Taehyung pov.

Teljesen kimerülve megyek be az öltözőbe, ottani kanapéra dobva magam. A kocsim bedöglött, így muszáj voltam gyalog jönni dolgozni. Nem lakok túlságosan közel a városhoz, ezért még a belemet is kiköptem, mire idáig eljutottam. Úgy érzem elpuhultam.

-Hyungie öregszik. - Pöcök idegesítő hangját halva felhorkantok és felülök.

-Menj a dolgodra. - Legyintem le és visszadőlök a kanapéra.

-Te vagy a mentorom, így ott kell lennem, ahol te is vagy. - Sóhajtva közelebb jön és félredobva a lábaimat leül a kanapéra. - Nekem se okoz örömöt a dolog, de hát mit lehetne tenni?

-Mondjuk mondj fel. - Morgom, majd a combjaira teszem a lábaimat, miközben hátamra fekszem. -Sok hasznod nincsen, hisz már itt vagy egy csomóideje, de még mindig nem tudtak lőni rólad egy normális képet. Csak a főnök húz belőled hasznot, mi nem, főleg én nem.

-Durva vagy és kegyetlen...nem értem mit szeretnek benned. - Fejét csóválja, majd lelöki magáról a lábaimat. - Ma fog jönni az új fényképész, igaz? -Témát eltereli, ami meg sem lep, hisz mindig ezt teszi.

-Nem tudok erről, de nem is nagyon érdekkel. -Vágom oda neki durván, majd felülök és az ajtó felé mutatok. - Hoz nekem egy kávét, utána elkezdhessük a munkát.

Morogva rám kapja izzószemeit, de szófogadóan elmegy elkészíteni a kávét. Bár nem hiszem, hogy bele is iszok...kinézem belőle, hogy beleköp. Amíg ö az italomat készíti, addig összeszedem magam. A stylistok és a sminkesek is megjelenek, így pillanatok alatt elkészülök a fotózásra. Nem sokkára Pöcök is megérkezik és öt is helyre rakják, bár hozzáteszem, hogy vele több időt töltenek el, mint velem.

Mikor már mindketten díszöltözetbe kerülünk, én elmegyek a dolgomra, Ö pedig szépen végignézi a mester munkáját. Igazat megvallva kedvelem Pöcköt, de imádom piszkálni is. Engem nem érdekkel ki alá fekszik azért, hogy elérje azt amit akar, mivel ez nem az én dolgom. Nem ítélem el, nem is bántom emiatt, mert én sem vagyok különb nála. Jó, én nem feküdnék le a főnökkel, de én sem vagyok ártatlan, ahogy szerintem senki sem ebben a szakmában. Senki sem tisztesmódszerrel került ide, mégis a szájúk és az egójuk hatalmas.

Most is ott bámészkodnak és engem lesnek, minthogy mennének a dolgukra. Utálom őket és ezt nem is szoktam titkolni, de Pöcök más. Ö elégé magára veszi a sértéseket és ez hosszútávra nem jó dolog. Mondjuk az én piszkálásom nem érdekli, de mikor a többiek szólnak hozzá csúnyán, akkor rögtön lehajtott fejjel, némán, teljesen megalázva mereng maga elé.

A modell társaim imádnak szívózni vele és néha még engem is piszkálnak, bár velem sosem járnak jól. Hatalmas szám van, ezt pedig ki is szoktam használni, de szegény Pöcök hátrányban van. Kiáll magáért, ha én piszkálom, de mikor más, akkor inkább csöndben megbújik és a könnyeit törölgeti. Egy kis idő után, majd hozzászokik és megtanulja kezelni az ilyen dolgokat.

Párórás végeláthatatlan fotózás után végzek, ezért leülök a kajás asztalhoz piheni. Pöcök következik, de vele általában elég sokáig kilódnak a fotósok. Túlságosan is görcsösé válik, mikor kamera elé áll.

