Az első lány tíz perccel a vonat indulása előtt érkezik. Bedugja apró, kócos fejét a kupé ajtaján, és végignéz rajtam. Én már feltettem a cuccaimat az ülések fölötti tartóra és nekiláttam olvasni, de a jöttére felpillantok.

– Nincs máshol hely – mondja egyszerűen, érdeklődve méreget.

Megpaskolom magam mellett az ülést, jelezve, hogy szívesen látom.

– Elsős vagy? – kérdezem, miközben lepakolja a dolgait és leveszi a kabátját.

– Igen. – A válasz gyors, határozott. Nem mugliszületésű, ezt már tudom. – Bailey.

– Tara.

– Te melyik házba jársz? – Bailey nem kertel, csak nyíltan kérdez, és ez tetszik nekem.

– A Griffendélbe.

Bailey erre összehúzza a szemét, és úgy néz rám, mint aki éppen próbára tesz fejben. Mintha azt mérlegelné, méltó vagyok–e a Griffendélhez. Ezek szerint ő is ide szeretne kerülni?

– Hm. – Ennyi érkezik válaszul. Azt hiszem, átmentem Bailey tesztjén. A kislány leül – nem mellém, hanem az enyémmel szembeni ülésre –, és előhúz egy könyvet az egyik táskájából. A három testőr. Bailey azonnal elveszik a történetben, ezért nem látja, de rámosolygok; ez a könyv volt az egyik kedvencem, mikor a Roxfortot kezdtem. Nagyon sokszor olvastam; legalább ötször szerepel a nevem a Roxfort könyvtárában szereplő példány kölcsönző–listáján.

– Jó könyv. – Nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg. Bailey felnéz, ismét némán értékel engem. Végül bólint, elégedettség suhan át az arcán.

– Jó.

A második egy fiú, alig magasabb a kilincsnél. Először kopogtat a kupé üveges ajtaján, aztán belekapaszkodik a kilincsbe, elhúzza az ajtót és bebukdácsol.

Bailey és én szinkronban nézünk fel a könyvünkből. Három perc van a vonat indulásáig.

– Van itt egy szabad hely? – kérdezi a fiú. Bongyori, szőke haja van, alacsony és egy kissé dundi. Tökéletes ellentéte a sötét hajú, korához képest magas, szikár Bailey–nek.

Rámosolygok a fiúra, de nem mondok semmit. Hátradőlök, és megadom a lehetőséget Bailey–nek, hogy ő válaszoljon. A lány vet rám egy gyanakvó pillantást, de megragadja az alkalmat.

– Szívesen látunk. – Nem erre az udvarias válaszra számítottam tőle. Ami még meglepőbb: Bailey felém fordul, és ezt kérdezi:

– Igaz?

Úgy döntök, azt, hogy kikéri a véleményemet, az elfogadása jelének veszem. Átmentem Bailey próbáján, és – akármilyen rövid ideje is ismerjük egymást – úgy érzem, ki is tudtam ismerni kissé.

– Akkor leülhetek? – A kisfiú még mindig az ajtóban téblábol, ezúttal konkrétan az én válaszomat várja. Rámosolygok Bailey–re, aztán a fiú felé fordulok.

– Gyere csak. Hogy hívnak?

– Harold Gates. – Bizonytalannak hangzik, pedig a saját nevét mondja, ezért visszakérdezek:

– Harold?

– Harry.

– Foglalj helyet, Harry.

A harmadik és a negyedik együtt érkeznek, és ha tippelnem kéne, azt mondanám, másodévesek. Egy fiú és egy lány, utóbbi a karjánál fogva rángatja előbbit, miközben ő a szemüvegét igazgatja. Mindkettejük kezében könyv.

Harry érkezése óta mindössze két perc telt el, ezért még nyitva van az ajtó. A páros megtorpan.

– Beülhetünk ide?

Bailey tekintete ezúttal nem ellenséges, ahogy rám néz.

Biccentek a párosnak.

A lány lép be először, még mindig fogja a fiú kezét. Lehuppannak mellém, és ahogy a lány oldalról felnéz rám, én pedig le őrá, elkerekedik a szeme.

– Te Whitehall vagy – nyögi ki nagy nehezen. Mind a négy gyerek pillantása rám szegeződik.

– Tara – válaszolok. Ha ez a lány a vezetéknevemen ismer, az azt jelenti, hogy a kviddics a közös pontunk. – Kviddicsezel?

A lány tekintete felcsillan, látja, hogy összekötöttem a szálakat.

– Csak szeretnék – válaszolja. – De másodikasokat nem szoktak bevenni.

– Idén új kapitánya lesz a Hollóhátnak. – A lány nem kérdezi meg, miből jöttem rá, melyik házba jár, csak bólint, hogy folytassam. – Ha tippelnem kéne, azt mondanám, Merra Grant lesz az. Ő pedig nem arról ismert, hogy tradíciókhoz tartaná magát. Hogy hívnak?

