Van egy lány. Egy lány, aki az ágyán hason fekszik, nincs több fényforrása, csak a színes égősor, amely végig van vezetve szobájának a falán, de kezében egy kötet pihen. Fülhallgató csavarodik köré, egy Esti Kornél szám teszi egészé a pillanatot. A telefonja mellette pihen, talál egy verset, nagyon megtetszik neki így elküldi a hozzá legközelebb állónak; hisz szereti megosztani vele mindazt, ami elnyeri akárcsak egy röpke pillanatra is a tetszését.

Sok érzelem kavarog benne, talán több is, mint a kapacitása engedné. Mégis üresség kong benne. Érezz, de tompán, észre sem veszi azt az egyetlen kósza könnycseppet, amely legördül orcáján. Elmélkedik, elfeledkezik a kötetről, ami előtte pihen.

"Furcsa álom" – mosolyog. Kipillant az ablakon, de a fények miatt nem láthatja az éjszakát, pedig szívesen végig fürkészné a csillagokat – "Furcsán hosszú ez az álom"