A lány távozását hangos ajtócsattanás kísérte, Dazai pedig vöröslő arccal állt az előszobában, Naito után bámulva.

- Naito, várj már egy kicsit! - szaladt ki a lány után, de a vörös teljesen ignorálta.

- Naito, mi a baj? Állj már meg!- kiáltott a lányra, de Naito még mindig nem volt hajlandó lassítani. Osamu megszaporázta lépteit, majd elkapta a lány karját, ezzel megállásra késztetve őt. Naito ránézett.

-Mit akarsz?- kérdezte hűvösen Dazaitól, akit kirázott a hideg.

- Először is, min kaptad fel a vizet? Mit csináltam? - kérdezte értetlenül. Naito lehajtott fejjel hallgatott.

- Másodszor, a pofont miért kaptam? - Naito még mindig nem szólalt meg.

- Háromszor, hova mész?- kérdezte a fiú újra, de Naito még mindig nem felelt.

- Hahó? - emelte meg Naito állát a fiú, mire a lány könnyes szemeivel találta szembe magát.

- E-eh? Naito, miért sírsz? - döbbent meg, mire Naito végre, valahára hajlandó volt felelni neki.

- Szerinted én ezt élvezem? - suttogta, Osamu azonban csak megrázta a fejét, jelezvén, hogy fogalma sincs, miről beszél kedvese.

- Szerinted én élvezem, hogy folyamatosan szemtanúja kell legyek annak, hogy meg akarod ölni magad? Szerinted, szerinted nekem nem fáj? Persze, elfogadom, hogy így érzel, elvégre történt pár dolog az életedben, de.... Ez nekem akkor sem jó! Én ezt így nem akarom! Nem, nem akarom! Nem is tudod, mennyire kínzol engem ezzel..... Ez sokkal jobban fáj annál, hogy a Maffiában hagytál vagy annál, ha megütsz. És.... És ha én nem tudom betölteni a szívedben és lelkedben egyaránt tátongó űrt akkor mi értelme van melletted lennem? Hiába mondod, hogy én vagyok a mindened, ha így sem vagyok elég neked, ha semmit sem tudok neked nyújtani... Mondhatod azt is, hogy én vagyok neked az első és egyetlen.... Mégis....  Mi értelme van annak, hogy párkapcsolatban legyek veled, ha még ígyis a halált választod? Ha... Ha.... Ha én nem vagyok elég neked Osamu, akkor.... - Naito elsírta magát, a könnyei végigfolytak arcán majd a földre cseppentek. Dazai kikerekedett szemekkel nézett Naitora, még sosem látta ezért sírni. Minden alkalommal csak megállította. Ha a folyóba vetette magát utána ugrott, ha fel akarta kötni magát, elrágta a kötelet, vagy a fiú alá állt, így Osamu nem tudta felakasztani magát. De beszélni Naitot még sosem hallotta erről, így valamiért úgy vette, hogy neki ez rendben van. Hatalmas pofoncsapásként érte, hogy a lány emiatt, miatta sír. Megint.

- Naito.... - suttogta, magához ölelve a lányt, ő pedig sírva szorította magához a fiút. Fejét erősen a mellkasába fúrta, kezeivel belemarkolt a Dazai kabátjába, és kiengedte a hetek-hónapok óta benne felhalmozódott fájdalmat, félelmet, kétségbeesést és reménytelenséget, hangosan sírt, hangosabban mint valaha. 

- Attól, hogy nem mondom, még nekem is fáj! Vannak érzéseim, de magamba fojtom őket, mert csak bajt okozok velük, mindig is így volt... de... de én is ember vagyok! Ugyanúgy, ahogy te, és ahogy mindenki más! És én is össze tudok törni, nekem is lehet elegem, és elegem van! Nem akarom, nem akarom, hogy meghalj! És már hetek, hónapok óta ezen gondolkozok, hogy mi értelme melletted lennem, ha így sem vagyok elég neked és meg akarsz halni... Minden egyes tetted olyan, mintha egy kést döfnél a szívembe, és amikor újra megteszed az olyan, mintha még forgatnál is rajta... - könnyei végigfolytak arcán, és lecseppentek a földre, lassan már kiabált. 

