2023. október 22., vasárnap

Fogalmam sincs mit keresek itt. És így vasárnap délután már azt se tudom, miért mentem ebbe bele.

Éppen a kémiát kellene tanulnom, hogy jól sikerüljön a holnaputáni témazáró, mégis hű maradtam a Villőnek tett ígéretemhez és itt állok a városi sportcsarnok előtt. Másfél éve még úgy mondtam volna le utolsó pillanatban egy ilyen alkalmat, hogy meg se fordult volna a fejemben az, hogy ne a tanulást válasszam. Azóta viszont megtanultam, hogy milyen fontos a hűség; ironikus, hogy ezt éppen az taníttatta meg velem, hogy a szüleim mennyire nem tartottak ki mellettem.

Még csak fél négy múlt hat perccel, korábban érkeztem, mint kellett volna. Azt hiszem, ez már a védjegyemmé vált. Néhány szülő és velem egy idős kamasz már a sportcsarnok felé sétál, én viszont megálltam messzebb. Megvárom Villőt, aki ötven előtt nem nagyon fog megérkezni; még akkor se, ha a fiú, aki tetszik neki játszani fog.

Amíg a lányra várok, a nap felé fordítom a fejem. Még az égen jár, egy hét múlva ilyenkor már jóval alacsonyabban lesz. Arany sugarai táncolnak az arcomon, én pedig lehunyt szemmel szívom magamba a D-vitamint és a kellemes érzést, amit ez nyújt. Pár perc múlva oldalra kapom a fejem - olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Ám csak az U18-as csapat tagjait látom, akik időközben jöttek ki a csarnok elé. Gondolom, végeztek a bemelegítéssel. Néhányuk rágyújt, a többiek pedig csak állnak. Sportolóként extrán jó dolog cigizni. Sorban végignézek rajtuk, és senkit nem látok, aki engem figyelne. Akik pedig amúgy is háttal állnak nekem, azok minek néztek volna? Elhesegetem a gondolatot, biztos csak paranoiás lettem apám miatt.

Pár perc után visszavonul az öltözőbe az egész csapat, majd rövid időnyi kellemes csend után Villő is megérkezik. Még csak negyvenhét van, magához képest bőven korán érkezett. Ráadásul ki is csípte magát. A sminke visszafogott, ugyanakkor makulátlan. Tiszta kékbe öltözött, ez a szín pedig kifejezetten jól áll neki. Mondjuk tény, ha egyetlen színnel kellene leírnom a lány megjelenését, az az a világoskék lenne, amit olyan szívesen visel.

- Bemehetünk? - nézek felé, majd látván, hogy bólint, odasétálok az ajtóhoz és kitárom azt. A kinti hideg helyét átveszi a fűtés melege - nem is értem, a sportolók hogy nem sülnek meg itt. Azonnal lerángatom magamról a mellényemet, a pulcsimat viszont inkább magamon hagyom. Villő úgy kozog a sportcsarnokban, mint aki már rengetegszer járt itt. Azt hiszem, ez így is van. Tudja, hova kell menni, hogy jó helyről lássuk a meccset. Nem legelőre, de úgy nagyjából a harmadik sor mellett megáll és a szélén kettőt kihagyva leül. Ekkor pedig kizökken abból a koncentráltságból, amiben addig volt, amíg idegenvezetőt játszott, és felém fordulva csacsogni kezd. Leülök mellé kívülről a második székre, és hallgatom, ahogy nekem beszél.

- Annyira örülök, hogy végül el tudtál jönni! - mondja mosolyogva. - Biztosíthatlak afelől, hogy ez sokkal jobb lesz, mint kémiát tanulni. Úgyis tudod az anyagot, ide pedig egyenesen Veszprémből érkeztek, ez egy igazi országos bajnoki rangadó U18-ban. Amúgy ugye nem apád csinált valamit a szemöldököddel? Annyira profin tüntetted el, hogy fel se tűnt. - Nem válaszolok, csak sóhajtok. - Bogesz, ugye tudod, hogy akármi történne, hozzánk mindig jöhetsz? - néz rám, miközben felvonja tökéletesen ívelt szemöldökét, hogy nyomatékosítsa bennem szavait.

- Köszönöm - felelem halkan. Szerencsére senki sincs körülöttünk.

Néhány perccel később a második sorba egy apuka sétál kézenfogva óvodás kislányával. Valamikor mi is így nézhettünk ki apámmal... úgy tíz éve.