– Cassie. Cassie Hayes. Ő pedig itt – mutat a mellette üldögélő fiúra, aki épp a szemüvegét próbálja tisztára törölni a pulcsija ujjával – Chase Dagger.

– Milyen könyvet olvastok? – kérdezi Chase, kapva az alkalmon, hogy ráirányul a figyelem.

Bailey és én összenézünk. Mennyi az esélye annak, hogy ennyi könyvmoly egy helyen gyűlik össze?

Mint kiderül, nagyon is sok. Öt perccel Cassie–ék érkezése és a vonat indulása után befut az ötödik diák is, egy vörös hajú lány. Meg sem kellene kérdeznie, hogy beülhet–e hozzánk: messziről látszik, hogy szedett–vedett csapat vagyunk.

– Rory vagyok, és semmit nem tudok a varázsvilágról! – Ezekkel a szavakkal köszönt minket, aztán levágódik Harry mellé. Ezzel a kupénk hivatalosan is tele van.

– Tehát mugliszületésű vagy? – Bailey már előre is dől Harry másik oldalán és meg is kezdi újdonsült útitársunk kihallgatását.

Szerencsére Rory nem illetődik meg Bailey szigorú hangnemétől.

– Igen. Egy hete volt a szülinapom.

Bailey elhúzza a száját.

– Szerencsétlen ügy. Bár lenne valaki, aki megtanítaná neked a varázsvilág fortélyait...

– Talán te? – kérdezi Rory bátortalanul. Bailey meglepett fejet vág, de látom rajta, hogy csak barátkozni próbál, a maga módján.

– Talán én – hagyja jóvá az ajánlatot bólintva, aztán visszatemetkezik a könyvébe. Rory kényelmesen elhelyezkedik, aztán – ezen a ponton már meg sem lepődöm – ő is elővesz egy könyvet.

Mikor egy óra elteltével még mindig mind az öten olvasnak, egyszerűen kimondom, ami Cassie és Chase érkezésekor szöget ütött a fejembe:

– Olyanok vagytok, mint egy könyvklub.

Bailey először mérges arcot vág, amiért megzavarom az olvasásban, de ahogy felnéz rám könyve lapjai közül és feldolgozza a szavaim jelentését, határozottan bólint.

– Jó.

– Mi jó? – száll be a beszélgetésbe Cassie is.

– Szerinted könyvklubot kéne alapítanunk? – Így Chase. Harry és Rory némán kapkodják a fejüket Bailey és köztem.

– Szerintem igen – vágja rá Bailey. Nekem meg sem kell szólalnom. Bailey gyorsan rám néz, és már át is veszi az irányítást. – Csináljunk könyvklubot. Összeülünk, mondjuk, havonta egyszer, és megbeszéljük, ki mit olvas.

– Vagy olvashatjuk ugyanazt a könyvet is! – veti fel lelkesen Rory. Örömmel figyelem, ahogy ő és végül Harry is bekapcsolódnak a tervezésbe. Tíz perccel és legalább négy Bailey felől érkező, megfontolt és komoly „Jó." –val később a könyvklub készen áll.

– Már csak egy név kell!

– Roxfort Könyvklub!

– Nem, az túl egyszerű. – Ez természetesen Bailey. – Legyen Expressz Klub.

A többiek egy pillanatig gondolkoznak és hümmögnek, míg Cassie meg nem szólal:

– Szerintem ez jó. Utal arra, hol alapultunk, de nem túl egyértelmű. Én elfogadom.

Felhangzik három „Én is!".

– És ki lesz az elnök? – Ez a kérdés Harrytől származik, de a hangja elárulja, hogy ő maga nem szeretne a pozícióra pályázni.

Bailey ismét megkeresi a tekintetemet. Nem szóltam bele a beszélgetésükbe, csak figyeltem, de közben éreztem, hogy a lány néha rám néz. Megerősítést várt? Vagy nem érdekli a véleményem, csak szemmel tart? Nem vagyok biztos benne.

Arra számítok, hogy Bailey majd jelentkezik elnöknek, de ezúttal tévedek.

– Szerintem legyen Tara.

A másik négy gyerek egyszerre kiált fel, mindannyian egyetértően.

Meglepve nézek végig a lelkes arcokon.

– Én? – Ennyi jön ki a számon.

Bailey válasza már készen áll:

– A te ötleted volt a klub, és te vagy itt a rangidős olvasó. Úgy helyes, ha te vagy az elnök. – Bailey elégedetten kifújja a levegőt, és mintha bíztatóan nézne rám. – Nem muszáj jönnöd a gyűlésekre – teszi hozzá kissé elbizonytalanodva.

A szemébe nézek, aztán sorban a többiekébe is, és elmosolyodom. Ha ők ezt akarják, én nem tiltakozom.

– Tisztelt Expressz Klub, a jelölést az elnöki posztra örömmel elfogadom. – Bailey ünnepélyes arcot vágva tapsol, a többiek némák maradnak. – A gyűléseiteken részt venni pedig – mondom, és reménykedem, hogy látják, tényleg így gondolom – számomra lenne megtiszteltetés.

