(Esküszöm imádom ezt a screenshotot! 😍😭 Hogy lehet valaki ennyire aranyos?)

Lawrence szemszögéből

Mielőtt betértünk volna a kávézóba, Adam kifújta az orrát, és letörölte a könnyeit.

- Egy kicsit össze kell szednem magam - kommentálta a cselekedeteit, majd sóhajtott egyet, én pedig kinyitottam előtte az ajtót.

Egy biccentéssel megköszönte, majd belépett. Kerestünk egy üres asztalt két személyre, mindketten levettük a kabátunkat, majd leültünk egymással szemben. Az arcára néztem, és már nyoma sem volt az előbbi sírós ábrázatnak. Nagy mosollyal méregetett engem, és én is ugyanezt tettem vele. Egyikünk se bírta abbahagyni a vigyorgást. Mindaddig csak egymást bámultuk, míg meghallottuk, hogy valaki a torkát köszörülni. Egy pincérnő állt az asztalunk mellett.

- Mit hozhatok az uraknak?

- Ömm - pillantottam Adam-re bizonytalanul, aki ugyanolyan kifejezéssel pillantott vissza rám. - Én egy espressot kérnék!

- Nekem meg... - Adam az előtte lévő itallapot lapozgatta, és miközben azon gondolkodott, mit kérjen, egy picikét kidugta a nyelvét. Így olyan volt, mint egy kiscica. Elmosolyodtam a gondolatra. - ... egy latte macchiatot legyen szíves!

- Rendben van - bólintott a pincérnő, miközben felírta a rendeléseket egy jegyzetfüzetbe. - Azonnal hozom!

Amint a nő elment, újra egymásra pillantottunk. Láttam Adam szemében, micsoda megkönnyebbülést jelent számára, hogy itt vagyok vele.

- Köszönöm - mondta szinte suttogva, és ismét könnyek gyűltek a szemébe, amit gyorsan letörölt.

- Mégis mit? - mosolyogtam rá.

- Hogy megmentettél - nézett rám újra.

- Inkább nekem kéne köszönetet mondanom, amiért te megmentettél - mondtam, mire felnevetett.

- Ugyan már!

Biztos voltam benne, hogyha ezt így folytatnánk tovább, az idők végezetéig itt ülnénk.

- Figyelj, mindketten megköszöntük - szólaltam meg - , úgyhogy szerintem ezzel le is zárhatjuk.

Adam somolyogva bólintott.

- Mi újság veled? - kérdezte hirtelen.

- Hát... Gondolom észrevetted, lett lábam - húztam fel kuncogva egy kissé a nadrágszáramat, mire ő is elnevette magát.

- Jól néz ki - mondta. - Amint láttam, már rendesen használni is tudod.

Biccentettem, miközben visszaengedtem a nadrágomat a művégtagra. - Egy kicsit nehéz volt megszokni, az elején sokat bajlódtam vele, de most már egészen belejöttem.

Ezután megérkezett a kávénk is. Miközben lassan az italunkat kortyolgattuk, elmeséltük, mi történt velünk azóta. Ugyan megpróbáltam rávenni Adam-et, hogy most ő meséljen, ragaszkodott hozzá, hogy előbb én beszéljek.

- Alison meg én elváltunk - meséltem, és elhúztam a szájamat. - Csak kéthetente láthatom Dianat.

- Ó, de sajnálom - mondta, és látszott rajta, hogy igazán így gondolja.

Átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezem. Melegség járta át a testem, és köszönetként egy mosolyt villantottam rá.

- Egy másik lakásba költöztem - folytattam, mire ő egy pillanatra elvigyorodott.

- Tudom - vágta rá, én pedig összevontam a szemöldökömet. - Egyszer elmentem Alisonékhoz. Téged kerestelek, de ő megmondta, hogy már nem ott laksz.

- Ó - volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni.

- Na, és máris visszamentél dolgozni, vagy valami mással ütöd el az időt?

- Nem bírtam egyedül otthon maradni a gondolataimmal. Muszáj voltam valamivel lefoglalni magam - vallottam be az igazat. - Most te jössz!

Adam óvatosan visszahelyezte a poharát az asztalra, majd sóhajtott.

- Én... hát... - látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, próbálja megfogalmazni a gondolatait. - Nem igazán vagyok a toppon Kirakós óta.

Összevontam a szemöldököm, de bólintottam. Teljesen megértettem, viszont csak remélni tudtam, hogy az előzményekhez képest nem nagy a baj.

- Nem tudok úgy bemenni a fürdőszobámba, hogy eszembe ne jusson, mi történt aznap. Egy kissé paranoiás lettem. Mindig lecsekkolom az ajtót, meg az ablakokat, hogy rendesen be vannak-e zárva - sorolta. - A munkámat meg... abbahagytam.

- Micsoda? - erre felkaptam a fejem. - Tényleg nem fotózol már?

Megrázta a fejét. - Embereket semmiképp. Most inkább a természetre fókuszálok. Mondjuk így se fényképezek sokat. Valahogy sosincs kedvem hozzá...

Miután mindketten megtudtuk, amit szerettünk volna, kölcsönösen másra tereltük a témát. Olyan volt, mintha egymás gondolatában olvastunk volna, és anélkül, hogy kimondtuk volna, mit akarunk, egyetértettünk.

Több órán keresztül beszélgettünk. Aztán a következő héten is elmentünk abba a kávézóba kétszer, majd egyre gyakrabban összefutottunk, míg végül szinte már minden nap találkoztunk. Úgy éreztem, végre van valaki, aki megért.

Amikor egy nap nem jelent meg a kávézóban a megbeszélt időpontban, és a telefont se vette fel, elkezdtem aggódni. Én is paranoiássá váltam, de engem nem a saját biztonságom érdekelt, hanem az Adam-é. Lehajtottam a fejem az asztalra, és próbáltam elűzni a toxikus gondolataimat.

- Minden rendben, uram? - kérdezte a pincérnő. Szinte már törzsvendégekké váltunk, úgyhogy valószínűleg ő is észrevette, hogy a szokásossal ellentétben aznap egyedül voltam.

- Persze - motyogtam, majd megmasszíroztam az orromat.

Eldöntöttem, hogy nem várok tovább Adam-re. Bosszankodva álltam fel, majd elhagytam az épületet. Amint hazaértem, leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tv-t. Oda se figyeltem arra, milyen műsor megy éppen. Nagyon rosszul esett, hogy Adam se szó se beszéd egyszerűen nem jelent meg.

Ekkor megszólalt a kaputelefon. Rögtön feltápászkodtam, és odasiettem az ajtóhoz.

- Ki az?

- Lawrence - hallottam meg a szipogó Adam hangját.

- Adam! Jól vagy? - kérdeztem azonnal.

Nem kaptam választ, csak hüppögést hallottam.

- Én... - nyögte. - Nem tudom, mit csináljak, Lawrence...

- Nincs semmi baj, nyugodj le! Gyere be az épületbe, lemegyek hozzád! - azzal beengedtem a kapun.