A helyszínen mindenki a kezdéshez készülődik. Elvégre, ahogy Villő is mondta ez az U18-as országos bajnokság egyik legnagyobb rangadója. Ez a két csapat áll a tabella elején - ahogy a barátnőmtől megtudtam - egyetlen pont különbséggel. Ergo ha a srácoknak sikerülne megnyerni ezt a meccset, megelőznék a veszprémieket és pillanatnyilag biztosan vezetnék a bajnokságot.

Sosem voltam nagy sportoló, mindig is a zene volt a prioritásom, ennek ellenére előszeretettel foglalkoztam sporttal, ha másért nem, anya miatt.

Megszólal a síp jelezvén a meccs kezdetét. A két csapat a pályára vonul, a mienk közül pedig a legtöbben ismerősek suliból, csak egy kevés részüknek nem ismerős az arca. Az osztályomból is többen a pályán vannak. Miközben végigfuttatom az arcokon a tekintetem, azonnal megragad az egyik fiúén. Azén az ütős srácén, aki mostantól kezdve járni fog a próbákra. Nem is tudtam, hogy kézizik. Bár igaz, honnan is tudtam volna, a nevét is csak Villőtől tudom. Nagyon fókuszáltnak tűnik. Amíg a két csapat minden tagja lepacsizik mindenkivel, eltelik egy pár percbe, utána viszont mindenki a saját kispadjához megy az edzőtől még egy utolsó eligazításra. Ahogy a tőlünk olyan öt méterre elhelyezkedő kispadra nézek, észreveszem Kriszt is, akiről csak onnan tudom, hogy ő az, hogy a tekintetével körbepásztázza a teret, majd megállapodik a szeme Villőn és kedvesen int neki. Most már legalább tudom, hogy Krisz, a barátnőm alakulója az én osztálytársam Krisz. Villő mondhatta volna ezt így is. Miután már nem figyelem, ahogy a gerlepár szemezik, megint a hatalmába kerít az érzés, hogy figyelnek. A mi kispadunk felé nézek, de most már egytől egyig mindenki az edzőre figyel, így tuti nem ők voltak. Pedig olyan volt, mintha onnan figyelt volna valaki... tuti megint csak hallucinálok vagy csak szimplán paranoiás lettem. Nem tudom, melyik a rosszabb.

A kezdőcsapatból mindenkit ismerek, ott van köztük Krisz és Dani is. Előbbi balszélső, utóbbi irányító poszton. A mieink kezdik a meccset, közülük is Dani. Jár a labda, majd szépen jön egy passz az egy pillanatra üresen hagyott beállónak, aki könnyedén a kapuba lövi. Legalább a meccset sikerült jól kezdeni. Ennek ellenére a veszprémiek nem szakadnak le, nagyon kiegyenlített a meccs, egyszer az egyik vezet, aztán a másik, de egyikük se megy el két gólnál messzebbre. Szinte már egy felnőtt OB I-es rangadónak is beillik. Az elején csak csendben szorítok a mieinkért, de egy idő után képtelen vagyok nem kiabálni. Anya révén régebben úgyis sok kézimeccset nézem, rengeteget tudok a kéziről, néha még taktikai dolgokat is bekiabálok, és valljuk be, borzasztóan élvezem ezt az egészet. Mellettem Villő szintén sikonyál, bár az ő szavait fel kellene venni hangüzenetbe, mert a kézihez nem sok köze van, de nagyon cuki, ahogy ordít, és a bírót elhordja mindennek is. Ő is a hangos szurkolók táborát erősíti, ezzel pedig egymást is biztatjuk a kiabálásra.

A huszadik perc környékén járhatunk, amikor a a veszprémiek lőnek egy gólt, így már kettővel mennek, majd az ő kapujuk előtt egy rövid passz után a mieink eladják a labdát, és mivel hét a hatban voltunk fent, tehát a kapusunk a kispadon volt, könnyedén találnak be az üres kapuba, így pedig már hárommal mennek. Először nagyobb a különbség kettőnél. Ez láthatóan megzavarja egy picit a hazaiakat, ellenben a vendégeket feltüzeli. Alig két támadással később már négy góllal mennek, így az edző időt kér. Pont jókor, így egy picit lenyugodhatnak a srácok. Lázasan magyaráz nekik, de tekintve, hogy közel ülünk a kispadhoz, mindent hallok. Jó dolgokat mond nekik, olyanokat, amikre a veszprémiek esetleg nem is számítanak, ezzel pedig még a félidő vége előtt meglephetik őket. Azért jó lenne annál a mínusz négynél feljebb kapaszkodni.

