A fák rügyeznek, a madarak, csicseregnek és a befagyott patak újjá éled. A patak újra kacskaringósan folyik az éledező erdő belsejében, a tavasz illata száll, a fák között a játszin szél, rezegteti meg az ifjú leveleket. Egy lágy dallam visszhangzik a virágzó fák közt. Egy gyönyörű kis tisztás közepén, egy óriási fa ágai között, egy szép fehér hajú lány énekel, babonázó hangon. Boldogan lógatja a lábait, és hosszú haját kis repkedő tündérek fonják be. A kis nimfa figyeli, hogy milyen varázslatosan változik meg hangjára a hely. A halak az énekére táncot járnak, a virágok kivirágoznak, a fák rózsaszín és smaragdzöld pompában fénylenek. A varázs és a mágia átjárja ezt a kis tisztást, az erdő és a patak minden egyes szegletét. Az egyik kis tündér mielőtt kész lenne a lány haja, egy csodaszép vízililiomot tűz bele. Hirtelen a fák ágai közt, egyikről- a másikra ugrálva a kis patak mellé ugrik, ott letelepszik a fűbe és a víz tükrében megnézi hajfonatát. Mosolyogva köszöni meg a tündéreknek és halk énekbe kezd, a kis lények táncra perdülnek.

De hirtelen, minden elhallgat, a madaraknak még a szárnyuk csapkodását se lehet hallani és a lány is hirtelen elhallgatott. Megint újra kezdődik... Igazából az erdő haldoklik, csak itt ezen az eldugott kis helyen ilyen gyönyörű a természet. Az erdő külső részét pusztítják, és ha így megy tovább, ez a hely se marad életben. Lehet, hogy még itt tele van élettel az erdő, de a kis nimfánk is egyre jobban veszti el életerejét. Ahogy az erdő pusztul, vele ő is. Így hát, nagy döntésre jutott, a bátor leányzó. Összehívta hát az erdő tanácsát. Az öreg fa, aki már akkor itt állt, mikor a kis patak még csak éledezni kezdet, akkor ott van a patak hölgye, akit édesanyának tekint, akkor még a tündérek vezetője és nem utolsó sorban az állatok segítője, aki legjobb barátnője. Mindenki összegyűlt.

- Kis kisasszony, milyen fakónak tűnsz... Az életed veszélyben van, ahogyan az erdő is. – Szólal meg elsőnek az öreg fa.

- Igen, én kedves fám. – Hullajt egy könnycseppet. – Ezért is hívtam össze mindenkit. Meg kell menteni az erdőt, itt élek már nagyon régóta, itt nevelkedtem, nem adom át a pusztítóknak ezt a helyet.

- Jaj, édes kis nimfám, mit tudnál tenni egy magad. – Szólal meg a patak hölgye.

- Elmegyek, az emberi világba és kitalálom, hogy tudnám megállítani ezt a pusztítást.

Teljes csend lett, csak az állatok és tündérek suttogását lehetet hallani. Hirtelen, egy tűzvörös hajzuhatag jelent meg mögötte és fejbe csapja. Ő a nimfa barátnéja, Nife.

- Megőrültél, az emberek veszélyesek. Cleo, ugye ezt nem gondolod komolyan?

Cleo megsimítja fejét és mosolyogva Nifére néz. - Meg kell tennem, ha én nem teszem meg, senki nem fogja. Meg kell mentenem titeket, ez az én felelősségem. Ez az én életem, az én erdőm, az én barátaim és az én családom. Az erdő én vagyok!

Senki nem szólt, csak egymásra és a haldokló barátjukra néznek.

- Édes kis kisasszony, mi nem szólhatunk bele. Dönts, ahogy szeretnél, de ne feled... Nehéz út következik, csak te döntöd el, hogy feladod vagy tovább mész.

- Én kedves öreg fám, köszönöm. – szól szomorúan.

- Akkor veled megyek. – szólal meg hirtelen Nife.

Cleo rákapja a fejét. – Nem teheted, neked itt a helyed vigyáznod kell addig erre a helyre, míg vissza nem térek.

Nife nem szólt, mert tudta, hogy barátnőjének igaza van, de egyedül se akarta elengedni. – Kitsu. – szólal meg aztán, mire egy kis róka bújik elő. – Akkor legalább ő hadd kísérjen el.

Cleo bólint és a patak hölgyéhez fordul, aki egy kis üvegcse vizet add át neki. – Gyógyír.

Cleo sírva öleli át és búcsút int. Elindul aztán kifele, az erdő határához.

A napsugarak átbújnak a fák levelein és megvilágítják az utat. Cleo a határhoz ér, kicsit tétovázik, nem mer átlépni az ismeretlenbe, de hirtelen eszébe jut családja és nagylevegőt véve kilép az erdő védelmében. De ami elé tárul, hirtelen elsikítja magát és zokogni kezd, leborult az elpusztult erdő maradványai közt. Régen ez a terület is tele volt élettel, de most csak a rombolás látszik. A fák földön hevernek holtan, virág, fű se terem már ezen a helyen. Halott virágok dalát fújja a szél, a látványtól Cleo nagyon rosszul lett. Hirtelen forogni kezdett vele a világ, zúgott a feje, a fák, a növények és az állatok keserves sírása körül vette a vidéket, a nimfánk hirtelen elvesztette az eszméletét.

Mikor Cleo magához tért egy furcsa helyen találta magát, valami puha dolgon feküdt, körül vette a négy fal és olyan dolgok voltak itt, amit még sose látott. Ijedten ugrott fel, de abban a lendületben el is esett, nagy puffanással a földre zuhant. A nagy ricsajra egy fiatal srác rohan be, Cleo nagyon megijedt az idegentől és elbújt a szekrény mögé. A fiú megállt és ránézett a lányra, szép smaragdzöld szeme és fekete haja van. – Jól vagy?- kérdi a fiú aggódva.

Cleo nem szólt semmit, nem bízott az idegen fiúba és hát félt is tőle.

- Tudsz beszélni? Értesz engem?

Kinézett Cleo és egy beton rengeteg vette körül, sehol se látta a megszokott erdőket, patakot és az állatokat. Mindenhol csak a pusztítok voltak, megint megszédült a látványtól, de most megtartotta magát. Nem hagyhatja el magát, most nem meg kell mentenie az erdőt.

Ránézet a fiúra és kifele mutatott

- Apám talált rád az erdő mellett, az ottani építkezés telekre TILOS a bemenetel, tudja ezt kisasszony?

Cleo hirtelen lett dühös, sötét aura vette körül. „Még hogy tilos." Egyszeriben neki támadt a fiúnak. – Még, hogy tilos, te pusztító. Az ott az én hazám és meg fogom védeni.

- Pusztító? Nyugodj meg..- ragadja meg a kezét és lefogja. – Ki vagy te? És hogy-hogy az a te otthonod?

- Engedj el, vagy megbánod. Nem beszélek róla egy magad fajtának.

A fiú felhúzta a szemöldökét. – Megbánom?- nevet fel.

Cleo tekintette elsötétül és a nimfák ősi nyelvén kezd énekelni, mire a szobában lévő egyik kis kúszónövény megmozdult és a fiúra tekeredet. – Megmentem az erdőmet és te nem fogsz az utamba állni.

A fiút teljesen lesokkolta a történtek és még mozdulni se tudod. – K- ki vagy te?- dadogja.