Lawrence szemszögéből

Alison és én végül elváltunk, és nekem el kellett költöznöm. Szerencsémre nem volt gondom az anyagiakkal, így találtam egy rendes kis lakást, amit hamar be is rendeztem. Dianat csak kéthetente, hétvégén láthattam. A kórház adott nekem egy műlábat, amit még ugyan szoknom kellett, de már egészen belejöttem, hogyan is használjam. Az igazi lábamat is éreztem - ez a fantomvégtag néha nagyon zavart, például, ha fel akartam kelni az ágyamból, de nem tudtam, mert az érzéssel ellentétben nem volt mire támaszkodnom...

Napközben nagyon sokszor gondoltam Adam-re. Vajon sikerült megmenteniük? Aggódtam miatta. Ugyan a munkahelyemen azt mondták, pihennem kéne egy kicsit, és legalább két hétig otthon kéne maradnom, én mégis bejártam dolgozni. Ez volt az egyetlen dolog, ami kissé elvonta a figyelmemet minden rosszról, ami az elmúlt időben történt velem.

- Hé, Larry! - lépett oda hozzám Spencer mosolyogva. - Hogy érzed magad? Hogy van a lábad?

Összevontam a szemöldökömet. Hogy kérdezhet ilyet? Most komolyan, ki viccelődik ilyennel?

- Hát úgy, hogy nincs - vágtam rá kisség mogorván, és folytattam a kezemben lévő kórlapok tanulmányozását.

- Jó-Jó, ott a pont - sóhajtotta ő. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani!

- Semmi baj - válaszoltam ugyanolyan hidegen, mint az előbb, és felálltam az asztalomtól.

- Nézd - jött utánam Spencer - , tudom, min mentél keresztül az elmúlt hónapban. Mind tudjuk. Ha segítségre van szükséged, nyugodtan fordulhatsz hozzám, vagy bárkihez itt, a kórházban.

Nem válaszoltam, csak arra vártam, hogy Spencer lekopjon végre.

- Mi csak szeretnénk segíteni abban, hogy minél hamarabb visszarázódj - folytatta. - Hogy újra az a mosolygós Larry legyél, aki ezelőtt voltál.

Megtorpantam. Most először fordultam oda felé, és a szemébe néztem.

- Már hogy is tudnátok, min mentem keresztül? - mondtam hűvösen, majd felhorkantam. - Melyikőtök volt bezárva több, mint hét órán keresztül egy lepukkant fürdőbe egy másik férfival úgy, hogy este hatig le kellett lőnötök őt, hogy újra láthassátok a családotokat? Aztán melyikőtök vágta le a saját lábát, hogy kijusson onnan? Majd melyikőtök vált el a párjától? Melyikőtök gondolt folyamatosan a cellatársára, hogy ővele vajon mi lett, és melyikőtöknek kellett úgy tennie, mintha mindez meg sem történt volna, mert különben mindenki azt hinné, begolyózott?

Lesütött szemmel pillantott rám, majd egy másodperc múlva dühösen nézett fel.

- Igazad van, senki nem ért meg téged - sziszegte. - Akkor mostnantól ne is szólj hozzánk, és mi sem fogunk zavarni!

Felsóhajtottam. Hát, ezt most aztán nagyon elszúrtam.

- Várj, Spencer! - fogtam meg a karját. - Ne haragudj! Csak kell egy kis idő, oké?

Visszafordult felém, és szomorú mosolyra húzta a száját. Bólintott, majd egy barátságos ölelésbe húzott.

- Oké - veregette meg a vállam, mire én is halványan elmosolyodtam. - Várni fogunk rád, haver!

...

Éjszakánként általában Adam képe jelent meg előttem álmomban, és minden alkalommal golyót eresztettem belé akaratom ellenére. Irtózatos bűntudat gyötört. Ilyenkor mindig levegőért kapkodva ébredtem fel. Beszélni akartam Adam-mel. Találkozni akartam vele. Látni akartam. Bocsánatot akartam kérni tőle, amiért meglőttem.

Egyébként nem csak a fiút akartam látni. Diana is nagyon hiányzott. Azóta, hogy meglátogattak a kórházban, csak egyszer láthattam a lányomat, és ez eléggé megviselt. Pont most, mikor a legnagyobb szükségem lenne a társaságára, nem találkozhatok vele. Összesen három ember van ezen a bolygón, aki megérti az érzéseimet, akik szintén benne voltak Kirakós játékában.

E három személy közül egytől nemrég váltam el, a másikat csak az első engedélyével láthatom, a harmadikról meg fogalmam sincs, hol keressem.

Egy vasárnap eldöntöttem, kiszellőztetem a fejem, egy kicsit elmegyek sétálni, és talán veszek még valami apró kiegészítőket a lakásomba. Ahogy egy park mellett haladtam el, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Lawrence!

Megtorpantam, még a hideg is kirázott. Adam? Ez nem lehet! Lassan hátrafordultam, és megláttam egy vörös arcú Adam-et, akinek fülig ért a szája.

- Adam...? - kérdeztem elképedve. - Adam, hát tényleg te vagy az?

Nem válaszolt, csak elindult felém, egyre gyorsabban közeledett, majd nagy lendülettel odaszaladt hozzám, és szorosan átölelt. Egy pár pillanatig megdöbbenve próbáltam felfogni, mi is történt az előbb, majd én is elmosolyodtam, és ugyanolyan erősen visszaöleltem.

Csendben álltunk egyhelyben, az államat a feje tetején nyugtattam. Adam belefúrta az arcát a kabátomba, és éreztem, ahogy a hátamnál belemarkol a ruhám anyagába. Ekkor elkezdett kissé remegni, és még jobban szorongatni kezdte a kabátomat.

- Hé, mi a baj? - toltam el magamtól, és megláttam, hogy könnycseppek folynak végig az arcán.

- Nem tudom, csak... Csak úgy örülök - szipogta, és megtörölte a szemeit.

Nem bírtam magammal, ismét elmosolyodtam, majd átkaroltam a még mindig hüppögő fiú vállát, és elindultam vele valamerre. - Én is örülök. Gyere, igyunk meg egy kávét!