is áramlik a napsugarainak tengere, mit a természet alakított ki e felejthetetlen pillanat érdekébe.- suttogom fülébe, a tüdőmből kiáramló levegővel felélesztem nyakán az apró pihéket, ajkai közül egy kisebb sóhaj szökik ki, mi engem csak még nagyobb vigyorra késztet. 

Teszek egy, majdan két lépést és megállok. Ez az én titkos helyem, hol elkezdődött életem és ahol megismertem önmagam. Itt született meg lelkem lobbanékony szikrája, agyam kreatív muzsikája, mi a következő pillanatban már vásznon nézett vissza rám a színek összevegyült szimfóniáival együtt. Kezemmel a precíz vonalak varázsolása olyan volt nekem, mint másnak egy fehér nyugtató tabletta hatása; elfeledett velem minden földi rosszat és kínt. 

Kezeim derekam mellé hullanak, azonban Ő nem nyitja ki továbbra sem szemeit, csak felém fordul és vakon simít végig arcom éles vonalán. Nem értem furcsa viselkedését, képes az őrületbe kergetni és én hagyom is neki. Lélegzetével ajkaim égeti, kényesen nyílnak el egymástól, vágyakozva a másik íze iránt. 

- Nyisd ki a szemed angyalom, hadd lássam a csillagok táncát a te egedben, mi még világosban tündököl a sötétségben is..- suttogom párnácskái vonalára, pillái megremegnek, lassan engedi szabadjára kristályait. 

Gyönyörködöm benne, egész léte elképeszt, karamell tincseit a szél játékba vonja, akárcsak az én göndör fürtjeim, miket ujjai köré kezd csavargatni. 

- Az én egem csak akkor tiszta és fényes, ha láthatja a fákon burjánzó borostyánt, minek szárai addig nőnek, míg el nem érik a fellegek puha vattáit.- incselkedik velem, rosszul teszi ezt réges rég tudja, önuralmam most nagyobb, nem bódít el oly könnyen csábos ajkaival, ugyan egy csókot lopok tőle, de többet nem kínálok fel neki. Még nem. 

- Fordulj meg szerelmem, lásd hát elmém mélyét és hallgasd csendben szívem fájdalmát, mit a mai éjszaka hallhatsz nárciszok puha párnái között. 

Szemeibe sárga fény szökik, veszekedésbe kezd a kékkel, miből döbbenet és csodálat szabadul fel. 

- Ez gyönyörű..- mondja elnyílt ajkakkal, felkuncogok értetlen arckifejezését látván, majd egy finom mozdulattal vonom ölembe és terülök el vele a simogató citrom szirmok között. 

Némán bámuljuk a csillagok táncát, egy-egy mindig sietősen hullik el a semmibe, kezeim között a kis tündér magában kíván, akárcsak én. Tenyerével a szirmok hadát simogatja végig, felkacag mikor azok megcsiklandozzák érzékeny bőrét, mire utána én apró puszikat hintek. Fejét a játék után mellkasomra helyezi, hallgatja szívem heves ritmusát és tudja nagyon jól; minden dallam neki szól. Teste megfeszül, fészkelődik, nyelvén ott csücsül a kérdés, mégsem sietett miért igen hálás vagyok, de tudom nem húzhatom tovább az időt. Mély levegőt veszek, tincseit babrálom nyugtatásként számomra, s kezdek életem meséjébe. 

- A családom nagy vagyonnal rendelkezik, a szüleim úgy neveltek, hogy tudjam; a pénz a hatalom. Mindent megkaptam, mit a számon kiejtettem, egy elkényeztetett ficsúrrá lettem, ki nem értékelt semmit, nem számítottak neki az emberi érzések és tettek, egy önző alakká lettem. Legalábbis addig, még nem a szerelem szikrája utat nem talált magának szívem rejtett zugába. Szerelmes lettem egy fiúba. Elsőnek undorodtam magamtól, tiltakoztam az érzéseim ellen, az ellen aki valójában voltam. Lányokkal tereltem el figyelmem, de mit sem értek azok. Ám nem mondhattam el senkinek, titkom mélyen őriztem még az után is, miután megtörtént az első csókom vele a házunk egyik csipkebogyós bokra mögött. Életem legszebb pillanata volt, boldog voltam, ugyan a komor felhők ezt nem hagyták sokáig. Apám haragja utolért, anyám csak egy fejcsóválást ejtett; az egyetlen fiúk "buzi" lett, élve a szavaikkal. Veszekedések, tárgy törések, végül a belenyugvást jött, ám tudtam; sosem fogok kapni teljes szeretet már szüleimtől. Ezután jött életem választása, különcségem megmutatkozása. Festő akartam lenni. Semmi más nem éltetett, csak a színek, a formák, a vonalak, az árnyak, amint a vászon sima felületére kerülnek és mutatják meg lelkem néma szavait. Újabb vihar érkezett aznap, mikor közöltem tovább tanulási szándékaim, de mit sem tartott hosszabban, mint az előző. Tudniillik ők orvosnak, vagy épp ügyvédnek szántak. Régen belenyugodtak már, hogy sosem leszek olyan, mint amilyennek ők szerették volna, ha leszek. Tudod Lou, az embernek döntései vannak. Elfogad vagy változtat. Igazat ad vagy kiáll saját véleménye mellett, vállalva azok után a következményeket. Én önmagam választottam és az álmaim, miket ma már valóságként élek meg veled együtt, hisz az életem könyvében a Te neved szerepelt a születésem óta, várva arra a pillanatra, mikor lépsz be az ajtómon és maradsz ott örökre. S úgy érzem, most lett telje az életem pohara, veled az oldalamon. Most már tudsz rólam mindent, tudod a történetem. Tudod ki az a Harry Styles valójában, a maszk mögött rejtőzködő fiú, ki csak szeretetre vágyott egész élete során. 