Öt nézve bambulok, teljesen beleveszve a gondolataimban. Eszembe jut Jungkook, hogy vajon mit csinálhat, de gondolom még az előadásokon ül. Arra is gondolok, hogy írok neki, de nem szeretném zavarni, így is sokat romlott az átlaga, mióta velem van. Nem mintha az én hibám lenne, hisz én nem kényszerítem arra, hogy rögtön az egyetem után nálam lógjon. Ö a felelőtlen, nem pedig én.

-Nagyon elbambultál. - Seokjin hangát halva, felé fordulok.

-Mit akarsz? - Morgom kedvetlenül, visszanézve Pöcök bénázására.

-Kedves vagy és mosolygós mint mindig. - Gúnyolódik vigyorogva, amire megforgatom szemeimet. -A lényeg az, hogy jönni fog ma valaki, aki külön Kyot fogja fotózni.

-Nem igazságos, hogy neki külön fotósa van! -Háborodok fel pillanatok alatt, de leint.

-Ez a második büntetésed! Bár ma még lesz egy. - Sejtelmes mosolyt mutatva a bejárati ajtóra néz, de mivel nem áll ott senki, így értetlenül nézek rá. -Mindjárt itt lesz.

Erre a kijelentésére ki is nyílik az ajtó, de mikor meglátom kijön be rajta ledöbbenek. Tátott szájjal nézek Jungkookra, majd Seokjinre, aki elégedetten figyeli a reakciómat. Jungkook fogja fotózni Pöcköt?

-Mi a franc? - Förmedek rá és fel is pattanok a helyemről.

-Mondtam, hogy kapni fogsz azért, amiért olyan sokáig tartanom kellett a hátam, mert nem volt kedved hetekig dolgozni! Ez a büntetésed.

-Nem büntetés Jungkook-al együtt dolgozni. - Mondom átgondolva az egészet, mert végül is ez nem olyan nagy dolog. Járunk, szex is nagyon jó, így az együttműködéssel nem lesz bajunk. Na meg legalább nem kell azon a büdös szórakoztatóhelyen éjszakáznia.

-A hiénákat elfelejtetted? -Tárja szét karjait, amire körülnézek és meglátom a sok szempárt, amik az ÉN pasimra terelődött. Már akkor is nagyon figyelték őt, mikor elsőnek hoztam ide...bár akkor még nem zavart.

-Ez egy nagyon csúnya játék kezdette, de legyen. Benne vagyok.

Határozottan nézek a közelgő feketeségre, majd indulok elé. Ajkaimra egy csábos mosolyt húzok, majd mikor már elég közelértem hozzá, körbefonom nyakát és ajkaira tapadok. Tettem megdöbbenti, nem is csókol vissza rögtön, de nem zavartatva magam mozgatni kezdem ajkaim, szenvedélyesen, birtoklóan csókolva őt. Legszívesebben ráírnám, hogy "foglalt", csakhogy véletlenül se merjen senki se a közelébe merészkedni. Ö az enyém, én pedig nem osztozkodok.

-Ennyire hiányoztam? -Szólal meg, miután elváltam mézédes ajkaitól. Meg is nyalom nyálától nedves párnácskáimat, és fölényesen Jinre pillantok. Én nyertem.

-Nem mondtad, hogy itt fogsz dolgozni. Egyáltalán, mikor vettek fel? -Visszafordulva hozzá, elengedem és csípőreteszem a kezeimet.

-Akkor mikor meglátogattalak. -Lezárva a témát kikerül és Jinhez megy. - Remélem nem késtem sokat. Elhúzódott az utolsó előadásom.

-Semmi baj, örülök, hogy eljöttél. Gyere bemutatom neked azt, akivel dolgozni fogsz. - Végszóra előugrik Pöcök és izgatótan Jungkook elé áll.

