Azon az estén Dazai és Naito elég csúnyán összevesztek, hangosan kiabáltak egymással, illetlen dolgokat vágva egymás fejéhez, amiket egyikük sem gondolt komolyan. Az indulatok egyre csak nőttek és nőttek, amíg a kötszeres végül nem bírta tovább, és kimondta azt, amit sosem hitt, hogy valaha életében ki fog.

- Tűnj innen! Vidd el, ami a legfontosabb neked és kotródj innen! Többé meg se lássalak ennek a háznak a közelében! Tűnj az életemből! - mondta fojtott hangon a lánynak, aki lesokkolt ezt hallva. Sosem gondolta, hogy a fiú ilyen messzire fog menni, és ez rendesen megrázta, amit hallott. Úgy érezte, mintha a fiú egy hatalmas kővel darabokra zúzta volna az a dolgot, ami eddig a mellkasában dobogott. Nagy nehezen visszanyelte a könnyeit, majd megindult a fiú felé, megragadta a karját, és némán maga után húzta, ki a házból, ki az utcára. Dazai annyira meglepődött ezen, hogy ellenkezni is elfelejtett, mikor azonban észhez tért annyira, hogy magától is cselekedni tudjon, kirántotta karját a lány kezéből, és ráförmedt.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? - kiáltott a lányra, aki szemeit lesütve álldogállt mellette. Egy ideig úgy tűnt, nem fog megszólalni, azonban mégis megtette.

- Te magad mondtad, nem? Azt mondtad, vigyem el azt, ami a legfontosabb nekem. És nekem te vagy a legfontosabb, így téged viszlek magammal. Csak nem tudom, hova, mert nincs hova mennem. - mondta csendesen a könnyeivel küszködve, ez pedig valamit megtörött a fiúban. A vörös köd, ami eddig eltakarta az agyát hirtelen szétfoszlott, az összes haragja elpárolgott, a lány iránt érzett szeretete felülkerekedett rajtuk. Óvatosan megfogta Naito kezét, majd visszahúzta őt a házba, a biztonság kedvéért kétszer is kulcsra zárta az ajtót, nehogy eszébe jusson elmenni.

- Nem mész…. Ne menj sehova, jó rókica? Maradj itt velem örökre és még azután… - suttogta halkan, hogy csak Naito halhassa, miután a nappaliba vezette őt. A lány némán bólintott, nem tudott volna megszólalni, ahhoz a fiú szavai túlságosan nagyot sújtottak rá, holott tudta, hogy Osamu cselekedetei teljesen mást mondanak.
- ,,A szavak végülis csak szavak… nem jelentenek annyit, mint a tettek… “- gondolta, és a fiú szavaival ellentétben a tettei azt sugallták, hogy nem akarja, hogy a lány elmenjen. Másképp nem húzta volna vissza őt a házba és nem zárta volna be az ajtót, ha nem akarja, hogy elmenjen. A fiú is pontosan tudta, hogy mit gondol a lány, pont ezért nem kezdett heves bocsánatkérésbe. Tudta, hogy nem ért volna el vele semmit, ámde tettekkel igen. Pont ezért ültette le a lányt a kanapéra és hozott neki takarót, majd egy meleg gyümölcsteát. Miután mindezekkel megvolt, bebújt a lány mellé, magához ölelte és szorította, majd a haját és a hátát kezdte el simogatni, miközben egyre növekvő rosszkedvvel és dühhel magával szemben hallgatta, hogy Naito csendesen sírni kezd.

- Sajnálom… tudod, hogy csak mérgemben mondtam, és nem gondoltam komolyan… ha nem így lett volna, nem hoztalak volna vissza, nem igaz?- kérdezte inkább magától, mint a lánytól, mintegy próbálva magyarázatot adni rá, hogy miért tette amit tett. Naito viszont csak csendben bólintott egyet, majd fejét erősen a fiú mellkasába fúrta, beszívta Osamu illatát, melyet minden illatnál jobban imádott, majd hagyta, hogy az álmok világa magával ragadja őt, Dazai pedig egész éjszaka meg sem moccant, nem ment el a lány mellől, együtt, egymáshoz bújva aludták át az éjszakát a kanapén.