Az ég szürkébe borult, és erősen zuhogott az eső. Mindenki bevonult a lakásába, az utcák kihaltak. A pocsolyákban is csak két pár cipőt lehetett csattogni hallani, és két embert, akik olyan gyorsan futottak le az utcán, mint ha az életük forogna kockán.
Egy barátjukat keresték.
Az egyik lila pulcsit viselt egy zöld kiskabáttal, a másik pedig zöld pulcsiban volt, rajta olyan fehér köpennyel, amelyet a tudósok is viselnek. Amint elérték az utca végét, egy pillanatra mindketten megálltak.
– Az előbb még esküszöm itt volt! Ott állt mellettünk, Matt! Egy pillanatra fordultunk el, és álltunk meg dobálni a kulcsot, és utána már sehol sem volt! – mondta Edd, miközben felhúzta a zöld pulcsijának a kapucniját.
– Edd, nyugodj meg! Lehet, hogy Tom csak felment az emeletre, és otthon van.
– Azt a rohadt. – Edd a fejére csapott. – Matt, én ejtettem be úgy tíz perccel előbb a csatornába, és te halásztad ki, hogy lenne nála a kulcs?!
– Az vicces volt – Matt elmosolyodott. – Mondjuk ez igaz, de akkor merre ment?
– Gyere, menjünk tovább, nézzünk körül a környéken, rendben? Tom?! Tom?! Tom, gyere már vissza, eléggé erősen esik! Ez nem vicces!
Edd megszaporázta a lépteit, Matt pedig követte. Befordultak az első sarkon, és mind a ketten a házakat nézték az oldalakon, hátha valamelyik lépcsőn áll, esetleg ül Tom.
Egy sötétkék pulóvert pedig nem nehéz kiszúrni, ha az utakon alig van valaki is.
Senkire sem egyezett ez az egy ruhadarab, aki odakint állt, hogy elálljon az eső, vagy a most következő busz érkezését várta. Miközben Matt jobbra nézett, beleütközött egy emberbe.
– Uram, bocsánat! – szólalt meg Matt meglepődve, miután hátrébb lépett a vele szemben állótól.
– Hé Hedd! Hova siettek annyira? – kérdezett vissza a srác fekete pólóban, és a pólón egy szürke koponyamintával.
Egyből megismerték a hangot. Ő volt Hellucard, az egyik szomszéd, aki mindig köszönt nekik valamiért.
– Neked is szia, lehet egy gyors kérdésünk? – nézett rá Edd.
– Nyugodtan – felelt a szomszéd – csak utána szeretnék hazaérni.
– Nem láttad a barátunkat? Tudod, akin mindig kék pulcsi van... és teljesen feketék a szemei. – Figyelj, Tomról beszél – szólt közbe Matt – Szóval, láttad őt valamerre? Nemrég vesztettük el.
– Én sajnálom, de nem láttam. Viszont ha van olyan, aki ismeri, akkor menjetek el hozzájuk. Úgyis jön a busz, szóval gyorsabban odaértek.
– Köszönjük, szomszéd! – mondták egyszerre.
– Ugyan, na sok szerencsét! – majd elindult hazafelé.
– Hát beljebb nem jutottunk – jelentette ki Matt.
– Végig kell kérdeznünk mindenkit, aki találkozott vele, vagy ismeri. Te sem úgy ismered őt, mint aki messzire el tud szökni, ugye? Vagy én tévednék? – Edd ránézett Mattre.
– Ebben van valami, a kisvárosban, ahol éltünk, körülbelül addig lehet jutni gyalog.
– Onnan pedig nem sokszor voltunk távolabb, tehát messzebb nem lehet, ebben már biztos vagyok! De komolyan mondom, mégis, hogyan veszthettük el?!
– Ezt megvitatjuk a buszon, oké? Részletesen.
– Jól van, de ez mégis, hogyan történhetett?!
– Edd, ugyanígy össze vagyok zavarodva! Hidd el nekem, tudni szeretném én is a részleteket – eközben felszállt a buszra, és leült a barátja mellé. – De annyira keveset tudunk, és olyan gyorsan történt, hogy megértsük, mi volt, előbb még össze kéne raknunk, mi is történt ma! Érted?
