Adam szemszögéből

A rémálmok nem múltak el. Minden éjjel arra riadtam, hogy valaki van a szobámban (pedig nem volt ott senki), majd még egy nagy ijedség ért, mert nem a saját ágyamban találtam magam. Ilyenkor mindig azt hittem, megint elraboltak, és alig kaptam levegőt. Reszketve néztem körül, és vártam, mikor csap le rám a gonosz. Aztán persze rájöttem, hogy most Lawrence-nél vagyok a kanapéján, és egy kicsit lenyugodtam, de visszaaludni már nem igazán tudtam.

Ugyan nem akarta elfogadni a sok segítséget, én legtöbbször mindent magamra vállaltam azért, hogy Lawrence-nek még csak véletlenül se kelljen megerőltetnie magát. Sajnos még mindig nem tettem túl magam a dolgokon, úgyhogy nem dolgoztam. Valószínűleg depressziós lehettem, egyszerűen semmihez sem volt kedvem, amit eddig szerettem csinálni, és csak akkor éreztem jobban magam, amikor nem voltam egyedül. Amikor Lawrence a közelben volt.

Egyik este míg én mosogattam, Lawrence tévét nézett. Kicsit elmerültem a saját világomban, így nem jutott el a tudatomig, amit hallok. Lawrence kiáltására zökkentem ki a gondolataimból, és rögtön arra gondoltam, valami baj van, úgyhogy kezemben egy tányérral és egy törlőronggyal a nappaliba siettem.

- Adam! Gyorsan, gyere!

A képernyőn egy számomra talán túl ismerős arc jelent meg.

"Folyik a tárgyalás a Kirakós gyilkos eseteivel kapcsolatban."

Úgy éreztem, menten kiszalad a lábam alól a talaj, és lerogytam Lawrence mellé a kanapéra. Mint kiderült, a tettes egy John Kramer nevű, súlyos rákbeteg férfi volt.

- Ismerem! - kiáltotta Lawrence, mire egy pillanatra ránéztem, majd visszafordultam a képernyő felé. - Én közöltem vele a betegségét!

Nem szóltam semmit. Mikor végre a következő hírre váltottak, felálltam, és visszamentem a konyhába. Este a szokásosnál nyugtalanabbul hajtottam álomra a fejem. Jó ideig nem tudtam elaludni, de mikor sikerült, akkor sem éreztem magam jobban.

Megint abban a fürdőszobában voltam. Kirakós, vagyis John Kramer már felkelt a földről, és most fölém hajolt, Lawrence-nek pedig a nyomát sem láttam.

- Te mocskos kukkoló! - fröcsögte az arcomba, én meg remegve csúsztam egyre hátrébb, míg a hátam a falnak nem ütközött. - Itt fogsz megőrülni, megrohadni, kiszáradni, éhen halni!

Fájdalmasan nyögtem egyet, és összeszorított szemekkel a fülemre tapasztottam a kezemet.

- Nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom! - ismételtem.

Hangos puffanást hallottam, majd Kirakós kiáltását. Újra kinyitottam a szememet, és megláttam Lawrence-et, a vérző lábával, amint épp ökölbe szorított kézzel üti John Kramert ott, ahol csak éri.

- Pusztulj el! - ordította. - Hagyd békén Adam-et!

- Ne, Lawrence! - próbáltam leállítani. - Hagyd, inkább menekülj! Nekem már úgyis mindegy!

De az orvos nem hallgatott rám. Erőtlenül próbált küzdeni, amíg még erejéből futotta, de Kirakós gyorsan megfordult, és a földre lökte. Ezután még jópárszor belerúgott az oldalába, majd leguggolt mellé, és ujjait körbefonta a nyakán.

- Ne! Ne tegye ezt! - sikítottam, de nem számított.

John Kramer fojtogatni kezdte Lawrence-et, mire az utóbbi hófehér arca lilás árnyalatot kezdett felvenni. Eközben mindkettejük ajkát az erőlködéstől felszakadó nyögések hagyták el. Végignéztem, hogyan fojtja meg Kirakós az egyetlen embert, aki számít nekem, az egyetlen embert, akinek (talán) számítok.

- Lawrence! Ne! Segítség! Kérem! - kiáltottam. - Lawrence!

Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, és a kézhez tartozó személy rázni kezdett. A seb miatt ismét belenyilallt a vállamba a fájdalom, de nem törődtem vele.

- ... ébredj! - hallottam messziről, halkan.

- Adam, ébredj fel!

Kipattant a szemem, és először egy félhomályban úszó helyiséget pillantottam meg, majd egy kócos hajú Lawrence-et pizsamában. A vállam még mindig sajgott.

- Semmi baj, csak egy álom volt! - hallottam a férfi megnyugtató hangját, mire felültem, és hirtelen átkaroltam a nyakát, egy kicsit megijesztve szegényt. A nyakába temetve a fejemet elsírtam magam. Lawrence megpróbált lecsitítani, miközben az ujjával köröket rajzolt a hátamra.

- Cssss! Semmi baj!

- N-Ne hagyj itt! - szipogtam. - Te vagy az egyetlen, aki... aki...

Nem tudtam befejezni a mondatot, nem jöttek szavak a számra. Új hullámban törtek rám a könnyek. Lawrence láthatóan aggódott, de amit ezután tett, még így is nagyon meglepett.