Nem szólal meg, megijeszt egy percre, agyamba kétely férkőzik, talán mégsem volt jó ötlet elmondani neki. Várnám ismét a lökést, mivel eltaszít magától, ám helyette ölelő karokat érzek meg és meleg könnyeket, mikkel beborítja pólóm anyagát. Sír, miattam sír. A fájdalmam miatt, mit magába fogadott, ezzel még nagyobb terhet vonva magára, csakhogy az én lelkem újból szabad legyen. Elnyel minden kínt apró testével, falai megrezegnek, majdan leomlanak szelemtől, s hagyják, hogy romjai porrá váljanak, miket a szél elsodor onnan, ezzel szabad teret adva valami újnak, valami szebbnek és jobbnak. Halkan meséli el saját történetét fülbe, miként bánt el vele sors. A megalázások, a szavakat miket a magukat embereknek nevezett lények okoztak neki, mi által ilyenné vált. A családja, apja távozása, édesanyja szeretete, mi olykor vigasztalta úgy, mint húga ölelő és törékeny kezei. Az út, mit végigjárt azért, hogy elérje álmait és elérjen hozzám. Egy végállomást már kihúzhat listáján; a szerelem négyzetében már pipa áll, nem pedig üres tér. Könnyei hullnak, ringatom őt, azt akarom, hogy megnyugodjon, hogy érezze a szeretetem, mivel csak őt ajándékozom meg. Sejtjei vontatott ütembe kezdenek megnyugodni, nem remeg már, neki simul testemnek, kisírt kékjeit rám emeli az angyal, s mohóságom eddig tartotta magát; éhesen csapok le ajkaira és ízlelem meg azt, ami az enyém. 

Nem finomkodom, Ő sem teszi, egyenesen adja mozdulataival tudtomra mire is vágyik. Felesleges szavak nélkül állok fel vele együtt és kapom ölembe, lábait engedelmesen fonja csípőm köré, csak úgy, mint kezeit nyakam köré, míg én feneke alatt támasztom meg súlyát és indulok meg vissza, ami kis zugunkba. Nem sokáig élvezem azonban közelségét, saját lábán teszi meg a visszavezető utat, miket sebesen szed forrni készülő vére miatt. Most Ő ráncigál magával, minek következtében néha-néha megbotlunk, ám hamarabb elérkezünk a kiindulási ponthoz, mint gondoltuk. A lift ajtó záródása után ismét ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ingereljük a másikat, ahogyan csak tudjuk.

