Idő közben megérkezett a fő szervező. Az egész hely müködtetője, és  a rendezvény felelőse, elnöke. 

-Üdvözlök mindenkit-kezdett bele az angol szövegébe.Majd ő is elmondta amit a szervező lány, csak kicsit hosszadalmasabban. Utána pedig sok szerencsét kívánt mindenkinek. De aligha értettem bármit is a szövegeléséből. Jobban lefoglaltak a szőke hajtincsek, amik a tömegből emelkednek ki. Úgy oda mennék és megölelném, ne nem lehet. Fogadok megutált. Biztos is vagyok benne. Főleg mikor Decemberben Norvégiában töltöttem a karács....ŐŐŐŐ minek kezdtem bele. Felejtsük el. Hülyeség az egész...

 Árulja már el valaki hogy eshettem ennyire bele? Úgy hogy amint meglátom minden káosszá kerekedik? Csak egy pillantás, egy kosza nevetés, és már végem van. Ezt mind egy srác miatt, akivel a legjobb emlékeimet gyűjtöttem. Na meg a rosszak.

 Te jó ég. Ide nézett. A mosoly megint csak levirult arcáról. Csak nézzük egymást. Istenem, miért nem tudok oda menni, hogy megölelhessem. Nem kéne több. Csak had ölelhessem át újra utoljára. Igen, tudom én utasítottam vissza. Én vetettem véget mindennek. De nem azért mert nem szeretem, olyat egy szóval sem mondtam. És ha újra dönthetnék, más lenne a válaszom. Mikor ránézek mindig ugyan az az emlék ugrik be, ami a legfontosabb volt számomra, és még mindig az. Mikor a sulim előtt várt rám, addig pedig a rajongóival foglalkozott, mikor pedig megérkeztem futott felém, s mikor elért felkapott. Kit érdekel mi történt utána, és tudjátok mit, Leszarom. Leszarom hogy hányszor bántott meg, hogy hányszor veszekedtünk bármi miatt. Mert nekem ő mindennél fontosabb. Csak bárcsak tudnád. Bárcsak tudnád hogy érzek...

 Láttam amint elhagyta a termet. Hátra sem nézve. Csak ledobott a tömegnek egy "Bye Bye" köszönést, s eltűnt. A telefonját nyomkodva, zavartalanul távozott. Ő biztos csak egy hülye hisztis kislánynak néz. Aki túlságosan ragaszkodik valakihez. És úgy érzem ez cseppet sem fog megváltozni....

-Alexa...... Alexa!-szólogatott valaki. Vissza térve a való világba felnéztem a földről, Márk ismételgette a nevemet-Te jössz-mutogatott. Hát nincs mese, indulás van. Végig haladtunk egy szűk folyosón, Majd egy lépcsőn kísértek fel 5-ünket. Miért 5? Hát a három táncosom, Márk és én. A három lány elhelyezkedett a hátam mögött, én csak beálltam a mikrofon mögé. Vártam az utasításokat. Megjelent egy idős férfi. 

-Indítjuk a zenei alapot, kezdj el énekelni, onnantól a többi a mi dolgunk.-Én erre csak bólintottam, majd a zene elindult. A reflektorfény rajtam volt, hu elég fényes. A közönségteret be se láttam, a sok fénytől. De hát énekelni kellett. A Here We Go Again. Című zenével jutottam ki, aminek lassan kezdődik a szövege. Amíg énekelek, mesélek egy kicsit. Ezt a zenét Washingtonban írtam. Azt pedig szerintem innen mindenki kitalálja miért, meg hogy miről szólhat. Ha nem, elmondom. Egy újabb veszekedésünk zajlott le Martinussal, egy félreértés miatt. És ha bele gondolok a kiabáló Martinusra, sírni tudnék. Annyira hiányzik, hogy nevesek vele, vagy csak beszéljek vele. Nekem ő a superman. Aki megment a lezuhanástól. A teljes megsemmisüléstől. Aki mindig felrázz. Egy-egy fárasztó viccel. Ami néha nem is vicces. De mégis nevetek rajta. Mivel ő is. Mert csak együtt volt jó....Miért nem tudok oda állni elé, és elmondani mit érzek. Nem érdekel mit hinne. Csak végre tudnám tisztázni. Azt hiszem..soha..senki nem volt rám ekkora hatással, mint ő. A zenének ekkor vége szakadt. S lekísértek a színpadról. Megint feltűnt a szervező lány