―

A kupé hol elcsendesedik, hol betöltik a gyerekhangok. Mire leereszkedik a szürkület és Anglia síkságait felváltják Skócia erdei, a szedett–vedett csapat tagjai könyvklub helyett már baráti körre emlékeztetnek. Én néha olvasok, néha őket figyelem, és azon gondolkozom, barátok lesznek–e vajon még évek múltán is.

Ha Bailey–n – aki egyébként kezd egyre jobban a szívemhez nőni – múlik, biztosan.

– Na halljam, pupákok! – mondja éppen. – Melyik házba fogtok kerülni?

A kérdés természetesen csak Rorynak és Harrynek szól, hiszen Cassie és Chase mindketten másodévesek. A még az induláskor folytatott beszélgetésünk óta Cassie meg én ismét kitárgyaltuk a kviddics témát, Chase–ről pedig megtudtam, hogy a Mardekárba jár, ahogy a bátyja is, aki hozzám hasonlóan végzős.

– Nem tudom. – Harry válaszol először. – Tudom, hogy te griffendéles leszel, Bailey, mert olyan bátor vagy, de én nem vagyok bátor.

– De a Griffendélbe szeretnél kerülni? – kérdez vissza Bailey, és próbál komoly maradni, de nem tudja elrejteni a Harrytől érkező dicséret révén arcára kúszó mosolyt.

Harry bólint, most nem tétovázik.

– Akkor oda fogsz – mondja Bailey határozottan.

– Ez nem így működik – kotyog közbe Cassie a másik oldalról, de Bailey tekintetét meglátva inkább visszafordul az ölében nyitva hagyott könyvéhez.

– Majd meglátod – fordul vissza Bailey Harryhez. – Számít, mit szeretnél.

Rory, aki a házak létezéséről sem tudott két órával ezelőttig – ekkor magyaráztam el neki a dolgot –, most megkönnyebbülten sóhajt.

– Az jó, ha számít. Bár mindegyik ház olyan jól hangzik. Én nem tudom, hova szeretnék kerülni.

Bailey–nek, úgy tűnik, szimpatikus ez a megközelítés, mert egyetértően bólogat.

– Értem, mire gondolsz.

Rory ekkor hirtelen felém fordul.

– Te egyébként tanár vagy?

Azonnal csend telepszik a kupéra. Azt várom, hogy Bailey vagy Cassie rávágja, hogy „Nem, te butus!", de mindenki csendben marad, és rövidesen öt érdeklődő tekintet szegeződik rám.

Ha belegondolok, Rory felvetésének van alapja. Ő volt az egyetlen, aki nem hallotta, mikor Cassie felismerte bennem a kviddicsjátékost, azóta pedig egyetlen egyszer sem mondtam olyasmit, ami megerősítette volna, hogy diák vagyok – vagy éppen cáfolta volna, hogy egy fiatal tanár.

Ha belegondolok, hogy én vetettem fel a könyvklub ötletét és aztán én lettem az elnök; hogy hátradőlve figyeltem, ahogy tervezgetnek, és csak akkor szóltam bele, mikor elakadtak; hogy én magyaráztam el Rorynak, mik azok a házak és hogyan működnek – akkor megértem, miért gondolhatja azt a kislány, hogy tanár vagyok.

Ha belegondolok, logikus. Ha belegondolok, talán még tetszik is az ötlet.

– Nem – mondom végül, még mielőtt túl hosszúra nyúlna a csend, vagy mielőtt túlságosan beleélném magam a gondolatba. – Hetedéves vagyok.

– És griffendéles! – teszi hozzá Bailey büszkén. Én is egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő meg én hamarosan háztársak leszünk.

– Szóval nem vagy tanár – hümmög Rory. – De ettől még jó tanár lehetnél.

Nagyon furcsán nézhetek Roryra, ugyanis felvonja a szemöldökét, és ezt kérdezi:

– Jól vagy?

– Minden oké. – Ezúttal nem hezitálok a válaszadással. – Köszönöm. – Ezt pedig már az előző felvetésére szánom feleletként. Rory bólint, mintha még mondani akarna valamit, de kivételesen nem hagyom szóhoz jutni – bár magam sem egészen értem, miért.

– Kezd sötétedni. Cassie, Chase ideje átöltöznünk. – A két másodéves azonnal felugrik, és a talárjuk után kezdenek kutatni a csomagjaik között. Én is előveszem saját vörös–arany címeres taláromat, és elindulok a másodéves duó után.

Miután kilépek a folyosóra, még visszanézek a három elsősre az ajtó üvegén keresztül. Rory és Harry szelíden beszélgetnek valamiről, de Bailey figyelmes tekintete megtalálja az enyémet. Ahogy az elsőként érkező kislány rám néz és hálásan elmosolyodik, arra gondolok, mennyire emlékeztet engem egy másik tizenegyévesre, akit nagyon régen ismertem.

Magamra.