Kétségbeesett düh miatt rázkodó test áll a hosszan futó, rozsdavörös sínek között. Könnyektől fénylő íriszeit a szürke felhők mögé rejtőzött égre tapasztja és így vesz mély lélegzetet. Mantraként ismétel el magában egyetlen rövidke mondatot - Nem sírhatsz, nem lehetsz önző.
Szívverése heves, fülében dörömből, viszont gondolatainak túl harsogásához nem elég hangos. Szúr a mellkasa, térdei reszketnek, hiába a mély lélegzetet vételek, teste egyre hevesebben reagál minden múló másodperccel.
Egyedül van, egyedül kell megoldania. Ki kell tisztítania az elméjét, elsöprőni az oda nem illeszkedő szavakat és felsorakoztatni a megfelelőket. Egy hátsó szegletben ott van a tudat miként is volna képes rá.
Mégis, elnyújtott percekig hagyja, teste kínozza őt – megérdemli a fájdalmat, megérdemli a szenvedést. Még az is előfordulhat, hogy a végletekig el fog menni. Nem éri meg segíteni. Nem akar már segíteni.