Halottakat megszégyenítő csend honol most a szoba falai között, míg én az idegen ágy széléhez dőlve ülök a finom szálú szőnyegen, hátamat a kemény fának nyomom, mi egy apró reccsenést hallat magából a ránehezedő súly hatására. Lábaim feszesen simulnak mellkasomhoz, tudással teli fejemet térdeimre hajtom, ezzel megszabadítva magam egy kisebb súlytól. S még ez a súly elvész, addig egy újabb ólom nehezedik testemre, azon belül is életet adó szervemre. Hevesen pumpál, mintha épp kiszakadni próbálna erős bordáim közül, míg folytonos működésének hála ereimbe pumpálja a bíbor vörös folyadékot. Fülem sípol a némaságtól, ám smaragd színű íriszeim továbbra is csak egy pontba fókuszálnak. Látó szervem néha megremeg, jelezve azt; túl sokáig bambultam el és ideje megnedvesítenem őket. Kényszerítenem kell magam, nem akarom zöldjeim sokáig sötétségbe zárni, hisz félek; ha újra kinyitom, elvész a látvány. Nem lesz ott törékeny teste bebugyolálva a fehér textilek közzé, nem hallom majd nesztelen, egyenletes szuszogását, mi a legszebb dallam számomra e őríjtő némaságban. Arcán a Nap fénye csillan vissza, hosszú szempillái meg-megremegnek a hirtelen világosság érintésére. Ajkai elnyílva árválkodnak egymástól, nyelve hol kibukkan, ezzel megnedvesítve a rózsaszín árnyalatban pompázó párnácskákat. Kristály szemeit most elrejti előlem, míg agya egy teljesen másik világban jár. Többször is végig pásztázom tekintetemmel, s talán már oly' sokszor ismételtem meg e monoton mozdulatsort szememmel, hogy képes lennék már csak emlékből vászonra vázolni tökéletes alakját és ártatlannak vélt angyali arcát. 

Feje felett nem díszeleg glória, nincsenek hatalmas fehér szárnyai, mikkel ha kell elrepülhet, én azonban mégis tudom; Ő egy angyal. 

Azt mondják, minden ember követ el bűnt élete során,- én ezt cáfolom őt látván, kinek arca olyan, akár egy imával megáldott gyermeké, bár nem vagyok vallásos, s soha nem is hittem, ilyen fajta mesékben, a szemem nem lát mást, csak tömény tisztaságot. De érzem, mit érzek, a testét körül lengő fájdalmat, mi több sebből is szivárog, minek hatására egy ocsmány gondolat férkőzik fejembe, minek, ha megvalósítását akarnám bemocskolnám művészi kezem. Ki volt oly' kegyetlen, hogy égő sebeket ejtett e patyolat bőrön, kinek tulajdonosa a mai napig szenved a hegektől, ám még a felszínen minden eltűnik, addig a lélekben egyszer sem biztos, hogy minden elporlad és a semmibe vész. Nyomot hagy, szinte bele ég a láthatatlan jellembe, s képes akár éveken át kínozni tovább, ha elménk úgy akarja, fel-fel idézi a múltat, ezzel még nagyobb gyötrelmet okozva az emberi létben. Azonban Ő erős, tartja magát, falai masszívan állnak, min keresztül senkit nem enged át, elkerülve ezzel a bajt, mi egy pillanat alatt a nyakába szakadhat. 

S még Ő tiszta, én bűnös vagyok. Vágyaim hullámai egyre törekednek előre és előre, csak maguknak akarják a célt, mi ellen én foggal körömmel küzdők, visszarántom magam, elnyomva minden olyan gondolatot és érzelmet, ami úgy törhet felszínre, akár a habzó víz. De idegeim egy vékony kötélen táncolnak, mi bármikor elszakadhat és áttörheti gátam, ezzel felszínre szabadítva a valódi énem. Elárasztanám őt, vízzé válnék, elsodornám őt messzire, a végtelenbe mit senki sem ismer, de Ő ezt nem hagyná. Sziklává változna, küzdene addig ellenem, még ereje el nem hagyja, s józan esze a valóságban van, ám felmerül a kérdés; Mi történik, ha elvész?

Nem olyan vagyok, mint Ő. Nem vagyok ártatlan, szöveteim között ott bujkál a megannyi bűn, mit már életem során elkövettem. Önző gondolat furakszik fejembe, képtelen vagyok másra gondolni. Egy angyal, ki emberi testet öltött, így éli mindennapjait és szenvedi el az emberek gyomorforgató modorát, kik csak bántsák őt mássága miatt. Nem kívánok mást, csak azt, hogy karjaimba zárhassam őt, ezzel bemocskolva minden egyes sejtjét és úgy maradi vele az idők végezetéig, még el nem jön az, aminek jönnie kell. Együtt válnánk hamuvá, mit a szél messzire elsodorna, mégis egy úton maradnánk. Egykori testünket mélyen a föld mélysége lepné el, fejünk már a bíbor színű párnán pihentetnénk, szemeink nem nyílnának ki többét, csak is a sötétség venne minket körül és az a tölgyfából készült díszes koporsó. De a lelkünk tovább szállna szabadon, immáron megszabadulva a földi kínoktól, s meg nem szakítva a kapcsot helyezkednénk el egymás oldalán, belemerengve az örökkévalóságba.

