Körülbelül tíz percbe telt belakni a szobát. Nem akartam egyedül maradni, ezért lementem a nappaliba, ahonnan ráláttam apáékra a kertben. Blaise a szeme sarkából figyelt engem, ahogyan bevackoltam magam a széles olvasópárkányra, ahová díszpárnákat és egy takarót is készítettek bekuckózáshoz.

Richard a lökhárítóra mutogatva magyarázott apámnak, amikor Blaise megszólalt. Észre se vettem, hogy abbahagyta a zenélést, annyira elbambultam.

– Mi történt a kocsitokkal?

Apa fiatalkorában eltervezte, hogy egyfszer beruház a kedvenc kocsijára. Negyvenkét éves volt, amikor végre megvalósult az álma. A meggypiros Charger RT ezen típusa ma is nagyon keresett a veteránautó vásárokon, és mint olyan, szörnyen drága. A kocsi sok évet kibírt a családunknál. Csodálkoztam, hogy anya vezetési stílusával – ami azt jelentette, hogy általában hússzal túllépte a sebességhatárt és havonta legalább egyszer rátámad egy oszlopra – még nem kellett elföldelnünk az autót.

– Apával a térképet kerestük, amikor egy Gail nevű srác belénk jött.

– Huber?

Blaise felspannoltnak tűnt, meglepett a keserű hang éle.

– Csak a keresztnevét tudom. Egy Volkswagenje volt.

– Gail Huber – forgatta meg a szemét.

– Miért, ki ő?

– Elég rossz híre van errefelé. Nem csak a kocsikat vágja tönkre.

Értetlenül néztem rá. Blaise sóhajtott egyet, mintha pontosan kéne tudnom, mit akar ez jelenteni.

– Itt délen a rendőr csak akkor állít meg, ha a neved Gail Huber. Felénk úgy hívják, hogy G, mint G-A-L-I-B-A.

– Oké, már vágom. Ő is a gimibe jár? – puhatoltam.

Blaise hangolni kezdte a gitárt, de amikor a kérdés kibukott belőlem, csak pillázott. Egy ideig elrévedezett rajtam, mint akinek elpucolt az agya.

– Miért érdekel ennyire?

– Csak szeretnék biztosra menni, hogy kifizeti a károkat.

– Hol jár, hol nem, sose lehet tudni – mondta. Többet nem tudtam kihúzni belőle, egészen estig meg sem állt a gyakorlással.

Az ujjaimmal doboltam a párkányon, miközben egyfolytában csak Gailről tanakodtam. Furcsa volt látni a kisvárost és benne egy olyan embert, akit legfeljebb Manhattan lepukkant utcáin tudnék elképzelni. Endersonék annyira maradinak

tűntek a sráccal szemben. Bár abban is biztos voltam, hogy amíg nekem Endersonék, addig mindenki másnak Gail vagy én számítunk kívülállónak.

Elsavanyodott a szám íze. Azt akartam, hogy egy legyek a sok közül, vagy akit úgy emlegetnek: az a rendes lány a Greenwood birtokról.

Eszembe jutott, hogy mi történt még a seriffel és Gaillel való találkozáskor. Az a bizonyos 187-es kód. Blaise a kottáit rendezgette, amikor meséltem neki a dologról.

– A seriff nagyon idegesnek tűnt a hír hallatán.

– Igen? – kérdezte kevés lelkesedéssel, de tovább folytatta a pakolászást.

– A 187-es kód a gyilkosságot jelenti. Tudsz erről valamit?

– Hát, beszélnek ezt-azt. – Most a pillantásomat kutatta. – Több ilyen eset történt nemrég Baton Rouge környékén.

– Nem aggaszt? – kérdeztem vissza, mert nem elégített ki a válasza. – A 67-es út mentén találtak egy újabb holttestet. A kocsiban megkerestem a térképen, hogy pontosan merre is van az említett tetthely. Vészesen közel a városhoz.

– És?

Tudtam, hogy bogarat ültettem a fülébe, engem nem lehetett rászedni. A kottagyűjteménye lapjai többször a földre hullottak, miközben rendezgette őket. A hallgatagsága is azt igazolta, hogy valami nincs rendben a környéken. De aztán Blaise nem volt hajlandó folytatni a témát, inkább sulis dolgokról csevegtünk, míg végül magamra hagyott a nappaliban leckére hivatkozva.

Kifelé meredtem az ablakon nem is foglalkozva vele, hogyan telik az idő, amikor apa Richard társaságában besétált a házba.

Apa elmosolyodott, amikor meglátott.

– Megnézem, mi folyik a háznál. Veled minden oké lesz?

Endersonék vacsorához készülődtek. Fölöslegesnek éreztem magam, csak púpnak a hátukon, de még mindig jobb, mint a kocsi hátsó ülésén vagy csótányok között aludni.

– Ne aggódj, elleszek – feleltem, bár úgy éreztem, mintha a falak egyre közelebb lennének és megpróbálnának széjjelnyomni.

Apu odalépett és homlokon csókolt.

– Jobb lenne, ha korán lefeküdnél. Hosszúra nyúlt ez a nap – lesimította a hajam, majd szemembe nézett, mintha mondani akarna még valami fontosat. Aztán csak ennyit tett hozzá: – Hívj, ha van valami!

Elköszönt, és Richarddal kilépett a házból. A tücskök zsibongtak a ház körül és a kellemes esti szél befújt a szúnyoghálón.

Utána akartam menni, de csak összeszoruló torokkal néztem, ahogy elhajt és magamra hagy a két idegennel.

*********************

Köszi, hogy elolvastad az új fejezetet!