– Világos, de akkor az egész napunkat bele kell számítani, vagy csak azt az időszakot, mikor lejöttünk?
– Nem tudom, ezt szerintem rád bízom.
– Várj, hadd gondolkozzak.
– De hát ma volt!
– Csitt! Csak hadd gondolkozzak, mert annyi mindent nem egyszerű átfuttatni a fejedben, kicsit sem könnyű.
Edd csendben tanakodott, miközben Matt belenézett a busz ablakába.
– Én vagyok az eső szépsége! – vigyorodott el.
– Ebben az esetben akkor én vagyok az eső szörnyetege?
Mindketten halkan nevettek.
– Ez kezdetnek egészen rossz, Edd – mondta Matt, miközben tovább bámult ki az ablakon.
– Ugye? – Edd örült, hogy sikerült a barátját megmosolyogtatnia. – Segíts, egyedül nehezen tudok gondolkodni, már a következő műalkotásomat terveztem, miközben rájöttem, hogy át kell vennünk azt a pár órát.
– Kérésed számomra narancs!
– Úgy látszik, lédús beszélgetés lesz.
– Tehát, reggel felébredtünk, és a szokásosat csináltuk; te bacont kerestél, Tom összerakta a kottáit, én bementem a tükörszobámba. Idáig megvan?
– Aha, idáig minden tiszta – eközben ránézett arra, hol állt meg a busz, de ez még nem az ő megállójuk volt. – Ezután mindannyian leültünk TV-t nézni. Én meguntam a műsort, és előhoztam a vázlatfüzetemet, aztán leültem mellétek rajzolni. Nem nagyon figyeltem, mit beszéltetek, de Tom megfogott a kapucnimál, te nevettél, és elkezdett kifele rángatni.
– Igen, mert nem jöttél, és tudod, hogy mindig ilyenkor, április hatodikán szoktunk elmenni a FunDead-be. A fejed mikor kirángattunk, viszont nagyon vicces volt! Úgy néztél ránk, mint aki diétás kólát nyelt volna.
– Mert miattatok azt sikerült levenni a boltban a polcról, és az íze förtelmes- Matt, te jó ég, azért ennél jobb poénokat és dolgokat is mondtam.
– 'Nee, segítség, ez megfojt!! Matt kapitány, ments meg ettől a szörnyű átoktól! – Edd, valahogy így játszottad meg az egészet! – kuncogott Matt.
– Ez igenis, egy nagy tragédia – reagált Edd egy játékosan, de kicsit mérgesen – fogd fel!
– Ugyan, még Tom is azt mondta, hogy ez béna.
– Nem is, teljesen jogos a vitám, nekem van igazam!
– Most már mindegy Edd, legközelebb tiéd a polc, oké? Egyébként ott tartottunk, hogy kivittünk, és elindultunk a FunDead-be.
– Amit mindhárman élveztünk, és egészen sokáig elvoltunk ott.
– Utána hazaindultunk – magyarázott Matt, miközben megnyomta a leszálláshoz a gombot. – Megálltunk nem sokkal a házunk előtt, és itt kezdtünk el a kulccsal játszani.
– Arra emlékszem, hogy Tom egy kicsit odébb állt, mikor nekiálltunk dobálni azt a kis darab fémet – Edd megvárta Mattet, amíg leszáll, és elindult vele. – Ezután elkezdett esni az eső, és itt veszett el-
– Vagy elvesztettük, és nekem nem mondd azt, hogy ez nem a valószínűbb.
– Vagy elvesztettük, de az abban a tíz percben történt, amikor mi elvoltunk a kulcsunkkal – eközben bekopogott egy idős hölgy lakásába. – És rá kéne jönnünk, azalatt mi is játszódott le pontosan.
– Szép napot, fiatalurak – nyitott ajtót az asszonyság. – A lakást jöttek megnézni a barátjuknak? Pár évvel ezelőtt itt járt, de nem fogadta el.
