Louis Tomlinson. Ez volnék én.

Épp a hatalmas bejárat előtt állok, miközben ujjaimat tördelem és még egyszer végig fixírozom az előttem elhelyezkedő hatalmas épületet. Többször is nagyot nyelek, majd a földről felvéve táskámat egy nagy sóhaj kíséretében, beindulok a kollégium ajtaján. Tekintetem végig a földre szegezem, közben lépésről lépésre közeledek a porta felé, reménykedve abban, hogy útbaigazítanak.

Oda érve csomagom újra a földre helyezem, majd az ablak mögött ülő, negyvenes éveiben járó férfire vezetem kék szemeim, aki az előtte elterülő papírkupacba van belemerülve. Egy halk torok köszörüléssel jelzem ott létem, mire egyből felkukkant, szemüvegét pedig feljebb tolja orrán.

- Jó napot! Most érkeztem a kollégiumba és azt szeretném tudni, hogy melyik lesz az én szobám. - mosolyodtam el halványan, mire a férfi szemöldöke egészen felfutott szemöldökéig, majd - mint aki épp felfedezett valamit - csapta össze tenyerét és kezdett egy másik papírkupacban keresgélni.

- Louis Tomlinson? - kérdezte újból rám emelve tekintetét, mire bólintottam. - Itt írja alá kérem. - csúsztatta oda nekem a papírt, amit aláfirkantottam nevemmel, majd visszanyújtottam neki.

Pár percig újból keresgélni kezdett valamit, mire egy nyugtalanító sóhaj kúszott ki ajkamon, miközben tincseim közé túrtam. Szemeimet egy pillanatig lehunyva tartottam, ezzel kiengedve kicsit a gőzt, majd újra felnyitottam szemem, mikor meghallottam a férfi rekedtes hangját.

- A 127-es szoba az öné. Azonban nem egyedül fog ott lakni, bár ezt gondolom tudja. - emelte rám kérdő tekintetét, mire ismét bólintottam, s elvettem a felém nyújtott kulcsot.

Már épp vettem fel nehéznek bizonyuló sporttáskám vállamra, mikor hirtelen még utánam szólt.

- Jobb, ha tudja, hogy abból a szobából eddig mindig kiköltöztek. Remélem maga kivétel lesz. Sok sikert! - hangja sejtelmes volt, akárcsak az ajkán elterülő mosoly.

Nem igazán értettem, hogy mire céloz, de most ez érdekelt már a legkevésbé. Csak is egy kellemes meleg zuhanyra vágytam, ami majd ellazítja sajgó vállam és végtagjaim ezután a hosszú és fárasztó nap után. Lábaim egyenesen a lifthez vezettek, ujjammal lenyomva a gombot vártam még leérkezik.

A szüleim elváltak még kiskoromban, így anyám egyedül nevelt fel engem és a testvéremet Charlottet; becenevén Lottiet. Rengeteget dolgozott azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen és semmiben ne szenvedjünk hiányt, annak ellenére, hogy ez számára nem volt könnyű feladat. Volt, hogy tízen órákat dolgozott, mégis képes volt őszinte és szeretetteljes mosollyal jutalmazni minket. Miután elvégeztem a középiskolát, egyértelmű volt, hogy tovább megyek egyetemre annak a célnak az érdekében, hogy elérjem az álom és orvos legyek. Mindig is érdekelt az emberi anatómia, valamint a vele járó szintén érdekes tényezők és dolgok. Ehhez azonban az kellett, hogy mindenből a kitűnőt nyújtsam, hisz mint említettem; a családom nem valami aranyban úszó, arisztokratikus család, aki zsebből képes több ezer fontot kifizetni egy egyetemi szak miatt. Igyekeztem a legjobbat nyújtani és hát sikerrel jártam, hisz itt vagyok. London egyik legkiemelkedőbb és legdrágább egyetemén, jobban mondva egyenlőre csak a kollégiumában. Még a nyári munkának köszönhetően sikerült egy kis pénzt összekaparnom, így egy ideig nem kell munkát vállalnom. Önállóságra szántam magam, ezzel megkönnyítve anyám dolgát és a sajátomat is, hiszen nem lehetek mindig az a naiv és hiszékeny gyerek, aki a középsuliban voltam és akinek egy darab barátja nem volt. Félénk és visszahúzódó gyerek voltam már kiskoromtól kezdve és ez mit sem változott a középsuliban sem, ahol előszeretettel néztek ki. Hogy bántam-e? Talán egy kicsit a folytonos atrocitások miatt, azonban örültem, hogy senki nem akadályozott meg a célomban.

