Jungkook pov:

A telefonom csörgésére kellek fel, de hiába tapogatózok nem találom. Morogva ülök fel és nézek szét a kis szobában. Majd nem elfelejtettem, hogy nem is otthon éjszakáztam az este, ha nem V-nél. Magam mellé nézve látom már nincs mellettem a kékség. Attól függetlenül, milyen szarul nézet ki tegnap, most mégis olyan korán felkelt. A telefonom újra megszólal ezért fel kelve az ágyról ruháimhoz megyek és kiszedem nadrágom zsebéből. Húzva számat nézek a kijelzőre, amin Jimin neve szerepel, majd az időre is rá pillantok, ami 8 órát mutat. Elkezdődött az első órám, lehet ezért is próbál elérni Jimin. Felveszem a telefont és a fülemhez tartom. 

-Hol vagy már? - Kérdezi felháborodottan, mégis visszafogva hangját. Lehet óra közben hív? 

-Indulok. - Egy kézzel megragadom ruháimat és az ágyra dobom őket. Telefonomat szintén az ágyra teszem és kihangosítom, hogy hallhassam azt amit mond, miközben öltözöm. 

-Ennyire jól ment Lisával való találka? Újra összejöttetek? - Kíváncsian suttog, miközben a háttérben hallom a tanár hangját is, ahogy az óra anyagját tanítja. Ha jól hallom pszichológián van. 

-Ha oda értem mindent elmondok. - Felhúzva utolsó ruha darabkámat is, kezembe veszem a telefont. - Most leteszem. - Ezzel ki is nyomom és a zsebembe teszem. 

Feszülten fogok az ajtó kilincsére, felkészülve arra, hogy elhagyjam a vendégszobát. Az a gondolat, hogy ő odakint van idegesé tesz. Sokkal jobb lett volna ha én kellek korában és hamarabb lelépek, nehogy véletlenül is összetalálkozzak vele. Egyáltalán miért nem keltet fel mikor ő felébredt és dobot ki? Miért hagyta, hogy tovább maradjak itt a keleténél? Hisz már végeztünk, nincs több okom maradni. Tegnap se kellett volna itt éjszakáznom, haza kellett volna mennem, mégsem tettem ezt. Megsajnáltam és maradtam. Azt hittem majd időben fel kellek és elmegyek,  de úgy tűnik még hozzá képest is túlságosan fáradt voltam. Mostanában nem aludtam valami jól Lisa miatt, túlságosan is kínoztak gondolataim. De most valamiért könnyebben ment az alvás, a rémálmaim is elmaradtak és helyette nem volt semmi sem. Békés és nyugodt sötétség. 

Lenyomva kilincset kinyitom az ajtót és lassan kilépek rajta, rögtön meg pillantva a kis nappalit. Becsukva magam mögött ajtót ellépek onnan és inkább körbevezetem tekintettem a helyiségen. Már másodjára járok itt, de még egyszer sem volt időm végig nézni rajta. A nappali nem nagy, elég kicsike, de nagyon otthonos. A halvány mályva színű fal színe kellemes, ahogy a bézs szőnyeggel lefedett padló is. A kanapén látszik, milyen méreg drága, ahogy az üveges dohányzó asztalon is. A hatalmas Tv-ről ne is beszéljünk. Látszik helyen, hogy nem szegények bérelik, hiába kicsi és eldugott, akkor is egy modell lakta helyiség. Az egyik sarkokban van egy könyves polc, amin rengettek könyv sorakozik, de látszanak rajta milyen érintetlenek, porosak. Az egyik kis polcán vannak képkeretek, de mind le van fektetve. Közelebb menve hozzá az egyiket megfogva felemelem, meglátva mint is rejt a kép. 

A barátját és a kékséget ábrázolja, ami már ezzel érves lehet, ahogy a képminőséget nézem. Vajon melyikőjük döntötte el? Biztos vagyok benne, hogy nem a barátja tette, mivel ő olyan ritkán járhat haza. Ahányszor itt jártam soha nem volt itt, ezért gondolom azt amit. Így csak a kékség lehetett, ő fordította le az összes képüket. 