– Kék pulcsiban volt? – kérdezte Matt.
– Éppenséggel igen, és azt hiszem, fekete szemei voltak, mesélt magukról egy kicsit.
– Edd, akkor tudja, kiről van szó! Szóval igen, a barátunkról, Tomról szeretnénk beszélni.
– Elfogadja az ajánlatot? Az ár azóta felment egy kissé.
– Nem hölgyem, kedves öntől, köszönjük – mondta Edd – De minket az érdekelne, hogy nem látta őt errefelé? Igazán fontos lenne. Attól tartunk, hogy elveszett.
– Sajnálom, de én itt már azóta nem láttam, mikor házat keresett. Hadd kérdezzem meg a fiamat, Eduardot!
– Rendben, asszonyom, köszönjük! – válaszoltak mindketten.
A nénike bement az előszobába, a fiúk pedig kint vártak.
– Nem hiszem el, hogy pont Eduardo anyjához nyitottunk be, pont hozzá! – firtatta Edd.
– Figyelj, meg akarod találni Tomot, vagy sem? – Matt kissé nyugtalanul, és idegesen nézett rá.
– Persze hogy meg akarom, de tudod, hogy ő a nemezisem.
– Akkor most öt percig nem lesz a nemezised – Matt eközben nekiállt Tom egyik dalát felidézni – Oké?
– Figyelj, egyébként az 'keresem, de nem találom', és nem keservesen ki sem állom, te idióta. – mosolyodott el.
– Te is szoktad hallgatni, mikor gitározik?
– Persze. A magánkoncertjeitől sosem lehet aludni – Edd egy kicsit nevetett. – De amúgy egészen jó lett a legutóbbi szám. Megragadt a fejedben, azt látom.
– A személyes kedvencem!
– Várj... várj Matt! Van egy fura ötletem.
– Mi lenne az, Edd?
– Mi van, ha valamelyik kottában van a kulcs?! A szövegekben? Tudod, mint egy rejtett utalás.
– Edd. Ez eléggé fura, és semmit sem értettem a művészi kifejezéseidből De azt akarod, hogy énekeljek?
– Valahogy úgy, emlékezz vissza, mit írt a dalban! Hátha rájövünk, hogy elment-e valahova.
– Áh, szóval rejtett utalás! Most már értem.
– Egyszer karácsonykor még megkérem Tomot, hogy vágjon fejbe egy szótárral – sóhajtott Edd. – Nem viccelek.
Amíg együtt próbálkoztak a teljes szöveget felidézni, Eduardo anyukája visszajött.
– Nos, érdekel mit mondott? Elég nehéz volt belőle kiszedni.
– Mondja, asszonyom – szólt hozzá Edd – Reméljük, valamerre el tudunk ezek után indulni.
– Hát fiúk, sajnálom, de nem jártatok sikerrel. Viszont tudok egy kicsit segíteni, nem hozzám jött először, szóval, ha elindultok az úton, akkor keressétek Binget, meg a társát. Nincsenek messze!
– Köszönjük – mondta Matt, és elköszönt a hölgytől.
Sarkon fordultak, és ismét a nyakukba vették a várost. Pár perc múlva odaértek az említett házhoz. Matt bekopogott.
– Igen, mit akarnak? – kérdezte Bing, és már az ajtót akarta volna zárni.
– Várjon, Bing, kérem, várjon! – szólt utána Edd. – Csak egy valamit szeretnénk kérdezni.
– Rendben akkor, miről lenne szó?
– Látta a barátunkat? Pár éve itt járt, házat akart keresni.
– Visszajönne?
– Nem, de ha emlékszik egy kék pulcsis, fekete szemű, húszas éveiben lévő, magas hajú fiúra, meg tudná mondani, hogy látta-e?
– Őszintén, senki sem nagyon jön ide, de nem emlékszem, hogy bárki ugyanilyen jött volna az utcámon. Keressék tovább.
– Gyere Matt – Edd ismét irányt vett – Menjünk. Azért köszönjük a ránk szánt időt!