Eszmevilágomból az arcomba hulló göndör tincsem ránt ki, mi rakoncátlanul kezdi csikizni arcbőröm. Lustán tűröm vissza hajkoronámba, ajkaim közül egy fáradt sóhaj szakad fel, míg fejem felemelem és hagyom, hogy a gravitáció most az ágyra rántsa hanyagul. A plafont bámul, nem gondolkozok semmin, csak csendben tűrőm a bennem tomboló érzéseket. Percek telnek el így, néha-néha nyelek egy nagyot, még az egyik momentumban halk neszre leszek figyelmes, mi a velem szemben lévő ágyról érkezik. Csámcsog párat, mintha épp egy utolsó falatot gyömöszölne le torkán, szempillái megremegnek, testével másik pozitúrát vesz fel, vékony lábaival egy határozott mozdulattal rúgja le magáról a takarót. Szemeit továbbra is összezárja, még elgémberedett tagjait a magasba nyújtja és felszabadítja azokat. Mélyeket lélegzik, arcát kezdi dörzsölni kezeivel, mintha csak a koszt akarná leszedni, annak ellenére, hogy mindene patyolat tiszta. Lassan fedi fel újra kék kincseit előttem, mire látván azokat, szívembe melegség szökik és egy halvány mosolyra szalad szám széle. 

- Jó reggelt, angyalka!- köszöntöm őt hangommal, mire felém fordítja tekintetét, mivel eddig a plafont szuggerálta. Régen elmúltak már a korai órák, mégsem éreztem úgy, hogy máshogy kellene őt köszöntenem.

- Délután van, Harry...- suttogja erőtlen hangjával, szemeit ismételten elzárja előlem, még torkomat egy halk kuncogás hagyja el.- Mennyit aludtam?

- Pár órát.

- Hol van Niall és Liam?- ül fel hirtelen, alaposan körül vezeti tekintetét a szobán, keresve az említett barátainkat.

- Már régen elmentek, Lou. Hagytak téged pihenni.- válaszolom, súlyomat a lábaimra helyezem vissza, mi most egy kissé nehéz feladatnak bizonyul, hála zsibbadásnak.

Nem szól semmit, csak egy aprót bólint, még szemeivel végig mér engem, a bár leplezni próbálja, látom a halvány piros színt, mi beborítja arcbőrét. Az ágyat kezdi vizslatni, alaposan végig néz az ismeretlen takarón, mivel testét fedte, s a pólón, mi hivatalosan az én tulajdonom, azonban most mégis az Ő markában pihen. Megszeppenve hajítja arrébb az anyagot, kezeivel feljebb nyomja magát, majd ajkain ismét szavak kezdenek kiszökni. 

- Miért nem a saját ágyamban fekszem?- fogaival marni kezdi húsát, mit látván testemen egyből végig fut egyfajta bizsergetős érzés, megszeppent arca pedig még csak fokozza mindezt. 

- Ezt ne csináld..- figyelmeztetem, hangom mély tónusban cseng, lábaimmal egy lépést teszek felé. Érzem, agyam kezdi feladni a küzdelmet, pirosan villan fel a kis fény, figyelmeztetve engem az elszabadulni készülő vágyaimra. 

- Micsodát?- szemöldökeit incselkedve felhúzza, ajkába mar ismét, ám most sokkal érzékiben és lassabban, mint az előbb. A bizonyos fonal, pedig csak egyre vékonyodik és vékonyodik, a határon táncol már, s bármely pillanatban elszakadhat. 

Közelítek hozzá, szinte már arcában állok, mire Ő kíváncsian felnéz rám egy csintalan mosollyal arcán, bele sem gondolva abba, mire is vállalkozik. 

- Louis, kérlek fejezd be, mert ha tovább csinálod, talán képtelen leszek megállni..- most én vagyok a soros, zöldjeimet mélyen a sötétségbe rejtem, még tüdőmbe élesen szívom be a kissé poros levegőt.

- És mi van akkor, ha én nem akarom, hogy megállj?- mondata szinte visszhangzik a szobában, újra és újra lejátssza agyam a szavakat, ezzel pedig teljesen kisül.

Hagyjuk, hogy íriszeink egybe olvadjanak, majd mindent hirtelen és sürgető mozdulatok követnek. Éhesen csapok az ajkakra, mikre már az első pillanattól kezdve sóvárogtam és ízlelgetem ízének édes aromáját. Telhetetlen, ezt minden porcikája tükrözi, kezeit tarkóm köré fonja, ezzel még közelebb húzva magához, így már minden egyes részünk szorosan egymáshoz passzírozva létezik. Felette helyezkedek el, aprókat lélegzünk, s épp csak másodpercekre válunk el egymástól, hisz a magány felfedi magát, mihelyst a két hús eltávolodik egymástól. Nyelvemmel fogait kezdem cirógatni, engedélyt kérek tőle, hiszen semmi olyat nem akarok tenni, amit Ő nem akarna. Meglepetésemre hamarabb megkapom az édes és nyálas szervét, mint gondoltam volna, s immár egy táncban forrnak össze nyelveink. Óráknak tűnő percek telnek el így, csak a csókunk lágy zaja terjeng a szobában, mit az egyik minutumban megszakít. Vágytól elhomályosult kékjeivel engem pásztáz, lihegve kapkodja az éltető oxigént, ezzel próbálkozva összeszedni józan gondolatait, akárcsak én, ugyanakkor testünk továbbra sem  távolodott el a másikétól. Ajkai megduzzadtak, s nyáltól csillognak, bizonyítékként szolgál az előbb történtekre. Ám váratlanul megmozdulnak, betűket kezd formálni velük, mintha nem lenne már így is elég az extázis ködéből. Erőtlen suttogása kiabálás volt számomra, ellenben szavaival most megpecsételte sorsomat és a tetteimet..

- Harry, akarlak..