-Fogd vissza magad! - Kiabálásokat hallva a konyhából, összerezzenek és annak irányába nézek. Lehet itthon van a barátja is? Kíváncsian a konyhához vezetett úton megyek, bepillantva oda a fal mögött. Mikor meglátom egyedül üldögélni a kékséget, telefonját szorongatva a füléhez megnyugszom. Ezek szerint nincs itt más. - Ne merd felemeli a hangod, most ne! - Szól bele újra telefonjába mérgesen összeszűkítve a szemeit, míg ujjaival halántékát simogassa. - Már megint annál a lófejűnél éjszakáztál, igaz? - Idegesen elveszi ujjait fejétől és ökölbe szorítva asztalra helyezi. Gondolom barátjával beszélget, vagyis veszekszik. Látszik rajta, hogy az izmai olyan szinten pattanásig feszülnek, ahogy hallgassa a túl oldalon lévő barátját, míg szemei csalódottan csillognak. Ezek szerint nem csak ő a hűtlen a kapcsolatukban, hanem barátja is. - Mi az, hogy ne hívjam így? Már véded is őt? Megbaszni nem akarod? Vagy az már meg volt? - Kérdésében érződik a gúny, amit lehet párja is észre vesz, mert hallom innen ahogy kiabál a telefon túloldalán, pedig elég messze vagyok a kékségtől. - Már mondtam, hogy ne merj velem kiabálni, mert itt aki egyedül ordibálhatna az kurvára én vagyok! Nyíltan megcsalsz és még neked áll feljebb?! Nem szégyelled magad te kis rohadék? Összetehetnéd a két kezed amiért ilyen pasid van mint én, erre te megcsalsz azzal a lófejű nyomorék háttértáncossal?! - Emeli fel hangját egy oktáva hangosabbra, míg hatalmasat csap asztalra, kiengedve magából a felgyülemlett dühét. - Hálátlan nyomorék vagy, pontosan összeilletek azzal a lóval! Tudod mit? Maradj is vele, ide pedig többet ne gyere, mert két lábbal rúglak ki az ablakon, ha ide mered dugni azt az undormány fejedet! - Ordibál bele telefonba, majd mondatta végére felállva helyéről elveszi fülétől a készüléket és hozzá vágja a szembe lévő falnak, de olyan erővel, hogy az darabokra törik. 

Ijedten ugrok egyet a csattanás miatt, előjöve rejtek helyemről. A kékség rögtön rám is vezeti tekintetét, némán bámulva rám. Szótlanul nézem én is, meg sem mozdulva. Egy darabig szemezünk, utána ő ezt meg unja és leül vissza helyére és magához húzza az asztalra tett alkoholos üveget. Megragadva annak nyakát ajkaihoz emeli, nagyokat kortyolva belőle. Számat elhúzva figyelem, ahogy ádámcsutkája le-fel mozog, ahogy nyeli káros italt, amiből már így is hiányzik a fele. Akkor kezdhette elfogyasztani a bódító italt, mielőtt felhívhatta volna barátját. Bátorságot akart volna hozzá szerezni? Nem tudom miért, de most olyan szánalmasnak érzem őt. Jó, anélkül is az, de most főképp. Mindig keménynek és legyőzhetetlenek mutassa magát, akin hiába gázolnak át, ő akkor is felemelt fejjel halad tovább. Most mégis annyira gyengének és leharcoltnak tűnik, hogy rá sem ismerek. Szemei üvegesek, szép arca sápadt és semmilyen. Édeskés és csábító illatát, most a pia szörnyű szaga veszi át, amit innen érzek, hiába van köztünk 10 lépés távolság. A ragyogó szépsége fakónak tűnik, színtelennek. 

Elemeli kicserepesedett ajkaitól alkoholt tartalmazó üveg száját és leteszi maga mellé, míg egy fintorba húzódnak arcizmai. Kezével letörölje száján maradt cseppeket és felszusszant egy kicsit, ahogy legyőzi a kesergés, erős ital utóízét. Ködösé vált íriszeit újra rám emeli, míg ujjaival üveg nyakával játszik, nem engedve el azt, felkészülve a következő körre. Rosszallóan megcsóválom a fejem, el nem szakítva róla tekintetem. Hivalkodva felhúzza egyik szemöldökét, majd újra megemeli az üveget, hogy ajkaihoz emelhesse, de ezt már nem engedem. Megszakítom a köztünk lévő hatalmas távolságot és az üveg után kapva elveszem azt tőle. Utána akar kapni kezeivel, de jól magasra felemelem, nehogy elérje, de mikor feláll, gyorsan hátam mögé dugom. 