- Annyi, annyi mindent megtettem érted! Ha kérted, ha nem,  követtelek, csendben maradtam, kimaradtam dolgokból, mindent, mindent megtettem amit kértél... mindent... meg tudtam tenni, képes voltam rá, de... Te megtettél valaha is akármit értem? Pedig igazán nem kértem sokat! Csak azt kértem, hogy próbálj meg leállni ezekkel a kísérletekkel, ennyit kértem, semmi mást... ha az kell, dobj el magadtól, semmisíts meg, felejts el, törj szét, nem érdekel, csak hagyd abba ezeket...- Dazai úgy érezte, mintha újra és újra pofoncsapták volna. Mintha maga az élet Naito mögött állt volna, és a lány minden egyes szava után jókora pofont adott volna neki. Tehetetlenül nézte a lányt, nem tudott mit mondani. Végül nagyot sóhajtott, majd ajkait Naito ajkaira tapasztotta. A lány szemei kikerekedtek, azonban nem lökte el magától a fiút. Mikor elváltak egymástól, Osamu homlokát Naito homlokának támasztotta, majd hüvelykujjával simogatni kezdte a lány könnyáztatta arcát.

- Próbálom, én próbálom... Le akarok szokni róluk, de nem megy olyan könnyen... Segítesz benne Naito? Segítesz nekem abban, hogy elfelejthessem és befejezzem ezeket a hülye kísérleteket, amik csak fájdalmat okoznak neked? Mert.... Azóta, hogy velem vagy rengeteg de rengeteg dolog változott, átértékeltem egy csomó mindent, köztük az életet is... Már, már nem látom olyannyira értéktelennek, mert megtaláltalak téged. Téged, ki reményt adsz nekem a mindennapokban, fényt a vaksötétben, színeket a szürkeségben, és megszépíted az életemet. El sem tudom mondani, mennyire fontossá váltál nekem, néha a mai napig sem hiszem el, hogy a világ legcsodálatosabb, leggyönyörűbb, legtökéletesebb lánya mellett kötöttem ki. Egy földreszált angyal vagy Naito! Ezen a nyomorult földön te vagy az egyetlen, az egyetlen egy ember, aki értékes, és megtennék érted bármit, mert ebben a velejéig romlott világban én már csak azt akarom, hogy mosolyogni láthassalak, mert nekem ez az egyetlen ami számít, ami engem boldoggá tud tenni, semmi más, csak az, hogy boldog légy és mosolyogj... - a fiú magához szorította a lányt, Naito pedig vörös arccal, könnyes szemekkel álldogált a fiú karjaiban, hiszen ez felért egy szerelmi vallomással, míg végül átfonta kezeit a fiú nyakán, és fejét a mellkasába fúrta.

- Megbocsájtasz, Naito? Mindazért, amit eddig tettem? - a fiú reménykedve, egyben bánatosan nézett Naitora. A róka lány elmosolyodott.

- Persze, hogy megbocsátok... Nem akarok és nem is tudok haragudni rád Osamu.... De.. Akkor ugye leszoksz róluk?- Osamu elmosolyodott, majd a kezeit, melyek eddig Naito hátán pihentek, a lány derekára csúsztatta, és egy lassú dallamot dúdolva magával húzta egy táncra. Időközben besötétedett, csak a csillagok, és az utcai lámpák fénye világította meg a lány arcát, és a fiú épp olyan gyönyörűnek találta, mint amikor először meglátta. Az akkori édes kislány a megszeppent arcocskájával, a kíváncsi, zöld íriszeivel, melyek ijedten szűkültek össze meglátva Dazait. A barna hajút viszont már akkor elvarázsolta a lány, ez pedig az évek alatt fikarcnyit sem változott, a mai napig elvarázsolja Naito nézése, hangja, kecsessége, mindene. Szemei úgy sziporkáztak az éjszakai fényben, mintha valaki két csillagot rejtett volna beléjük. Osamu a lány szemeibe nézett és egyszerűen nem tudta megszakítani vele a szemkontaktust. A lány szemeiben egy erdőt látott, amiben egy róka szaladgált boldogan nevetve.

- Osamu, minden rendben?- zökkentette ki Naito a fiút, egyik kezét Osamu arcára simítva. A kötszeres megzavarodottan nézett a lányra, az illúzió az erdővel és a rókával szerte foszlott, és a fiú úgy érezte, el akar menni oda a rókicájával. Abba az erdőbe, amit Naito íriszei tükröztek.

- Huh? Oh, igen, persze, minden rendben. - nevetett bohókásan, majd lehajolt Naitohoz egy csókért, utána pedig folytatták a táncot a hold és csillagfényben.

Az oneshot első részét a fejlécben található zene, Christine Perri-től a Human illette, míg a második felét Yoasobitól a Kaibutsu, azaz a Beastars nevű anime második évad openingje, ami nagykedvencemmé vált, illetve helyet kapott az OsaNai ship dalai között, ráadásul elnyerte az első helyet^^

Itt a másik zene:

Búcsúzom Sakura-chan__ két OsaNai rajzával, amit egyszerűen csak imádok.