Az első akcióból nem egészen úgy lesz gól, ahogy azt az edző felvázolta, de ez dicsérendő. Dani vette észre a veszprémi védőfalban a helyet, neki pedig volt lehetősége ott betörni, és egy gólt dobni. A megbeszélt támadás levezetése pedig marad a következő akcióra. Egy kontra miatt a labdát a mieinknek ítélik, akik üres kapuba dobják a labdát, így megfelezték a hátrányt. A szurkolók ettől rajtunk kívül is megtalálják a hangukat, ennek köszönhetően pedig a fiúk nem csak faragnak a hátrányból, hanem az egyenlítés után egy utolsó másodperces góllal át is veszik a vezetést, így pedig előnnyel mehetnek a szünetre. Óriási katarzis van, annak ellenére is, hogy nem egy olimpiai mérkőzésről van szó.

Villővel szinte egyszerre huppanunk le pihenni, viszont mivel szükségem lesz még a hangomra, muszáj mielőbb lejutnom a büfébe.

- Lemegyek kávéért egy picit pihentetem a hangszálaimat. Te kérsz valamit? - fordulok a legjobb barátnőm felé.

- Egy zéró kólát - vigyorog, mire bólintok. - Majd kifizetem.

- Nem kell. Rémlik, apám egy gazdag sznob? - nevetek fel keserűen, mire elhúzva a száját biccent a fejével.

Elindulok le a lépcsőn, amivel szemben szerencsére ott a büfé, és még nincs is vészesen nagy sor. Gyorsabbra veszem a lépteimet, hogy biztosan sikerüljön elkerülni a sort, amikor valaki vállának csapódok, és vélhetően elesnék, ha nem kapna el.

- Ennyiszer két napon belül még senki sem jött belém - hallom meg Dani szórakozott hangját.

- Bocs, eskü nem direkt csinálom - húzom ki magam, ő pedig elenged.

- Ugyan. Jól vagy? Elég rendesen nekirohantál a vállamnak.

- Persze - felelem, a fejemben pedig hozzáteszem, hogy kaptam már ennél jóval erősebbet is. - Te hogyhogy nem az öltözőben vagy? Mármint érted, láttalak a pályán.

- A raktárba megyek vízért, mert elfogyott - vonja meg a vállát, amivel akaratlanul is magára vonzza a tekintetem. Még pólón keresztül is kidomborodnak testén a szépen kidolgozott izmai.

- Akkor hagylak is elmenni, nem tartalak fel - rázom meg a fejem, és elindulok a büfé felé. Most már sokkal körültekintőbben. Ahogy visszanézek, még látom, hogy mosolyogva figyel. Komolyan, pénteken átkoztam magam, hogy sikerült háttal nekimennem, tessék, most összejött szemből is. Ilyet nem sokan tudhatnak rajtam kívül. Mondjuk nála tuti nem kell attól félni, hogy esetleg beleszeretek, vagy hasonló, mert két ilyen eset után biztosan nem fogunk összejönni. Legalább egy fiút lehúzhatok a listámról, és nem lesz a még egy rakat pasijaim között.

Pár perccel később már a kávéval és Villő zéró kólájával sétálok visszafelé, Dani pedig éppen a raktár ajtaját csukja be maga után, másik kezében pedig egy egy csomag ásványvíz. Egy pillanatra hátranéz rám, a tekintetünk pedig összeakad. Apró mosolyra húzza a száját, ezzel pedig láthatóvá teszi gödröcskéit. Viszonzom a mosolyát, majd mára végleg hátat fordítok neki. Elég lesz szerdán, a következő zenekari próbán még egyszer nekisétálnom, úgyis minden találkozásunknál megtörténik ez, szóval rontani nagyon már nem tudok a helyzeten.

∞

AUTHOR'S NOTE

Drága Olvasóim!

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az utóbbi időben minden héten tudtam fejezettel szolgálni nektek, remélem, ez a továbbiakban is így lesz 🫶🏻

Dani és Bogi újra egymásba botlottak... szó szerint 🎀

Hogy tetszett a fejezet? Szerintetek Bogi hányszor fog még Daniba sétálni? Netalán egyszer igazán bele is esik? ❤️‍🔥

2025. február 5.
∞ 𝖊𝖒𝖘𝖟 ∞