-Mit művelsz? - Felháborodva közelebb lép és elakarja venni tőlem az italt, ami úgy néz ki, mintha átakarna ölelni. 

-Elég volt. - Egyik kezemet a mellkasára teszem, eltávolítva magamtól. Próbálja ellökni magáról kezemet, de én erősebb vagyok nála és józanabb is. - Nem kell ez már neked V. - Hisztérikusan felmordul és ráfog a csuklómra. 

-Ne te tud már, nekem mi az elég mi nem az! Ha inni akarok, akkor inni is fogok. - Hátrébb lépve ellöki magától kezem, így közelebb tud férkőzni hozzám. Hátam mögé nyúl és megragadja az üveget. - Add vissza és húzd innen a beled! - Kiakarja húzni ujjaim közül az üveget, de nem hagyva magam rántom el tőle. 

Újra mellkasához teszem a kezem és lökök rajta egyet, amitől gyenge valója miatt meghátrál. Az italt leteszem az asztalra, majd elé lépve gyorsan megragadom mindkét kezét és hátrálásra kényszerítem. Küzd a helyzet ellen, de ahogy tegnap is, most sincs olyan állapotban, hogy legyőzhessen. Egészen a konyhapultig tolóm, ahol megállva neki ütődik csípője a kemény felülethez, amire felszisszen. Elveszem kezeimet az övétől és inkább a konyhapult szélére támasztom őket, közre zárva őt karjaimmal. Tehetetlenül hátra veti a fejét, szemeit a plafonra emelve, míg kezeivel vállaimra fog. Halkan felnyüszít, miközben hisztisen vállon csap, amire muszáj vagyok mosolyogni. 

-Engedj már el, te barom! - Nyüszít végre felém fordítva fejét, kilodva nézve szemeimbe. Elégedetten mosolygok rá, közelebb lépve hozzá, hogy azt a kis apró rést is megszakítsam közöttünk. Egyik lábamat övéi közé ékelem, amire le néz, de mivel mellkasunk teljesen összeér nem lát át közötte. -Mit akarsz..? - Oldalra billentve fejét, szemeimbe néz. Kék tincsei ettől a mozdulata miatt, szemeibe hullanak, félig meddig el rejtve tőlem ködös tekintetét. 

-Semmit nem akarok, V. - Szórakozottan ingatom fejem, mosolyomat szélesebbre húzva. Tényleg nem akartam tőle semmit sem, de most hogy ilyen tehetetlen helyzetben van, valamiért izgatónak találom. Szívesen magamévá tenném újra, de sajnos erre nincs időm. Az első órát totál lekéstem és ha így haladok a többit is lefogom. 

-Ha nem akarsz semmit, akkor engedj és menj. - Egyik kezét elveszi vállamról és inkább tarkómhoz teszi, cirógatva ott a bőrt ujjaival. Azt mondja engedjem és menjek, közben pedig magához húz. Az ő szavai sem passzolnak tetteivel, de az enyéim is messze állnak tőle. 

Szemeibe nézve teljesen elvarázsolódok, hisz hiába néz ki úgy mintha most jött volna ki a koporsójából, mégis olyan szépnek látom őt. Lehet kezdek megőrülni, mert hát épeszű ember, mikor látna szépnek egy srácot? A lányokat szeretem mégis annyira vonzódom hozzá, mint még Lisához sem. Megakarom vigasztalni, azt akarom mosoly kerüljön azokra a gyönyörű ajkaira. Ugyan az a mosoly mint amilyet a képeken láttam a könyves polcon. Sőt sokkal szebbet, ragyogóbbat. Tudom nem vagyok normális, mert ilyenek járnak eszembe, de egyszerűen annyira akarom látni őt mosolyogni. Egy olyan mosolyt akarok, amiben se gúny, se pedig szomorúság nem látszik, csak színtiszta boldogság. Ami csak nekem szól. 