-Már alig várom, hogy együtt dolgozhassunk. -Szerintem még soha nem láttam ilyen virgoncnak Pöcköt, remélem nem vettet szemet a páromra. Mert ha igen, akkor neki annyi.

-Én is. -Mosolyog rá a feketeségem, ami egyáltalán nem tetszik. Hangot is adók a nemtetszésemnek és felhorkantok.

-Mi lenne, ha megmutatnád Jungkooknak az eszközöket, én pedig addig előkészíteném Pöcköt? -Fordulok Seokjinhez, aki bólintva egyet viszi magával a feketémet.

Megfogva Pöcök kezét egycsöndesebb helyre húzom, mivel nem akarom, hogy véletlenül is meghallja bárki is a beszélgetésünket. Itt még a falnak is füle van.

-Mindent a szemnek, semmit a kéznek. - Szigorúan felemelem mutatóujjam.

-Nyugi hyungie, nem nyúlóm le a palid. Bár azért halkan megjegyezném, elég dögös. - Pimaszul elmosolyodik, amitől csettintek egyet a nyelvemmel. - Ne aggódj már! Nem bukok a tizenkilenc évesekre. - Nevet fel, amire gúnyosan én is elmosolyodok.

-Persze, hogy nem, hisz te az idősebbeket szereted. - Kijelentésemre abbahagyja a nevetést és dühösen méregetni kezd.

-Utálom, mikor ilyen vagy! -Dobbant egyet a lábával, de nem áll levelem veszekedni, helyette otthagy.

Morogva ülök vissza a padra, onnan figyelve a fejleményeket. Pöcök és Jungkook beszélgetnek, majd elkezdik a munkát. Nem értem, miért kell büntetnie ezzel, hisz tudja milyen vagyok. Utálom, mikor a tulajdonomhoz érnek. Nagyon féltékeny típus vagyok...birtoklási vágyam, pedig mérhetetlen, mégis ezt teszi velem.

Pöcök mosolygós arcát látva lenyugszom. Még sosem láttam ilyennek, gondolom örül, hogy egy olyannal dolgozhat, aki nem vág a fejéhez semmi sértést. Jungkook amúgy is jó társaság, én is szeretek vele lenni, mindig jókedvem lesz tőle.

-Miért üldögélsz itt még mindig? - Seokjin leül velem szemben, kíváncsian bámulva. -Általában mikor nincs dolgod, mindig az öltözőben alszol, sok esetben másnaposan okádsz a vécében. Mondjuk mostanában elég tiszta vagy. - Kopogja le az asztalon, amire megforgatom a szemeim.

-Csak megfigyelek. - Vonok vállat. - Nem akarom, hogy valaki kikezdjen vele. - Biccentek Kook felé, amire elmosolyodik.

-Jó látni, hogy ennyire kötődsz hozzá.

-Erről szó sincs, egyeszűen Ö az Én tulajdonom.

-Nem kéne tárgyként tekintened az emberekre. - Rosszallóan ingatja fejét, míg mosolyogva közelebb hajol. -Amúgy képzeld, ma randim lesz. - Kijelentésére nagyra nyílnak a szemeim, hisz már ezer éve szingli.

-Kivel?

-Majd meglátod, ma elém fog jönni. De annyit elárulhatok, hogy eszméletlenül dögös és nagyon okos. Tőlem két évvel fiatalabb, de nagyon érett, aranyos, vicces, na meg persze dögös. És...ott áll az ajtónál..

Meglepve nézek én is oda, kicsit kíváncsian, mert nem minden napos dolog ez. Elsőnek félek, hogy nem ismerem fel Seokjin félistenét, de rögtön megragadja a figyelmemet. Ma már sokadjára esik le az állam és úgy érzem ennél rosszabb már nem lehet a mai nap. Kim kibaszott Namjoon álldogál velem szemben...

