A szobájában ül. Vállai rázkódnak, szemeiből előbuggyanó sós cseppek maszatos foltot hagynak szemüvegének lencséjén. Remegve figyeli az ölében pihenő könyvet, igyekszik letörölni könnyeit, hogy ne tegyen kárt a kötetben, ami oly kedves a szívének, de így is egy kósza szökevény az oldalon landol, sötétebbre színezve a papírt. Tudja miért sír, nagyon jól tudja miért remeg mégsem képes bevallani.

Gyűlöli magát. Gyűlöli minden egyes porcikáját kívül, belül.

Hideg fut végig gerince vonalán ahogy ezek a szavak vízhangot vernek elméjében. Beleborzong a tudatban, hogy nem képes fejlődni és újra meg újra csak visszaesik – mintha csak egy drog függő lenne. Nem több ő egy felesleges porszemnél, nem érti minek van még itt, nem biztos abban, hogy itt akar lenni a továbbiakban is.