Kezemet arcára simítva, közelebb hajolva csábító, most cserepes ajkaira fújva levegőmet. Amik hiába nem hibátlanak, ugyan úgy vonzanak magukhoz, ahogy tegnap este is. Hívogatnak engem, én pedig nem tudok ellen állni nekik, így lassan megszakítva a leheletnyi távolságot hozzá érintem sajátjaimat. Tarkómat simogató ujjai megállnak, míg beleszuszog ajkaim közé. Nem bírva tovább mozgatom őket övéin, amiken érződik a nemrég bevitt alkohol íze. Keserű, mégis annyira jó, hogy nem tudom abba hagyni. Ő is csatlakozik a csókba, utánozva ajkaimat mozgassa őket, nem gyorsítva, nem véve  el tőlem az irányítást. Ujjait hajamba fúrja és megszorítja fekete tincseimet, jobban magához húzva, míg másik kezét lecsúsztassa vállamról és mellkasomra teszi, ott cirógatva ujjaival. Beleborzongok gyenge érintéseibe, amik olyan szokatlanok számomra. Mindig vad és lényegre törő, nem engedi, hogy gyengéden érintsem, bár eddig nem is akartam. Ő nem a páron, sőt fiú, így nem éreztem azt az együtt léteink közben, hogy gyengéden kéne vele bánom. Szereti a fájdalmat, én pedig a durva szexet. Lisa soha nem engedte azt, hogy durva legyek vele szeretkezés közben, így jó volt rajta kiadnom vágyaimat. Úgy éreztem végre azt tehetek amit akarok, mert ő úgy sem fog hisztizni amiért talán fájdalmat okozok neki, mivel a féltise miatt még élvezi is. Azt hittem, csak is emiatt élvezem a vele lévő együtt létet. De kezdek rá jönni, hogy egész végig tévedtem. A csókunkba semmi durvaság nincs, mégis olyan szinten élvezem, hogy az már ijesztő. Menekülni akarok ezektől a fura érzésektől, amik megrémisztenek engem és összezavarnak. 

Elszakadva ajkaitól lehunyva tartom szemeim, míg szívverésemet megpróbálom normálisra állítani. Levegő vételeimet szaporáról, nyugodtabbra tenni, de egyszerűen akkora hatással volt rám ez a kis csók, hogy nem megy. Elvarázsolt ez a fiú. Lassan kinyitva szemeimet övéibe nézek, amikben meglepetésemre könnyeket látok. Ajaki remegnek és lefelé görbülnek, míg kezeit elveszi tőlem és arca elé teszi. Aggódva fogok csuklójára, elhúzva onnan kezét, hogy láthassam arcát, de elhúzza tőlem kezét, majd el is lök magától. Meghátrálok tőle erős lökése miatt, de mikor elakarna menni mellettem elkapom csuklóját, maradásra bírva ezzel. 

-Ne csinálj hülyeséget. - Szólalok meg, aggódva figyelve megtört valóját. 

-Ennél nagyobb hülyeséget már nem tehetek. - Rám emeli könnyes szemeit, amik lassan végig nyalják puha arcát. - Menj el, Jungkook. 

-Nem akarlak így itt hagyni. - Kiejtve ajkaim között szavakat, meglepődök saját magamon. El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Hisz nincs semmi közöm ehhez a fiúhoz, akkor miért érdekkel mit csinál? Miért érzem magam ilyen rosszul könnyeit látva megtört arcán? Gondolataim közül erős rántása ébreszt fel, ami olyan hirtelen érint, hogy sikerül kiszedni mancsát enyéim közül. 

-Nincs szükségem a hülye aggódásodra, se pedig a sajnálatodra! Azt csinálok amit akarok és ha én bánatomban inni akarok, akkor inni is fogok. - Megragadja az asztalon lévő alkoholos üveg nyakát, majd felemelve bele akar kortyolni, de kiütöm kezei közül, így az darabogra törik a csempézett padlón, míg annak tartalma szétfolyik. 

-Nincs erre szükséged. -Emelem fel hangomat, már türelmemet elveszítve. Tekintetét az üvegszilánkokon tartja, míg állán lefolyt könnyei a padlóra esnek.  