-Gyere, megmutatom az öltöződet, hol készülsz majd a napokban.-én csak bólintottam,s követtem. Az egyik ajtóra az én nevem volt kiírva. Kinyitotta nekem, majd egyedül hagyott. Elég kicsi szoba, egy óriási tükörrel a közepén, a falak fehérek. Az asztalon, tucat smink. 3 ruhatartó állvány,ami szintén tele volt minden féle göncel. Eléggé tetszett. De valahogy rossz volt egyedül lenni odabent. Megfogtam magam, s kimentem Márk felkeresésére. Bent nem találtam. Végül az épület "udvarára" értem.  Az ajtón kiérve, velem szemben ott volt a két iker. Fociztak. Csak a falnak dőltem, és néztem őket. Fogalmam sincs miért maradtam ott, csak leragadtam. A kezeim össze kulcsolva helyezkedtek, mellkasom előtt. A két szőkeséget fürkésztem. Majd hirtelen a labda felém tartott, pontosabban a fejem felé. Szerencsére van jó reflexem, különben elég nagy égés lett volna ha orron talál egy labda. Főleg amit Martinus rúgott. Hirtelen mindkettő oda kapta fejét. Nem mondtam semmit csak vissza dobtam teljes erőmből a labdát. Mert ha egy percre csak össze találkozik a szemem Martinuséval elveszek. És az tuti hogy azt Marcus egyből kiszúrja. Szóval inkább húzzunk innen és kerüljük el a kínos helyzeteket. 

-Bocs-nyögte ki Martinus. Mire egyből megállt a lábam. Földbe gyökereztem, már a hangjától. Mivan velem te jó ég.  Csak legyintettem, s tovább sétáltam. Megörülök, akárhányszor az arcára nézek. 

-Hé Alexa-szólt Marcus, mire ismét megfordultam-Jó hogy itt  vagy.-mosolygott. meglepődtem ami történt

-Szurkolok-kacsintott rám Martinus. A hangja olyan édes. Hiányzik az hogy beletúrhassak szőke tincsei közé. Vagy hogy fogjam a kezét. Minden hiányzik. Csak álltam s zavartan pillantottam rá. Szerintem ebből mindent levett. Ennél nagyobb hülyét nem is csinálhatnék már magamból, de most komolyan. 

-Kösz-dobtam vissza zavartan

-Kösz?? Ez meg mit jelentsen?-furcsa volt neki. Eddig mindig "köszi" volt a válaszom

-Nyugi van nagymenő. Mást ne is várj-mosolyogtam rá, majd kacsintva megfordultam s otthagytam őket....

Aztán mentek a napok. Az eurovízió napjai csak úgy suhantak. Most már csak egy nap, egy szereplés maradt. Ami eldönt mindent. Azt dönti el, melyik ország nyer is. Egész délután a ma estére készültem. Minden erőmet bele kell ma vinnem. Hogy legalább az első 15-ben szerepeljek. Nem férhet bele semmi más zavaró tényező. Most csak a mikrofonra, és a zenére kell koncentrálni. Semmi másra. Komolyan kell venni. Mintha az életemre menne.

 Most épp az öltözőmben vagyok. A sminkesem és a stylistom már végzett. Csak izgalommal beteljesedve ülök egymagam itt az egyik fotelbe. A telefonom, folytonosan jelez. Szurkoló üzeneteket, és pozitív dolgokkal bombáznak az emberek.                                                                                   Hirtelen kilincs nyikorgást hallok. Az ajtó kezdett nyílni. S belépett rajt ő. Kapucnival takarta el szőkével mellírózott tincseit. Abban a pillanatban a szívem, dobolni kezdett, kalapált, azt hittem kiugrik. A hasamban görcs állt. Mire becsukta az ajtót, s bent maradt. A kapucnit lekapta fejéről, majd kifújta benn maradt lélegzetét. Nem mertem fel nézni, féltem hogy túl könnyen elárulom magam, pirosra derülő arccal. Ő pedig csak szótlanul állt előttem. Mint aki vár valamit, várt is. Csak az a saját hangja volt.....