Lawrence szemszögéből

- Persze, miről van szó? - kérdezte Spencer.

- Szükségünk lenne rád, meg az autódra - mondtam, miközben Adam-mel a kiléptünk a lakásom ajtaján.

- "Szükségünk"? - kérdezett vissza. - Ki van még veled?

- Adam - pillantottam a fiúra, és rámosolyogtam, mire ő visszamosolygott.

- Oké...?

- Csak gyere oda Adam lakásához, kérlek! - utasítottam, majd megadtam neki a fiú címét.

Mindeközben Adam és én metróra szálltunk. Egész végig csendben voltunk. Nem tudtam, mit mondjak, hogyan kezdeményezzek beszélgetést, és szerintem ő is így volt ezzel. Mikor megérkeztünk, Spencer már a ház melletti parkolóban állt a kocsijával.

- Szia! - köszöntöttem egy kézfogással, Adam pedig odabiccentett neki.

- Szóval, miben is kéne segítenem? - kérdezte, miközben Adam előre ment, hogy kinyissa a kaput.

- Csak kövess!

Felmentünk Adam lakására. Tényleg elég lepukkant helynek tűnt, és a sok dobozzal még elszomorítóbb látványt nyújtott.

- Ez minden - mondta a fiú.

- Gyere, Spencer, kezdjük el levinni őket! - intettem neki a fejemmel, mire ő lehajolt egy nagyobb dobozhoz, és felemelte.

- Tehát költözöl? - kérdezte Adam-től.

Adam a kezében egy kartonnal kilépett a lakásból, majd visszafordult Spencerhez, hogy válaszoljon neki.

- Igen, úgy tűnik. Még én se fogtam fel igazán - mondta egy sóhaj kíséretében.

Viszonylag gyorsan berakodtuk Adam cuccait a csomagtartóba, meg a hátsó ülésekre. Ezután még egyszer felmentünk körülnézni, hogy nem maradt-e ott semmi. Mikor egy bizonyos szobához értünk, Adam kicsit tovább időzött, mint máshol. Sóhajtott egyet, majd így szólt:

- Itt hívtam elő a fényképeimet. Vajon mikor lesz megint lehetőségem erre...?

Szólásra nyitottam a szájamat, de aztán becsuktam. Azt mondtam volna, hogy majd találunk neki egy helyet nálam, de valahogy egyik helyiség sem tűnt alkalmasnak.

- Nem mintha olyan sokat fotóznék mostanában - vonta meg a vállát, és megfordult, hogy végleg elhagyja a lakást.

Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy egy kicsit felvidítsam, úgyhogy csendben követtem. A fiú bezárta a bejárati ajtót, majd lent bedobta a kulcsot az egyik postaládába. Visszaemlékeztem, hogy a levélben utasították erre. Adam utoljára csukta be maga mögött a kaput, majd odaléptünk Spencer kocsijához.

- Hova lesz a fuvar? - kérdezte Spencer.

- Hozzám - feleltem, mire ő felnevetett.

- Máris összeköltöztök? Azért azt nem gondoltam volna, hogy már itt tart a kapcsolatotok!

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Nem tudtam mit mondani erre. Adam-re pillantottam, akinek az egész arca lángolt, és gondolom én is hasonlóan nézhettem ki. Nyeltem egy nagyot.

- Adam... Adam-et ki-kilakoltatták - dadogtam. - Csak addig fog nálam lakni, amíg minden a rendes kerékvágásba nem kerül.

- Áhá - nevetett most még jobban Spencer, majd legyintett. - Szívattalak. Amúgy sincs sok közöm hozzá. Bocsi!

- S-Semmi baj... - hallottam magam mellől Adam hangját.

- Én vezetek - mondta Spencer - , és valamelyikőtök még beszállhat mellém.

- Megyek metróval - vágta rá rögtön Adam, majd felém fordult. - Pihentetned kell a lábad. Ülj be!

- Nem - vágtam rá ugyanolyan gyorsan, mint ahogy Adam az előbb, Spencer kijelentésére. - Csatlakozom hozzád.

Nem tudom, miért, de valahogy úgy éreztem, most mindenképp a fiúval kell tartanom. Tudtam, hogy csak jót akar, de féltem egyedül hagyni. Jobb, ha ketten sétálunk az utcán, mert így kisebb az esélye, hogy megint elrabolnak minket.

- Azt is lehet, hogy ti mentek a kocsival - szólt közbe ismét Spencer - és akkor ugyanúgy ketten utazhattok, csak kényelmesebb környezetben.

Mikor már azt hittem, befejezte a mondanivalóját, újból megszólalt: - Semmiképp nem akarom, hogy miattam el kelljen szakadnotok a kis szerelmetektől! Én aztán nem akarom elrontani a randevútokat!

- Spencer! - kiáltottunk rá egyszerre Adam-mel.

- Jó, befejeztem! - vihogott ő.

- Csak fogd be, és vezess! - nyitottam ki neki az ajtót, majd betuszkoltam az ülésre, és a kezébe nyomtam a lakáskulcsomat. - Már el is kezdhetsz pakolni, amint odaérsz!

Miután végre elhajtott, kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy addig bent tartottam. Adam-re pillantottam, mire ő is rám nézett.

- Mehetünk? - kérdeztem, és rámosolyogtam.

- A-Aha...

Egy kis ideig csendben haladtunk. Adam-re pillantottam, és azt láttam, hogy szomorúan bámul maga elé.

- Hé, mi baj? - kérdeztem.

- Semmi, csak... - kezdte ő. - Csak nem tudom, most mi legyen. Még a legbénább lakást sem tudom megfizetni.

- Ne aggódj, majd kitalálunk valamit - próbáltam bátorítani, majd gyengéden megszorítottam a vállát.

- Köszönöm, hogy kisegítesz!

- Igazán nincs mit! Ja, és ne haragudj Spencer-re... - mondtam. - Ő ilyen fura figura.

- Nem haragszok rá - molyodott el Adam. - Vicces fickó.

Miután odaértünk, az este további része a dobozok hordozásával telt. Mikor már mindent felvittünk a lakásomra, Adam-mel megköszöntük Spencer-nek, hogy segített, majd elbúcsúztunk tőle. Ezután főztem magunknak egy teát, majd körbevezettem Adam-et.

- Még nincs ágy, de amíg veszünk egyet, használhatod a kanapét - mondtam, amikor Adam új szobájához értünk.

Úgy tűnt, a fiú elmélyedt a gondolataiban. Odalépett az ablakhoz, és lehúzta a redőnyt, majd lekapcsolta a villanyt.

- Adam, mit csinálsz? - kérdeztem összezavarodva.

- Tökéletes lenne - nézett rám csillogó szemekkel. - Itt elő tudnám hozni a képeimet! Megengeded, hogy erre használjam?

A fiú úgy nézett ki, mint egy izgatott kiskutya. Belemarkolt az ingem ujjába a karom felső részénél, és közelebb hajolt.

- Légyszi! - biggyesztette le az ajkait.

- R-Rendben - nyögtem, mire ő ugrott egyet örömében, és elszaladt a szükséges dolgokért, hogy máris elkezdhesse berendezni a helyiséget.

Érdekes felvonás következett az életemben, ebben biztos voltam.