Adam szemszögéből

Reggel, amint kinyílt a szemem, izgatottan ugrottam ki az ágyból. Bekukkantottam a gardróbomba, és összevontam a szemöldököm. Mégis mit vegyek fel? Végigkutattam az összes fiókomat és áttúrtam az összes ingemen, mire eldöntöttem, hogy egy fehér rövidujjút veszek fel sötétkék inggel és fekete farmerrel.

Ezután bementem a fürdőbe (egy kicsit hezitáltam ugyan, de aztán megpróbáltam arra koncentrálni, hogy nemsokára találkozok Lawrence-szel, így nem a rossz emlékekre gondoltam). Belenéztem a tükörbe, és felhorkantottam. Hogyhogy ezt tegnap nem vettem észre? Falfehér arcom nagyon sovány volt. Mostanában nem nagyon van étvágyam. Tudtam, hogy ezen változtatni kellene, úgyhogy elhatároztam, miután itt végeztem, mindenképpen eszek valamit, még ha nem is kívánom.

Fogkrémet nyomtam a fogkefémre, és jól megsikáltam vele a fogaimat. Ezután egy fésűvel végigszaladtam a hajamon, megpróbáltam vállalhatóvá varázsolni. Valamiért sehogy nem nézett ki jól, ezért csomószor újra egy másik oldalra fésültem. Hirtelen megtorpantam. Várjunk csak! Miért is igyekszek ennyire, hogy jól nézzek ki?

Elpirultam. Egy kicsit lefröcsköltem az arcomat, majd vizes kézzel összeborzoltam a hajam. Így is, úgy is valahogy így nézne ki a végén.

Kint a konyhában elővettem egy tálat; müzlit, majd tejet öntöttem bele, és nekiláttam. Bármennyire nem volt kedvem hozzá, lenyomtam az egészet, a tányért beleraktam a mosogatóba - majd később elmosom, gondoltam - , és kimentem az előszobába. Felvettem a cipőmet, meg a dzsekimet, a nyakamba akasztottam a kamerámat (hátha útközben látok valami szépet, amit megéri lefotózni), és kiléptem a lakásból.

Még nem felejtettem el, merre lakik Lawrence. Én igazán nem akartam furának tűnni, hogy megint odamegyek a házához (még akkor is, ha most nem azért, hogy fényképeket készítsek róla), csak meg akartam köszönni neki, hogy megmentett. Közben azon gondolkodtam, mit is fogok mondani neki.

"Szia Lawrence! Csak szeretném meghálálni, hogy nem hagytál meghalni!"

"Lawrence, de jó újra látni! Már hiányoztál..."

Nem, ezt biztos nem.

"Szervusz... Azt hiszem, sosem fogom tudni kielégíteni az adósságomat, amivel neked tartozok az életem megmentéséért. Mindenesetre most jöttem megköszönni, amit értem tettél."

Egyik ötletemre se gondoltam úgy, mint amit majd tényleg elmondok a férfinek. Valahogy mindet szánalmasnak éreztem.

Közben már alig egy sarokra voltam a célomtól, és magamban mosolyogtam. Mikor megérkeztem, becsöngettem, és vártam. Az egyetlen dolog, amire nem voltam felkészülve az volt, hogy nem Lawrence nyit nekem ajtót. Ami, most így belegondolva, eléggé valószínű volt.

És tényleg. A doktor felesége - ha jól emlékszem a nevére - , Alison fogadott.

- Hello - köszöntem kissé kínosan érezve magam. - Lawrence itthon van?

- És te lennél...? - vonta össze a nő a szemöldökét.

- Adam Stanheight - nyújtottam ki a kezem, de ő nem fogadta el, mire rajtam volt a sor, hogy összevonjam a szemöldökömet.

- Már nem itt él - mondta Alison, majd becsapta előttem az ajtót.

Földbe gyökerezett lábbal álltam egy helyben. Nem... nem itt lakik? Akkor most mégis hol keressem? Hogy fogom így megtalálni?

Na ez aztán tényleg elrontotta a kedvemet. Hazaballagtam, majd letettem a kamerámat az éjjeliszekrényemre. Egész nap semmit nem fotóztam annak ellenére, hogy általában minden második pillanatban lövök egy képet. Ismételten körbejártam a házat, leellenőrizni, hogy mindent jól bezártam-e, majd ledőltem az ágyamra. Pár percig csak némán bámultam a plafont, majd az oldalamra fordultam, és eleredtek a könnyeim. Bódultan szipogtam a sötét szobámban, addig, míg álomba nem sírtam magam.

Megint abban a fürdőszobában találtam magam. Minden ugyanúgy nézett ki, mint mikor először voltam ott.

- Neee! - ordítottam fel a fejemet fogva. - Ez nem lehet igaz!

Lawrence is ott ült velem szemben, kezében a fűrésszel, amit az alsó lábszárához emelt.

- Lawrence, kérlek hagyd abba! - sírtam. - Nem akarom még egyszer látni!

De az orvos nem figyelt rám, és a fűrészt előre-hátra mozgatva belevágott a lábába. Én mindezt hangos jajveszékeléssel kísértem. Ezután a férfi ismét odakúszott a pisztolyhoz, belerakta a töltényt, majd lelőtt vele engem. Most nem fájt annyira, mint legutóbb, még csak össze sem estem. Lawrence kikecmergett az ajtón, Kirakós meg megint felkelt a földről, de most nem foglalkozott velem. Lawrence után eredt, akit utolérve felrángatott a földről, majd egy kést szúrt a nyakába.

- Neem! - sikoltottam. - Mit tettél Lawrence-szel? Úristen!

Az orvos halottan borult a földre, nem lélegzett tovább. Bőgve szólítgattam, de nem felelt. Kirakós még egyszer visszafordult, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: - Te leszel a következő! - ezután megragadta az ajtót, és nagy svunggal becsukta. - Game over!

Verejtékezve ébredtem fel, s alig kaptam levegőt. Remegett minden porcikám, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hol vagyok. Felültem, majd kiszédelegtem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.

A következő pár hét elég hasonlóan telt. Nagyon ritkán elmentem valahova fényképeket készíteni, de akkor sem pénzért - csak úgy, magamnak. Nem is feltétlenül emberekről, hanem inkább a természetről készítettem fotókat. A napok nagy részét az otthonomban töltöttem, és eltompultan TV-t néztem, általában fel se fogva, milyen műsor megy éppen. Éjszaka alig mertem elaludni, mert tudtam, hogy mindig egy rémálom fog fogadni.

Egy nap éppen az orromat lógatva jártam a várost, lehetséges parkok, ligetek után kutatva, ahol zavartalanul megörökíthetem a természet azon csodáit, melyekre ott rálelhetek. Ekkor észrevettem egy magas, szőke hajú férfit, aki kicsit sántított. Egyik kezében bot, ismerős fekete kabátot viselt, és ahogy lépett, egy picit feljebb húzódott a nadrágja szára - megpillantottam a műlábát.

- Lawrence...! - suttogtam magam elé, és az ajkaim automatikusan mosolyra húzódtak.