Látványára megfagy a vér az ereimben, míg a szívem minden dobbanásnál szúr. Tekintette gyorsan összefonódik az enyémmel, amitől nyelnem kell egyet, mégsem tudom elszakítani tőle íriszeimet. Láthatólag ö is meglepet, bár nem hiszem, hogy annyira mint én. Úgy érzem lassan lefordulok a székről, főleg mikor elindul felénk.

A buli óta nem láttam, így azt hittem többet nem is fogom, de hatalmasat tévedtem. És most már tudja, hol dolgozom...

-Nagyon korán jöttél. - Pattan fel Seokjin és megöleli Namjoont. - Oh! Hadd mutassam be az egyik modellemet, egyben barátomat, Kim Taehyungot.

-Nagyon örülök a találkozásnak. Kim Namjoon. - Kezét felém nyújtsa, amitől felébredek a sokkból és értetlenül nézek fel rá. Most komolyan eljátssza azt, hogy nem ismer? Végül is, lehet így a legjobb.

-Én is. - Felállva megrázom a kezét, ezzel gyorsan el is húzom a mancsom. Nem szeretnék vele a keleténél is több időt együtt tölteni. Szólásra is nyitom a szám, hogy valami ürügyet keresve elmehessek innen, de Seokjin belém fojtsa a szót.

-Tudnál várni egy kicsit? Gyorsan összeszedem a cuccaimat és jövők, addig Taehyung szórakoztat. -Ellenkeznék rögtön, de megelőznek.

-Persze, menj csak. - Mosolyog rá kedvesen ez a barom. Seokjin gyorsan otthagy minket és az irodájába szalad, kettesben hagyva ezzel.

-Beszéljünk. - Megkomolyodik és eltűnik a ragyogó mosolya, amivel Jint hülyítette.

Már reflex szerűen távolodnék tőle, de elkapja a kezem és maga után rángat. Ijedten rángatom végtagom, de semmi esélyét nem látom a menekülésre, így Jungkook felé fordulok, hogy segítség után kiáltsak. El is tátom a szám, de mielőtt hangot is adnék már berángat az öltözőbe.

Rémülten figyelem, ahogyan beáll az ajtó elé, míg kezemet elengedi, így legalább hátrébb tudok menni tőle. És én még azt hittem ennél rosszabb már nem történhet...tévedtem. Egy pszichopatával összezárva lenni, nem vicces.

-Ne néz már ilyen ijedten, nem akarlak bántani. - Közelebb lép egyel, de mielőtt többet is megtenne felé emelem a kezem.

-Maradj ott! - Kiabálok rá, amire megáll és sóhajtva hajába fúrja ujjait.

-Figyelj tudom, hogy nem volt túl szép a szétválásunk, de már nem vagyok olyan mint régen. Megváltoztam, felnőttem és megkomolyodtam. Ezért kérlek felejtsük el a múltat, tegyünk úgy mintha ez az egész meg sem történt volna.

-Miért is ne...végül is nem neked fájt.- Mondom halkan, rá se nézve.

-A mai napig bűntudatom van miatta, már akkor is az volt, mikor megtettem azt veled. Már akkor szerettem volna bocsánatot kérni tőled, de te eltűntél. Beletelt párhétbe, mire megtaláltalak...de akkor már Yoongival éltél együtt. Nem akartam tönkre tenni a kapcsolatod, ezért inkább nem zaklattalak többet. Sajnálom, Tae.

Szemeibe nézve bűntudatot látok, mégsem tudok neki hinni. Annyiszor hazudott már, manipulált, hogy egyszerűen nem tudok megbízni benne, ahogyan senki másban sem.

-Nem érdekkel a sajnálatod. - Hangom összeszedet, egyáltalán nem tükrözi a szívemben lévő hatalmas félelmet, mérgem ennél sokkal nagyobb. - Szerettelek, te mégis bántottál. Én minden megettem érted, elviseltem a kirohanásaidat és melletted maradtam. Még otthonról is megszöktem, hogy veled lehessek bazdmeg!! - Felemelve a hangom kiáltok rá, amire lehajtsa fejét. - És én mit kaptam cserébe? Pontosan! SEMMIT! Csak megaláztatást, egy drogost, aki hébe-hóba bókzsáknak nézett!

