- Harry, mi történt és mégis, hova ráncigálsz magaddal?- tépte ki kezét Liam a szorításomból dühösen, tekintete azonban aggódó volt.

Épp kiértünk az utcára, hol az emberek nyüzsögtek, s mindenki szépen haladt a maga dolgára. Az eget sötét felhők lepték el ismét, mintha megint érezné a természet a bajt és a szomorúságot. Olyan ez, mint mikor valaki sír és a számára fontos személy megérzi azt, mert a kapocs nem szakad meg, bárhol is legyen a szív másik fele. Valami ilyesmit éreztem én is, ahogy az első esőcsepp az arcomra zuhant, még én csak néztem a szürke felhők morajlását. Akaratlanul is egy fájdalmas mosoly suhant át arcomon, hisz eszembe jutott a tegnap este és az a fájdalom, amit a kék szemű teste körül éreztem. Nem voltam nyugodt, s ezt mindenki észrevette. Bágyadtan hajtottam le fejem vissza a föld felé, figyelmem kívül hagyva barátom kérdését indultam újra előre. Hallottam, amint léptei szintén a hátam mögött koppannak, majd hirtelen erős markát érzem meg felkaromon, ezzel megálljt parancsolva nekem.

- Hová mész?- kérdezte ismét, közelebb lépve hozzám.

- Kávéért.- jelentem ki halvány mosollyal az arcomon, mire bólint.

Sétánk csendben telik, nem szól többet, ahogy én sem, de látom, hogy őrlődik. Az eső halkan kopog a felhevült betonon, párás levegőt okozva ezzel, még a léptek szaporábbak lesznek, a zaj csak nő és nő, mert az emberek úgy futnak a nedves cseppek elől, mintha megégetné őket. Pedig pont ellenkezőleg; mindent elmos. Olyan érzetet kelt, minthogyha mindent elmosna, rejtett bűnöket, mocskos foltokat. 

Mire beléptünk a már szokásos helyüké vált kávézóba, ruháimból csavarni lehetett a tömérdek vizet, tincseim pedig nedvesen tapadtak bőrfelületemre. Hátra pillantottam, s bizony megállapítottam, hogy nem csak én vagyok csurom vizes, hanem Liam is, hála a természet játékának. Halkan felkuncogtam bosszús arcát látván, majd hátra simítva kosza tincseim indultam meg a pult felé, kikérni azt, amiért jöttem. 

Az idő lassan telt, de szerencsére mi sietve megkaptuk a rendelt dolgainkat. Gondolkodás nélkül voltam önzetlen és kértem négy darab kávét, mit a kedves eladó egy tartóba tett, s most az szorongatom kezeim között. Az ajtón kilépve már sehol sem volt az a vad jelenség, mint az előbb; épp ellenkezőleg. A felhők sietősen vonultak el, utat adva ezzel a napnak, minek fénye a betonon ragadt pocsolyákban visszatükröződik és árasztja el világossággal ismét a földet. Kiszámíthatatlan az időjárás, akárcsak az emberek érzései. Akit az egyik pillanatban utálsz, megvetsz, az a másik pillanatban már az egyik legfontosabb személyt képzi az életedben. S kit egyszer szeretsz, tisztelt és az életed adnád érte; már nincs többé. Üresség és hiány tátong utána, mit az idő vasmarka begyógyít és betömi a réseket, de mint szokták mondani; semmi sem lesz ugyan olyan, mint előtte. Megragaszthatsz egy bögrét, mi összetört, de sosem lesz olyan, mint abban a pillanatban, mikor lekerült a szalagról. Egy apró szilánk mindig hiányozni fog, s lehet épp az lesz az egyik legfontosabb része. 

Észre sem véve a körülöttem folyó történeseket, kapom fel fejem, mire barátom tekintetével találom ismét szembe magam. Kérdően néz rám, látom, hogy már nem sokáig marad titok számomra kérdése. Lehunyom szemeim, próbálom elnyomni azt, mi épp feltörni készül belőlem, és mit oly régóta nem éreztem már. 

- Harry, kérlek mond el mi történt..- hangja kérlelő, mire egy mosoly fut arcomra, hiszen ilyenkor mindig eszembe jut; Ő mindig mellettem volt. 

- Távol kell maradnom Louistól.- mondom ki a szavakat, mire gyomrom erősen összerándult. 

- Miért? Mi történt köztetek? Megbántott valamivel?- tette fel a kérdéseket sorjával, fel kellett, hogy nevessek az utolsó hallatán. 

- Bántott? Nem, épp ellenkezőleg..- mélyesztettem bele zöldjeim barna íriszeibe.- Megdobbantotta a már halottnak hitt szívem.- mondtam ki végre, mire az előttem álló fiú szemöldöke homlokáig szalad a döbbenettől. 