Alacsony termetét könnyedén passzírozom oda a fémes szerkezetnek, a nyelvével egy kellemes táncot járok, úgy ízlelgetem édes ajkai aromáját. Az előző pózt megismételve csüng rajtam, így hagyjuk el a liftet és nyitom ki ajtónkat, majd csapom be magunk után és kenem fel a falra, el nem válva párnácskáitól, miket néhol fogammal karcolok meg. Ott érintsük egymást ahol csak tudjunk, kezeink szabadon mozognak testünk részein és szabadulunk meg egyenként a zavaró textilektől, mikor is már csak egy boxer fedi mindkettőnk kemény gyümölcsöt. Szerény nyögései utaló jelek arra; kellően elbódítottam már tudatát szerelmem ízével, s megkaphat tőlem bármit, amit csak akar. Az ágy felé tolom, a párnák közzé zuhan, én felé mászva fedezem fel a nyakán lévő érzékeny bőrt, megjelölöm őt, tudja hát mindenki kié is e földi angyal. Körbe járom mellkasa felhevült felületét, bimbóit kellő kényeztetésben részesítem nyelvemmel, mire torkából hangosabb nyögések szakadnak fel. Nem kínzom hát tovább, hisz én se bírom már sokáig józan ésszel, gyors mozdulatukkal kapom le róla az utolsó ruhaneműt, majd magamról is tárom szemünk elé egymás rejtett kincsét. Figyelmet szentelünk a másik testére, az egész perceket mélyen véssük elménkbe, de nem hagyom, hogy visszatérjen a földre. Azt akarom, hogy lássa volt otthonát, honnan az ég szánta nekem. Nekem, egy bűnős léleknek, ki bepiszkolja e tiszta és ártatlan angyalt. Ajkaim közzé fogadom hát merev tagját, nyelvemmel bűnös játékot űzök velem, nyögései sikollyá torzulnak az élvezettől, pedig még milyen messze is van az aranyozott kapuktól. Torkomra engedem, amennyire csak tudom, ujjaimmal hajam markolássza, többet követel magának. Telhetetlenné tettem őt, de megadom neki amire vágyik, két ujjam vezetem elnyílt szájába, miket utasítás nélkül kezd el szopni oly annyira, hogy agyam akaratlanul is képeket kezd elém vetíteni, mint tenné ezt az én vágytól lüktető farkammal. Ám arra már nincs idő, a vágy hullámai túl magasak és elsodorni kívánnak minket. Végig simítok duzzadt rózsaszín párnáin, s vezetem le nyáltól csillogó ujjaim a feszes réséhez, mi aprókat lüktet a mámor erejétől. Nem sietek, nem hagyom abba az ajkammal való kényeztetés, kör körös mozdulatokkal török utat magamnak, hagyom, hogy ellazítsa magát és ezáltal férkőzők be első ujjammal a szűk résbe. Teste mereven feszül meg, kellemetlen neki, nyugtatólag simogatom combját és hintek csókokat nedves bőrére, mi megteszi a hatást, fokozatosan kezdem őt tágítani, míg nem már önös érdekből taszítja felém csípőjét még többet követelve belőlem. Megadom hát neki második ujjam is, ollózó mozdulatokkal adok ennél is nagyobb élmény. 

- Hazzeh...add nekem magadh, mocsolkolj hát beh. Márh nem bírom sokáigh..-csuklik el hangja, nagyot nyel, mellkasa fel-le mozog a sűrű lélegzetvégtelektől, eltávolítom belőle ujjaim, mire kellemetlenül nyög fel és kezd mocorogni. 

- Kívánságod számomra parancs szépségem..

A síkosító áfonyás aromája terjeng e levegőben, miből mindkettőnkre alaposan jutott, kényelmes pózba helyezve magunkat kezdek belé férkőzni, lassú tempót diktálva mindkettőnknek, megakadályozva a fájdalmat, mi őt érintheti. Száját eltátja, nem jön ki több hang a torkán, ahogy egyre több centi merül el benne belőlem, míg az utolsó lökést csípőjével adja meg, ezzel magába fogadva teljes hosszom. Várok pár percet, azt akarom, hogy Ő jelezzen, készen áll e a következő gyönyörre. Ajkához hajolok, ám nem csókolom meg, csak egymás szájába lihegünk, csípőjét meglendíti, lassú tempót csikar ki ezzel belőlem. Eszünket levesztve gyorsítunk, hajszoljuk egymást a végletekig, elérve gyönyör pontját feszül meg és sikoltja nevem, mire ajkaimra egy elégedett mosoly kúszik. Ostromolni kezem Őt, teste gyengül, minden energiáját a felszínre törő gyönyörbe fekteti, s nem kell sok, hogy én is vele szálljak. 

- Rajta, hadd halljam angyali éneked szónoklatát, mi által kinyitod előttünk a mennyország kapuját. 

S nem kell több egyetlen egy erőteljesebb lökésnél, agyunk mindkettőnknek megadja magát, egymás neve forr tokunkra, lelkünk szabadon száll ki testünkből és repül a felhők közzé, meglátva az arany rácsos kaput. Ott azonban elutasítanak, nem jött még el a mi időnk, a halál messze kerül el minket, így visszataszítanak minket a földre, ám mi tovább lebegünk élvezetünk habjai között, egymás karjaiban. Egymásra omolva csókoljuk a másikat és öleljük úgy, ahogy csak tehetjük, míg mindkettőnk fejében egy kellemes dallam férkőzik be, ezzel az álmok útjára ringatva minket, egy utolsó szóváltás kíséretében. 

- Szeretlek Harry Styles, kinek szíve tisztább a fehér homok gyémántos fényénél.

- Szeretlek Louis Tomlinson, csak is téged, ki az én őrangyalommá vált az idők végeztéig és az örökké valóság masszív horgonyáig, mit elszakíthatatlan köteleiddel magadhoz láncoltál, lelkemmel szirmaival együtt.

__________

Ezennel hivatalosan is elérkeztünk az utolsó előtti részhez, innen már csak egy rész és véget ér ez a történetem.😢

Ugyanakkor helyette jön valami új, s csak, hogy legyen egy kis boldogság is, íme egy kis bevezető az új könyvemből, ami szombaton érkezik🌈

Luv ya, guys!❤