-Sajná-

-Nem akarom hallani, Namjoon...

Szemeimbe könnyek gyűlnek, amiket próbálok minél hamarabb eltüntetni. Nem akarom, hogy sírni lásson, mert tudom azt nagyon szereti. Megkönnyebbülve érzem magam, mintha az évek óta viselt teher, most leesne vállamról. Olyan rég hordoztam ezeket magamban, nem oszthattam meg senkivel sem. Yoongi meggyűlölt volna, ha megtudja, Hoseok-al együtt...nem mondhattam el senkinek sem. Jungkooknak se szívesen mesélném el, így is annyira elbaszott vagyok a szemében. Egy anorexiás idióta, akit babusgatni kell.

-Nem kérem most, hogy bocsáss meg nekem, de könyörgöm ne mond el Jinnie-nek ezt. Kedvelem őt, nem akarom, hogy véget érjen a köztünk lévőkapcsolat egy régi hiba miatt.

Ahogyan ezt kimondja nem bírom ki, hogyne ereszem ki a könnyeimet. Szóval mindvégig, csak egy "hiba" voltam neki, egy olyan valaki, akire nem szívesen gondol vissza. Fáj, nagyon fáj, hogy nem jelentettem neki többet, hisz nekem ö volt az életem, a mindenem. Miatta tűrtem el az a sok rosszat, ezek szerint mindhiába. Ennyire jeléktelen lennék? Egy olyan, akire csak teherként gondol vissza az ember...

Könnyeimmel küszködve sírok fel, miközben tenyerembe temetem arcomat. Belülről mardosnak szavai, de annyira, hogy úgy érzem széttép belülről. Mindig annak a látszatát keltettem, hogy erős vagyok, magabiztos, de ez mind csak egy színjáték volt. Sosem tartottam magam szépnek, okosnak, fontosnak. Miért tettem volna, mikor tudom nem vagyok az? Mindvégig tudtam, mégis nagyon rosszulesik, hogy ezzel szembesítettek is.

-Tae kérlek, ne sírj...- Hallom, ahogyan közelebb jön, ezért felemelve fejem meghátráltam.

-Ne gyere közelebb...menj el. Nem mondom el Seokjinnek, sőt senkinek sem, csak könyörgöm...ne gyere többet a közelembe, ahogyan a barátoméba se. -Könnyeimet törölve szipogok fel, undorodva nézve kézfejemen maradt festékre. Egyszerűen hányni tudnék magamtól.

-Tényleg nagyon sajnálom.

Sóhajtva elhagyja el a helyiséget, maga után halkan csukva be az ajtót. Teljesen összetörve ülök le a kanapéra, kiadva magamból minden bánatomat, bömbölve mintegy idióta. Hangos sírásom mellett is meghallom, ahogyan újra kinyílik az ajtó, ezért ijedten nézek oda, attól rettegve, hogy Namjoon visszajött. Szerencsére nem ö az, de mikor Jungkook aggódó arckifejezést látom magam előtt, még jobban sírni kezdek. Karjaimat kitárom felé, ö pedig gyors léptekkel elém térdelve megölel. Arcomat elrejtem nyakhajlatában, szorosan ölelve magamhoz, mintegy mentőövet, de valljuk be, most tényleg ö az egyetlen támaszom. Szükségem van rá, csakis rá.

Vajon, akkor is mellettem maradna, ha tudná mennyire is elbaszott vagyok valójába? Vagy akkor már nem lenne rám szüksége..? Ö is elhagyna...hisz egy teher senkinek sem kell.

Köszönöm, hogy elolvastad. :)