-Szükségem van rá..- Halkan ejti ki mondatát, könnyáztatta arccal nézve rám. - Szükségem van valamire, ami segít felejteni, amitől a szívemben lévő fájó lüktető érzés elmúlik. Kell valami amitől túl tudom élni a napot és azon végén állómra tudom hajtani fejem, anélkül hogy rémálmaim előjönnének. Azokhoz a szörnyű reggelekhez, mikor kinyitom szemeimet és arra gondolok, miért nem hunyhattam le örökre. - Kezeit arcához emeli és letörli könnyeit, míg hatalmasat nyelve elnéz rólam. - Kell valami ami kiöli belőlem a fájdalmat, hogy egy kis időre mosolyogni tudjak. Elviselni az állandó szenvedést...halálgondolatát. - Lefagyva nézem érzelem mentes arckifejezését, keresve benne valamit, amitől tudom nem gondolja komolyan szavait. De nem találok erre utaló jeleket, ami megijeszt. 

-Miről beszélsz? - Értetlenül megrázom fejem és széttárom karjaimat. - Mindened meg van, így nincs jogod ilyeneket mondani. - Lassan méreg veszi át a kétségbeesésem helyét, míg közelebb lépve hozzá megragadom mindkét vállát, megrázva törékeny testét. - Miért te szenvedsz, mikor te hibád miden?! Te csalod meg a barátodat, miközben minden jött menttel összefekszel! Ne merj úgy viselkedni, mintha te lennél az áldozat, mikor nem így van! - Felháborodva rázok rajta még egyet, idegesen méregetve arcát, de ő nem néz rám. Továbbra is hullajtja könnyeit, míg szemei üvegesen, tompán néznek egy pontot. 

-Hiába van meg mindenem, ha az az egy ami kellene nem az enyém. - Lehunyva szemeit, lesöpri magáról kezeim. - Tudod jó lenne, ha minden olyan lenne, amit gyerek korunkban megálmodunk. Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, boldogabb. - Megfordulva elindul kifele konyhából, de amint eléri annak kijáratát vissza fordul hozzám. - Tudod merre van az ajtó, igaz? - Ezzel vissza fordul az úti célja felé és eltűnik szemeim elől. Felébredve a kábulatból utána indulok, de már csak annyit látok, hogy becsukódik szobája ajtaja. 

Pár percig ajtaját figyelem, némán hallgatózva hátha meghallok onnan valamit, de egy hang sem jön ki a szobából. Bűntudatot érzek, mikor vissza gondolok, miket mondtam neki, mikor vigasztalnom kellett volna. Amiket mondott megijesztettek, egyben pedig feldühíttek. Nem értem miért csinálja azokat a dolgokat, mikor fájdalmat okoz ezzel saját magának? Látszik rajta, hogy szereti barátját, mégis másnál keresi az örömforrását. Legutóbb mikor láttam azt a fiút, látszott rajta milyen hideg és távolság tartó is vele, folyton morgott és rondán beszélt vele, pedig ő mással ellentétben hozzá szépen állt. Nem kellett volna olyanokat mondanom neki, mert nem tudhatom mi történik a háttérben. Nem ismerem. Jiminnek ebben is igaza volt, nem lett volna szabad véleményt alkotnom róla, mikor nem is ismerem ahhoz eléggé. Ő nem Lisa. 

Visszamenve a vendégszobába felveszem kabátomat. A nappaliban pedig a cipőimet kapom magamra. Kabátomnak újra az ő illata van, ami nagyon kellemes és most eléggé szomorú érzés. Vissza nézve az ajtajára, harapdálni kezdem ajkaimat, míg idegesen hajamba túrok. Nem akarom így itt hagyni...fáj beismerni, de féltem. Az ajtóhoz menve lassan felemelem kezem és bekopogok hozzá. Választ nem kapok vissza, de nem is vártam el tőle. 

-Sajnálom, nem akartalak megbántani. Most elmegyek, de remélem az éteremben találkozunk. 

Ellépve ajtótól a kijáratihoz megyek és kilépek rajta. Lesietve lépcsőfokon, elhagyom az egész panelházat, kilépve a hideg utcára. Összehúzva magamon a kabátot megyek kollégium felé, abban reménykedve, hogy az órák után a munkahelyre menve, Ő ott lesz. Ugyan ott  fogja enni salátáját, miközben ugyan olyan elviselhetetlenül viselkedik ahogyan szokott. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :)