A zuhanás először nem volt fájdalmas. Kellemetlen érzést keltett, de semmi egyebet. De aztán követtek a törmelékek, apró vágásokat ejtettek vékony bőrömön, aztán követte a hang, az a szörnyű, rikoltó hang. Pánikba estem, remegtem, tudtam, hogy esélyem sincs a menekülésre, bele kellett volna törődjek, de nem voltam képes.
Aztán jöttél te. A mennyekből szálltál alá, hófehér szárnyaid ragyogtak a napfényben ahogy hozzám siettél. Vékony karjaidat körém fontad és szabadjára engedted édes hangod – a zuhanás megszűnt, már lebegtem.
Megmentettél, biztonságot adtál nekem.
Köszönöm, angyalom.