De mi tagadás, valószínűleg én is így reagáltam volna, ha egy olyan ember szájából hallom ezeket a szavakat, mint amilyen én is vagyok. Egy magának való, önző alak, ki mindig csak saját magával törődött, s ki mindig megpróbált elit szüleinek megfelelni. Sosem felejtem el apám csalódottságtól és undortól áztatott arckifejezését, mikor megtudta, hogy az Ő egy szem fia bizony nem orvosnak vagy épp ügyvédnek készül, hanem művésznek; festőnek. Anyám szótlanul tűrte a szituációt, ám szemébe neki is megcsillant a megvetés, még ha palástolni is próbálta. Éjszakákba nyúló viták után, végül bele nyugodni látszódtak a dologba, azonban tudom, hogy sosem fogják ezt megbocsájtani nekem és elfogadni döntésem. 

- Szerelmes vagy Louisba?- térített vissza döbbenettől csengő hangja a valóságba, mire ismét az égbe emeltem tekintetem és hangos nevetés tört ki belőlem, miben talán a kétségbeesés dallamai csendült fel. 

Néhány járókelő furcsának gondolhatta ezt a fajta szituációt, miszerint; egy fiú az ég felé tekint és hangosan nevetgél. Vidámnak gondolhatnak, ám én nem érzek mást csak keserűséget és fájdalmat, mit eddig tökéletesen falaim mögé rejtettem. Harsány kacagásom egyre csak halkult, s vonásaim hirtelen keményedtek meg újból.

- Nem tudom, Liam. Én már semmit sem tudok..- suttogtam erőtlenül, mire hallottam, amint nagyot sóhajt, majd erősen átöleli vállam és megindul velem. 

- Bármi is legyen, én melletted vagyok. De fogadj meg egy tanácsot..- torpant meg.- Ne sértsd meg, mert ha megteszed, lehet hamarabb elveszted, mint gondolnád..

- És, ha én pont azt akarom?

- Akkor egy hatalmas nagy hülye vagy, Harold. Még egy olyan tiszta lelket nem találsz, mint Lou és ezt te is nagyon jól tudod.- mondta, mire én csak bólintottam egyet értve minden egyes szavával, ezzel megcáfolva saját magam. 

- Mond, mégis mit tegyek?

- Először is, ne légy vele seggfej és ne próbáld egyből megfektetni..

- Milyen vicces, hogy pont Ő próbált meg reggel letámadni, s talán sikerült is volna neki, ha ti nem jöttök..- horkantam fel, az emlékre pedig szívem hatalmasat dobbant, ezzel egy pillanatra megszédítve engem. 

- Ne tetesd azért te sem az ártatlant. Láttam ám azt a dudort az alsódban..- kacsintott, majd megállás nélkül kezdett el hahotázni, mibe egy idő után én is becsatlakoztam. 

- Látom a megfigyelő képességed még mindig jó. Valaki bántotta őt, ám azt nem tudja, hogy kicsoda. Egy gyenge leírást adott a kinézetéről, mi talán segít is valamennyit.

- Kire gondolsz és miért tehette?

- Fogalmam sincs, mi lehetett az oka. Lou nem az az ember, aki provokálni kezdi a másikat, épp ellenkezőleg, inkább meghúzódik az árnyékban és ott marad, még a vihar le nem csitul. Van egy tippem, de ahhoz az kell, hogy eltudjunk menni az egyik edzésetekre.

- Azzal nem lesz gond, Niall amúgy is elhívta már egyszer a törpét. Holnap, ha nektek is megfelel gyertek el délután.- mondta, mire beleegyezően bólintottam, és ismét beléptünk a kollégium üveges ajtaján. 

A lift egyre csak haladt felfelé és felfelé, én pedig ettől még idegesebb lettem. Liam biztatóan megveregette vállam, majd szólásra nyitotta száját. 

- Megcsókoltad őt, igaz?

- Igen.- vágtam rá egyből, visszamerengve ajka édes ízére.

- És megbántad?

- Ha tehetném csak azokat az ajkakat kóstolgatnám az életem hátralevő részében.- mondtam, mire a barna hajú csak felkuncogott bágyadt vigyorom láttán. 

- Azt hiszem, ezzel Ő is így van..- befejezni a mondatát, már nem fejezte be, pedig tudtam, hogy még mondani akart utána valamit. 

A szerkezet megállt, elhagytuk azt, majd a szobánkhoz sétálva léptünk be az ajtón, hol egy érdekes kép fogadott. 

Louis elernyedt testtel feküdt ismételten a párnák között, ám most az én ágyamon, még a szőke ír fiú talán a fürdőben tevékenykedhetett valamit. De ami talán még egyet facsart a szívem az az volt, hogy egy pólót szorongatott kezében, arcát pihentetve rajta, orrához közel tartva. Az a ruha darab pedig az enyém volt, s pisze testrészével illatomat szippantotta magába, míg párnácskái egy pillanatra felfelé szaladtak. 

Ott, abban a minutumban azt kívántam; bárcsak megörökít tehetném őt egy vásznon, mi örökké csak az enyém lenne, mások elől elrejtve ezt az ártatlan angyalt.