Benéztek a közeli kocsmákba is, de sehol senki. Elsétáltak a következő buszmegállóig, mert a következő célpont egy kicsit messzebb volt. Amíg csendben vártak, Matt megtörte a csendet.
– Edd, őszinte leszek veled. Ez kezd egyre ijesztőbb lenni, már délután óta keressük őt. Ilyen sokáig ok nélkül nem tűnne el, mindig együtt vagyunk, a munkahelyeinket leszámítva; mert ő éjszakai műszakban dolgozik.
– Hát persze! – Edd az ülőhelyek üvegezett részére csapott örömében. – Lehet, hogy visszament! Matt, te hülye zseni! Felhívom a munkatársa számát. Amit még anno megadott, hogy keressük őt valamilyen bajunkkal.
Edd megveregette a barátja vállát, aztán elkezdte a névjegyzéket bújni. Időközben megjött a buszuk is, szóval ott folytatták tovább a lista keresgetését.
Kis időbe telt, de végül megtalálták Tom munkatársát.
– Melyikünk hívja? – Matt ránézett Edd-re.
– Nyilván én, fura lenne, ha te kezdenél rá. Azt hinnék, hogy számot cseréltünk, vagy valami. Szóval, ha nagyon kell, neked is átadom a vonalat.
– Megegyeztünk, akkor tiéd a terep. Edd egy ideig hívta a számot, a kilencedik hívása után válaszoltak. A telefonban végre recsegett egy hang.
– Jó napot kívánok, ön Steve Brown-t hívta, miben tudok segíteni?
– Nos... szia Steve. Emlékszel még-
– Igen Edd, add át az üdvözletemet Matt-nek is, mi ügyben keresel? Valami történt? Baj van?
– Figyelj Steve-
– Hívjak oda egy mentőt?
– Nem Steve, egyvalami érdekel.
– Oh? Mi az, Edd?
– Az egyetlen kérdésem... Tom ott van? Visszament hozzátok?
– Nem, nincs itt, miért kérdezed?
– Hosszú történet, de a lényeg annyi, hogy Tom vagy elveszett, vagy elvesztettük.
– Várj, felhívom neked, egy pillanat, tartsd a vonalat.
Edd várt, és hirtelen rezgést hallott valahonnan. Ennek a pontos helye Matt kiskabátja volt.
– Ezt nem hiszem el! – mondta Matt, úgy, hogy majdnem az összes utas hallotta a buszon. – Nem hiszem el, hogy nálunk maradtak a fontosabb dolgai.
Eközben Steve visszahívta Eddet.
– Figyelj, Edd, kicsengett. Otthon hagyta volna?
– Nem Steve. – Edd egy mély levegőt vett. – Nálunk van a mobilja, az iratai, és a lakáskulcsa is. Hiába fogod keresni.
– Bocsi srácok. Megtettem, amit lehet, de nekem még dolgom van. Megkérdezem a nővéreket, és a többi kórházi dolgozót, hátha ők látták valahol. Nagyon remélem, hogy megtaláljátok, mert nem akarok egyedül dolgozni, és ha azt kell tennem, akkor azt nem bocsátom meg neki. A munkában ő a legjobb haverom.
– Viszhall, Steve.
– Viszhall, Edd! Letették mindketten a kagylót.
– Na, mi lett? Jó hír? – Matt igyekezett pozitívan hozzáállni a helyzethez.
– Leszállunk a következő megállóban, a háztömböknél, és a kertesházaknál. Ezután pedig jöhet az, hogy az utcán fogunk egy foszlányos dalt elemezni, és átkutatni egy telefont.
– Tehát semmi, és ugyanott tartunk?
– Nagyjából így van. Igen.
– A helyzet rosszabb, mint gondoltuk. Se a kulcsai, se a telefonja sincs nála. Ez egyrészt nagyon menő egy detektíves filmhez; másrészt, nem tud nekünk semmilyen üzenetet küldeni ittasan.
– Matt, és még?
– És még mi?
