Sziasztok most kezdtem írni a történetet és mivel van ihlet ezen a hétvégén több részt is ki akarok tenni. De akkor kezdjük is.

Ádám szemszöge:

Megláttam azt a lányt mellettem. Nem is tudom valami megfogott benne, a pillantása megbabonázott. Na jó, ez kezd olyan lenni, mint egy béna szerelmi sztori és egy focista nem érzelgősködik.

Amikor megláttam a koncert után egyedül, úgy éreztem eljött az én időm. Megcsörrent a mobilja majd közölte:mennie kell. Na azt már nem. Nem hagyhatom elmenni így magamat is meglepve ezt mondtam:-Elkísérlek.

Réka szemszöge:

A szívem is megállt. Elkísér. Ezt mondta. Nem is hittem el, hazakísért.

-És mond Réka mit kell tudnom rólad?-törte meg a csendet Ádám. És ahogy belenéztem abba a mély szempárba engem is megtört.  

18 évvel korábban:

Emlékszem nyár vége volt. Húgommal játszottunk az udvaron, mikor a labdánk kigurult a járdára. Nyitva volt a kapu kimentünk érte. Velünk szemben  egy bácsit pillantottunk meg aki nagyon rossz állapotban volt. Megijedtünk és beszaladtunk a házba. De én 1 óra múlva kimentem és vittem az úrnak ételt és egy üveg vizet. Megköszönte és amikor odamentem a szüleimmel hozzá elmondta az életét. Katona volt. Több kitüntetését is megmutatta. Harcolt a II. világháborúban. Mikor vesztettünk hadifogoly lett. Több év után hazaengedték. Itthon hadbíróság elé állították, mert a társai hazudtak róla az Őrnagynak. Elítélték, megalázták, holott nem tett semmit. A hazugok nem lettek megbüntetve. 

-Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy megfogadtam: Harcolni fogok az igazságért, jogi tanácsokat fogok osztani. És most egy cégnél menedzser vagyok akik segítenek a bajbajutottakon, és én vagyok ennek a szervezetnek az igazgatója. Ha bármikor is elfáradnék eszembe jut ez a bácsi akin nem tudtam segíteni. De most megpróbálok annyit segíteni amennyit tudok és ahol tudok.-fejeztem be a monológomat.