Mire észbe kaptam, a lift ajtó épp kinyílt előttem és beléptem rajta, majd megnyomva az ötödik emeletre vonatkozó gombot indultam volna felfelé, ha valaki hirtelen nem állítja meg a záródni készüli ajtót kezével. Egy világos szőke hajú srác támaszkodott meg kezével egy pillanatra a visszahúzódó ajtón, miközben levegőért kapkodott.

- Köszi.. - lihegte, tekintetét pedig rám vezette és belépett mellém, így fojtatni tudtam utam. - Új vagy? Nem láttalak még erre.. - nézett rám világos kék szemeivel, mire egy halvány mosoly kíséretében bólintottam. Úgy néz ki, ma nem igazán akarnak a szavak a nyelvemre akadni.

- Niall Horan vagyok. - mutatkozott be, kezét pedig felém nyújtotta.

- Louis Tomlinson. - fogadtam el a felém nyújtott kezet, amit megráztunk. A fiú hangjából tökéletes kihallatszott valamiféle akcentus, annak ellenére, hogy alig pár mondatot mondott.

- Valójában én is nem rég érkeztem. Most leszek első éves sport szakon. Te melyik karra jársz majd? - kérdezte csillogó szemekkel és kíváncsian, mire akaratlanul egy mosoly terült szét arcomon, hiszen nem igazán találkoztam még ilyen energikus emberrel, amilyen ő.

- Orvosi karra. - jelentettem ki, mire kék szemei majd kiestek a helyükről, ajkaival pedig egy "ó" formált meg döbbenten.

- Oda nagyon nehéz bekerülni, kivéve, ha a családod nem milliomos.

- Valóban, de hála az eszemnek és a folytonos munkának megköszönhetem, hogy felvettek. - hunytam le szemeim egy pillanatra, mire kinyitottam láttam a fiú elismerő bólogatását.

- Melyik szobát kaptad? - tette fel a kérdést ismét kíváncsian, mire már fel is kuncogtam.

- A 127-est. - mondtam, mire arca egy grimaszba fulladt és halkan felszisszent.

- Hát, kitartás haver. - veregetett vállba.

Nem értettem a reakcióját. Mégis mi lehet annyira rossz abban a szobában? Már épp kérdésre nyílt volna a szám, ám a lift abban a pillanatban állt meg a számomra kijelölt emeleten.

- Én eggyel fentebb lakom a 210-es szobában. Ha gondolod, valamikor benézhetnél. - húzta széles mosolyra újból ajkait, kezével heves integetésbe kezdett. Válaszgyanánt ismét csak a fejemet mozgattam meg, majd a lift ajtó becsukódott, így én is elindultam a szobám felé.

Egy mély levegőt vettem, majd kifújtam mikor már a 127-es számú ajtó előtt toporzékoltam, táskámmal a kezembe. Kezemet lassan a kilincsre nyomtam, azonban egyből ellenállásba ütköztem, ugyanis az ajtó be volt zárva. Furcsálltam, de egyben az a gondolt is átfutott az agyamon, hogy lehet csak elővigyázatosságból van bezárva. A zsebemből egyből előkotortam az előbb kapott kulcsot, majd a zárba téve elfordítottam azt, így sikerült bejutnom végre a szobába.

Az elképzelésem, ami még utazás közben rajzolódott meg fejemben egyből szertefoszlott, ahogy végig siklott tekintetem a szoba állapotán. Mindenhol szemét volt, a levegő pedig olyan volt, mintha már évek óta nem lett volna szellőztetve. Szemem azonban megakadt a sarokban elhelyezkedő ágyon, amin épp - gondlom én - a szobatársam alszik. Fején egy magazin hevert, ami egyből a földön landolt, miközben felült és hátrasimította hosszú, göndör fürtjeit. Morgott valamit az orra alatt, majd zölden izzó, mégis álmos szemeit rám vezette. Egy igen furcsa arckifejezést vágott, közben ajkait beszédre nyitotta, eközben én továbbra is ledöbbenve álltam egy helyben még mindig az ajtóban.

- Te meg ki a fasz vagy?