– Semmit sem tud jelezni nekünk, mert ha van is ebben a készülékben egy nyomkövető, az velünk mozog. Érted? Sehonnan nem tudhatjuk meg, hogy merre van.
– Na, az remek, igazi krimit írunk belőle, el kéne neveznünk!
– Lehetne 'Nyomozásmentes Nyomozó'– vetette oda Edd, amint leszállni készült.
– Ez már nekem fáj, ez ütött, mint az ipari áram.
– Akkor jó, mert nagyfeszültség van itt.
Hallani lehetett a lila pulcsis fiú kuncogását.
– Miért nem mentél stand-up comedysnek? Ezt komolyan kérdezem.
– Ugyan, nem lennék egy nagy siker, a szóviccek pedig mindenkinek mennek. Merre is kell mennünk?
– Balra kanyarodj, nincs messze az a pár ember. Csak hárman vannak, az nem sok, utána talán hazamehetünk.
– Matt, én nem adom fel, sötétedésig legyünk kint. Úgyis még hajnalban is jár a busz, szóval vissza tudnánk érni. Maximum kiveszünk egy szabadnapot, és keressük tovább a környéken. – Ő is ezt tenné, biztos vagyok benne. Gyere, mert sosem érünk oda!
– Jól van, menjünk, mert három embert végig kell kérdezgetni, mindenkihez ugyanazt. Az pedig elég fárasztó lesz nekünk.
– Belevágunk! Muszáj lesz, ha segíteni akarunk Tomnak. Ha már itt tartunk, nem fogunk visszafordulni. Ez olyan, mint egy újabb kalandunk! – Matt azóta sem adta fel a reményt.
– Azt leszámítva, hogy ez most egy elég komoly témakörű kalandnak könyvelhető el.
– Az már biztos.
Edd rámosolygott, szerette, ha a körülötte lévők ugyanolyan kitartóak, mint ő.
– Egyetértek, de mi lesz, ha ez tovább fajul?
Összenéztek, majd mindketten elnevették magukat.
– Biztosan nem fog! Edd, te is jól tudod, hogy mi sosem kerülünk fel a hírekre. És soha nem is fogunk.
– Na, az már biztos, de itt az első ház – Edd megkocogtatta az ajtót – Szóval már nem sok minden van hátra. Mosolyt erőltetett az arcára, és nekiállt ugyanannak a szövegnek, mint az előző két háznál.
– Jó estét kívánok, hölgyem...
–... nézze uram, egy kék pulcsis huszonéves fiú, fekete szemekkel...
–... nem látta esetleg a környéken, hölgyem?
A két jóbarát elballagott a házaktól, és szinte semennyi sikerrel. Leültek a legközelebbi utcai padra, azután pedig annyit vettek észre, hogy még azóta is esik, és az utcai lámpák már felkapcsolódtak.
– Ezt már nehezen tudom elhinni, Edd – mondta Matt, miközben felhúzta a lábait, és szembefordult a barátjával. – Végigkutattuk a fél környéket, és semmi? Az égvilágon semmi?
– Egy ponton még megértem, már majdnem négy éve nem látták az ingatlanosok... ez viszont kezd egyre furcsább, és bonyolultabb lenni.
– Most mi legyen? Mindenkit végigkérdeztünk. Nem sok minden maradt számunkra.
– Matt, kénytelenek leszünk egy telefonra, és pár dalszövegre bízni Tom sorsát. Tudom, hogy ez borzalmasan hangzik, de más megoldás már nincs.
– Ha ezt megtudja, te halott leszel, drága barátom.
– Halott leszek a daltól, amit rólunk ír, ha megtaláljuk!
– Na, azt lesheted, hogy nekünk ír valaha bármit is.
– Akkor ráveszem – Edd halkan kuncogott. – Az első dolog a kód kitalálása lesz, amire csak 3 próbálkozásunk van, aztán zárol. Ötlet?
– Születési év?
Edd beírta az évszámot.
– Nem talált. A kedvenc négyjegyű száma?
