A tavaszi virágillattól fullasztó levegő lassan enyhülni kezdett, ahogy lassan a sárga világosságot kék sötétség váltotta fel. Emberek tucatjai öleltek körül amikor beszélgetni kezdtünk. Előtte is ismertük egymást, igaz csak látásból, a kötelező pár szóval ajándékoztuk meg a másikat, viszont akkor ott, annak a tábornak a helyén beszélgetni kezdtünk. Hasonlítottunk, rengetegen mondták már előtte is, de egyikünk sem kerített neki nagy figyelmet. Én egyedül voltam és tökéletesen meg is felelt ez így nekem, te pedig elvoltál a magad baráti körével. Nem emlékszem melyikünk szólította le a másikat, csak arra, hogy a zenéről beszélgettünk, talán még a táncra is rávettél akkor, amin mindenki meglepődött, hiszen egészen addig csak csendben meghúzódtam a háttérben, csakúgy, mint mindig. Őszintén, nem is akartam elmenni arra a találkozóra, kényszer volt az egész, nem voltam jóban sem az iskolatársakkal, sem azokkal, akiket vendégül látott a mi kis városunk – mégis most visszagondolva, jól döntöttem, még ha olyan sokra nem is tudok emlékezni.

Ezek után ismét nem vittük túlzásba a beszélgetést egészen az utazásig. A buszon még magányosabb voltam, mint előtte, én voltam az egyetlen, akinek nem volt társasága. Órákig ültem egyedül, bambultam kifelé a busznak az ablakán, olvastam, zenét hallgattam; elvoltam a magam kis világában, mint mindig. Nagyjából hat-hét óra telhetett el, amikor mellétek keveredtem. Jól éreztem magam a társaságotokban, de még akkor sem voltam önmagam, nem lehettem az.

Nálad jobban senki nem tudja mennyire gyűlöltem azt a négy napot, amit a határon túl töltöttünk és még a mai napig keserű szájízzel gondolok vissza rá, mégsem bántam meg – miattad. Azokon a napokon és utána elválaszthatatlanok lettünk. Gyógyítottuk egymást, segítettünk a másiknak ahogy csak tudtunk; megbíztunk egymásban. Te voltál az, aki akkor megmentett, az életem legrosszabb pontján léptél mellém, fogtad meg a kezem és vezettél. Talán ezért nem is tudlak olyan könnyen elengedni.

Mindig is azt gondoltam, hogy örökké egymás mellett maradunk, nélküled képtelen lennék túl élni a minden napokat és ez így is volt – egy darabig. Most már tudom, hogy túl fiatal, naiv voltam ahhoz, hogy lássam mennyire különbözünk. Görcsösen ragaszkodtam hozzád, ha valaki csak egy rossz szót is szólt rólad, azonnal megemeltem a hangom, pedig sosem szerettem a konfliktusokat. Hegyeket mozgattam volna meg érted és egy részem hisz abban, hogy te is megtetted volna értem.

Lehet türelmesebbnek, kitartóbbnak kellett volna lennem és nem elengedni, viszont így is úgy érzem túl sokat vártam rád. Taszítottuk egymást, mégha ezt mi magunk észre sem vettük. Neked nem volt már szükséged rám, én pedig ezt elfogadtam, bár nem volt a legegyszerűbb. Emlékszel, mint mondtam, amikor egyszer egész éjjel fent voltunk és mindent kibeszéltünk, ami a szívünket nyomja? Hogy soha többé nem fogok hinni a bizalomban, ha veled tönkre megy a kapcsolatom. Megígérted, hogy ez nem fog megtörténni, még akkor is legjobb barátok leszünk, ha a Föld ki is esik a keringési pályájáról. Gyerekes volt ebben hinnem, most már belátom, de megtanítottál valamire. Nem függhetek egyetlen embertől, mert pofára fogok esni nagyon csúnyán. Mióta nem vagy az életem része, tudom hogyan fogadjam el, ha valaki nem vágyik a társaságomra, még akkor is, ha én nem szeretném elengedni. Miattad megtanultam, hogy a barátság nem örök, még akkor sem, ha ígéretet teszünk, de ez rendben van így, enélkül is hálás tudok lenni nekik mindazért, amit nekem adtak – még akkor is, ha csak egy igen rövid intervallumról van szó. Ők adnak nekem, én is adok nekik, de nem dől össze a világ rendje, ha már többé nem vagyunk egymás mellett.

Pontosan ezért érzem úgy, hogy ideje tőled is búcsút vennem. Több, mint egy éve nem beszélünk már, viszont a személyedet még mindig magam mellett tartottam. Most jött el az a pont, amikor eléggé érettnek vallhatom magam ahhoz, hogy magam mögött hagyhassalak. Már nem függők tőled, többé már nem.

Hálás vagyok neked, amiért akkor megmentettél, mindenért, amit csak tanulhattam tőled. Kellemes érzéssel fogok visszagondolni rád, még akkor is, ha egy ideig dühöt és csalódottságot éreztem az irányodba. Nem haragszom rád, megértem mit miért tettél, vagy legalábbis minden igyekezettemmel ezen leszek. Szerettelek, egy részem mindig is szeretettel fog gondolni rád, de azért remélem többet nem kell már szóba állnom veled.

Viszlát, drága húgom, búcsúzom tőled, hogy elengedhessük egymást és önmagunk lehessünk.