– 1213? Te most viccelsz? Mégis, azt ki állítja be bárhova kódnak is? – Matt alig tudta visszafojtani, hogy ne nevessen, de amint Edd ránézett, rájött, hogy ő ezt komolyan gondolja. – Oké, megpróbálom, nyugi! – Matt bepötyögte a számot, és sikerrel is járt. – Néha a fura ötleteid jók is tudnak lenni.
– Akkor add azt ide nekem – Edd már a jegyzeteket kereste – Így gyorsabban haladunk. Itt is van, tessék, olvasd a szöveget.
– 'Ahol mindig pörög az élet, ott van az álom, keresem, de nem találom...'
– Na, erre emlékeztél ma, hátha könnyebb dolgunk lesz!
Nehezen lehetett bármit is kibogozni belőle. Tehetetlenül ültek egy helyben, miközben mindenki őket nézte, hogy miért ülnek az esőben, és a sötétben kint. Már sokadjára olvasták át a dalszöveget, mikor Matt felnézett a képernyőtől.
– Ennek semmi értelme, Edd – mondta, miközben felállt a padról. – Most komolyan, egy dalszövegre akarod bízni az életét?
– Hát öö... – Edd a telefonra nézett, majd Mattre.
– Mert ez abszolút király! Csak nem értem a szöveget, és szerintem te sem.
– Ez így van, de még egyszer, az első sort, mintha észrevettem volna benne valamit.
– 'Ahol mindig pörög az élet, ott van az álom, keresem, de nem találom.'
– Pontosan! Szerintem itt valamilyen helyre akar utalni. Egy zsúfolt, nyüzsgő helyre.
– Edd, valamikor nem el akart utazni valahova? Emlegetett valami helyet néha.
– Igen, talán Berlin volt? Azt hiszem ez lenne az, de akkor... Matt! Dehogynem!
– Miről van szó, Edd?
– Még kihagytunk ismerősöket! A reptér egy zsúfolt hely, és kik laknak ott?
– A biztonsági őrök?
– Nem, de ott van Kim és Katya, ők a reptérnél laknak, oda tudunk sétálni, és akkor már tényleg mindenkit megkérdeztünk.
– Mire várunk? Állj fel akkor a padról, aztán futás!
Már csak a világítás volt felkapcsolva, de a két haver még így sem állt meg, elindultak a repülőtér felé. A víz már térdig ért, fújt a szél, de őket ez nem állította meg.
Mindennél jobban meg akarták találni a barátjukat.
Útközben párszor eltévedtek, viszont meglátták a kis házat az utca végén. Helyben voltak, és mindketten tudták, hogy ez az utolsó esélyük. A két barát megállt az ajtó előtt, és mindketten csengettek, többször is.
– Nyitom már, egy pillanat! – Kim hangja már az előszobából hallatszott, és nem sokkal ezután ajtót is nyitott. – Edd? Te vagy az, a régi szomszédságunkból?
– Igen, én lennék az... – Edd egy kicsit kínosnak találta a helyzetet, hiszem emlékezett arra, mi történt pár évvel ezelőtt. – Most nem is ez a fontos, hanem hogy-
– Katya, nem fogod elhinni, ki van itt!
– Na, ki az? Ha Tom jött vissza, akkor nagyot nevetnék – Katya előreszaladt.
– Edd? Edd, te vagy az?! Nem mondod, hogy ő az!
– Nem viccelek, és valamit nagyon akar mondani, elhozta a barátját is.
– Hallgatunk, mi az? – nézett Katya a két fiúra.
– Matt vagyok, és elnézést a zavarásért, de van két kérdésünk.
– Mondjátok, segítek, ha tudok, ez most már kezd érdekelni – Kimnek felcsillantak a szemei.
– Kim, Katya, azt szeretnénk kérdezni, hogy nem láttátok Tomot itt? Vagy a reptéren? Tudjátok, ő a barátunk kék pulcsiban, és valamikor itt keresett házat.
– Másrészt... összeházasodtatok? - kérdezte Matt. 
– Négy éve volt itt utoljára, el kell keserítenem titeket srácok – Kim csalódottan válaszolt. – De még a reptéren megnézhetitek, ott úgyis sokan megfordulnak.
– Nem mellesleg, igen! Pár hónapja. – felelte mosolyogva Katya.
– Nagyon köszönjük, további szép estét nektek! És sok boldogságot! – válaszolt Edd és Matt kánonban.
Ismételten bementek egy újabb helyre, egy halovány reménysugárral. Az esti járatokat keresték, azokat, amelyek Berlinbe, vagy Németországba indultak.
– Hogy Tom miért akar odamenni, azt én sem tudom – szólalt meg Edd – De ha indulni akart volna, azt közli velünk.
– Már az utolsó előtti gépet is lekéste, nemrég zárták be a kapukat, de van még egy, ami még másfél óra múlva indul. Ott még körül tudnánk nézni! – Matt már beleélte magát az egészbe. – Ez az utolsó reményünk, Edd!
– Igen, de hogy jutunk be oda? Ahhoz kellene jegy is! Matt, nem tudunk bejutni, hacsak nem lógunk át a biztonsági ellenőrzésen.
– Ez így bonyolult lesz.
– Arra gondolsz, amire én is?
– Egyszer élünk, és ha esélyes hogy megtaláljuk Tomot, akkor megpróbálom.
– Akkor keressük meg a 8B terminált, de mihamarabb.
Elindultak arra, amerre a tábla mutatta a terminált, de egy valamit nem számítottak bele a tervbe; a biztonsági ellenőrzés előtt le kell olvasni a beszállókártyát. Az pedig végképp nem volt egyiküknek sem. A nő, aki az első ellenőrzésnél szokott segíteni, megállította őket.
– Uraim, kérem, láthatnám a beszállókártyáikat?
– Nézze hölgyem – mondta Edd – mi nem akarunk utazni, de nem látott itt egy kék pulcsis, fekete szemű, és a húszas éveiben levő embert? Már mindenhol kerestük, és reménykedtünk, hátha megtalálnánk itt.
– Akkor miért vannak itt?
– Válaszolna a kérdésünkre? – Matt a dolgozóra nézett. – Itt van, vagy sem?!
– Ma nem láttunk senkit, aki rá hasonlítana. Menjenek haza, itt biztosan nem fogják megtalálni.
– Gyere Matt, menjünk, köszönjük!
Mindketten kisétáltak a repülőtérről, majd elfordultak a két lány háza mellett. Elkezdtek felsétálni az utcán, a kertvárosi részen.
– Ez a nő komolyan bunkó volt velünk, egy egyszerű kérdést sem lehet ma már normálisan megválaszolni?! – jelentette ki Edd. – Ugye Matt?
Matt csak az útra figyelt, és bólintott. Edd ezt nem látta, ezért azt hitte, hogy a barátja nem válaszolt neki.
– Matt? Kérdeztem valamit.
– Biztos, egyetértek veled – Matt továbbra sem nézett Eddre. – Tényleg nem volt valami kedves.
Az utcai fényekben lehetett látni, hogy Matt csendben elérzékenyült.
Így nem akart Edd szemeibe nézni, inkább csak csendben marad. Ám Edd mégis érezte, hogy valami nincs rendben.
– Hé, Matt?
– Mi az?
– Matt, mi van? Haver, mi történt?
– Edd, tudod – Matt megállt az út közepén, és ránézett a legjobb barátjára. – Lehet, hogy Tom nem kedvel annyira, de mi van, ha valami történt vele? Most már biztos, hogy nem hagytuk hátra, és ő veszett el. Mi lesz velünk nélküle?
– Figyelj Matt, ez teljesen normális, hogy megijedtél. Én sem tudom, mi lesz most! Semmi baj. – Edd a kezeit rátette Matt vállaira. – Minden rendben lesz, holnap bemegyünk a rendőrségre, és bejelentjük az eltűnését. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
– Nemsokára indul haza a buszunk, le fogjuk késni.
– Edd, örülök, hogy ilyen jó barátok maradtunk gyerekkorunk óta.
– És maradunk is – mosolyodott el Edd, miközben mindketten a megálló felé sétáltak.