Kócos hajjal, sajgó végtagokkal, szédelegve tértem magamhoz a lépcső alatti rejtett helyiségben. A padló közepét elmosódott krétarajzok piszkították, onnan pedig egy vékony, megszáradt vércsík vezetett hozzám. Kábán könyököltem föl és a fejem ködössége ellenére az ösztöneim a túlélésre összpontosítottak; azonnal vérhez kellett jutnom.

Néhol ügyetlenül futva, tántorogva vagy éppen négykézláb haladtam az alagsorban lévő konyhák felé. A hajam belelógott az arcomba, de nem kellett látnom a kamrát ahol a vért tárolták ahhoz, hogy odataláljak. Tulajdonképpen leestem a kanyargós cselédlépcsőn, ami a süllyesztett földszintre borított ki magából, az innen egy emeletnyire lévő kamra olybá tűnt, kilóméterekkel odébb van. Mintha felkapcsolták volna a villanyt, a kapcsoló kattanásával áram jut a villanykörtéhez és felvillan; úgy pattantam föl én is, egyenes háttal és indultam el a balra eső folyosón. A lábaim vittek, a tudatom mélyén valahol éreztem, hogy pont az ellenkező irányba kellene mennem, de az ösztöneim irányítottak. Elvégre legbelül ez vagyok; egy vámpír, akit az ösztönei irányítanak. Az összes többi erre épül, ami engem alkot, de nem tudom letagadni annak ellenére, hogy gyűlölöm.

A szolgáló nem számított az érkezésemre annak ellenére, hogy az állapotomnak köszönhetően minden finom mozdulatomat és kecsességet elvesztettem. Dühös voltam, amiért képtelen voltam uralkodni önmagamon, de ez csupán egy szikra volt a hömpölygő áradatban.
Nincs mit szépíteni a helyzeten; megöltem azt a szerencsétlen ártatlant azáltal, hogy kiszívtam az összes vérét.
Amikor magamhoz rétem, el kellett nyomnom egy elkeseredett, feltörő szipogást. A szolgáló teste olyan volt, mint az összeaszott gyümölcs, a színe szürke, a bőre száraz mint a papirusz. Sosem jutottam még erre a pontra, de nem is volt időm tovább gondolkodni rajta, mert ezúttal a feltörő sírás helyett a gyomrom csekély tartalmát kellett visszatartanom. Mivel szerencsétlen szolgálónak hála visszanyertem az erőmet (bár úgy éreztem magam, mintha kissé részeg lennék), sikeresen eljutottam a felmosóvödörig, amit a folyosón hagyott maga után és meglepően emberi módon elhánytam magam.

Legyőzötten töröltem meg a szám szélét, amikor az ellenkező irányból előbukkant egy másik szolgáló és szó nélkül vitte magával a testet és még volt ideje rám förmedni amikor az élettelen társa után nyúltam. Tettem rettenetes súlya nyomta az egyik vállam, a másikat pedig a Malachi által megszerzett igazság; kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Percekig meredtem magam elé a márványpadló erezetére, viszont túlságosan emlékeztetett az üres, sötét erekre amik a szolgáló testét hálózták, egyszerűen nem bírtam tovább. Imbolyogva felálltam és a farmeromat tapogattam papírzsebkendő után, mert csak akkor vettem észre, hogy sírok amikor a feltápászkodás lendületétől a könnyeim a márványpadlóra csöppentek.

Csöpp...csöpp...

Pont olyan hangja volt, akár a testet csurdogálva elhagyó vérnek, azonban jóval ártalmatlanabb és jelentéktelenebb, mint vörös színű társa. Csodálkozva meredtem az egyetlen zsebkendőre, amit a bő nadrágom zsebéből halásztam elő ügyetlenül. Nem éppen volt papírból, sőt hímzés díszítette. Azonban leginkább a beletekert töltőtoll okozta a mellkasomat hirtelen elárasztó félelem. Bizonytalanul néztem körbe az üres folyosón, amit a falon pislákoló lámpák fénye épp csak bevilágított. Teljesen biztos voltam benne, amikor Malachit megidéztem a toll megsemmisült. Tehát semmi okát nem láttam annak, hogy képes legyek zsebkendőstől előhúzni a farmeremből.

Választási lehetőség híján, nagyjából megtöröltem az arcomat a pólóm rövid ujjába, majd fintorogva fedeztem fel a bal alkaromon halványan csillogó ezüst heget. A fények alapján a valóságban nem telt el annyi idő, mint számítottam rá; a mély, áldozati tőrrel ejtett vágás azonban már úgy nézett ki, mintha meglehetősen bénán, de papírral vágtam volna el a karomat hosszában. Ismét megborzongtam, magába kerített a félelem és ez egyértelmű jel volt, hogy most azonnal meg kell keresnem Karlheinzt mielőtt valami nagyon rossz dolog történik.

***

Az előérzetem nem igazolódott be; semmi rossz nem történt az elkövetkezendő pár órában, és az indokolatlan rettegésem is alábbhagyott. Egy meglehetősen bőbeszédű Karl bácsi részemről egy-két, majd háromcsészényi tea kíséretében adagolta a maradék, meglehetősen kevésbé rettenetes információt a saját tennivalóimról Malachi részéhez.
Az eltelt időre való becslésem meglehetősen béna volt, hiszen egy teljes nap telt el azóta, hogy kinyitottam a lépcső alatti félreeső helyiség ajtaját, azonban pont akkor léptem ki, mint előző nap az ellenkező irányba tettem befelé a lábam, amit meglehetősen felesleges és kissé rémisztő részletnek találtam, de a bácsikám úgy vélte, tudnom kell. Kaptam egy kisebb fejmosást arról (pont időben), hogy miért nem kellene halottat idézni, mire én az orra alá dörgöltem, hogy egyénként meglepően egyszerű volt.
- Szinte lehetetlennek tartom visszafogni magam, hogy mindenkit megidézzek akiket aznap elvesztettem... - forgattam nyugtalanul egy teasüteményt a kezemben. Az illata ellenére nem annyira kívántam megenni azután, hogy láttam milyen kihányva.
- Ezt nem teheted meg, hányszor mondjam még el! – Karl bácsi kezdett dühös lenni, de az én agyam túl zsibbadt volt ahhoz, hogy bármi hatással legyen rám. – Így is az elméd egy darabjával fizettél mindezért és azt sem tudjuk melyik részével! Amennyiben folytatod, a végére semmi nem marad és pont oda kerülsz, ahonnan mindenkit a saját célod érdekében előrángatsz. Ne légy ennyire önző!
A hangja ellentmondást nem tűrően csengett a dolgozószobája négy (vagy ki tudja mennyi) fala között, én azonban a szememmel a két könyvet kerestem, amit innen hoztam el jó pár héttel ezelőtt az egyik polcról, tegnap előtt azonban a könyvtárból lebegett kifelé magától. Mivel a bácsikám egy sóhaj kíséretében hagyta, hogy elkalandozzak, sikeresen kiszúrtam a könyvek gerincét, amik ezek szerint pontosan oda kerültek vissza, ahonnan elvettem őket. A Sakamaki kastélyban miért nem borítottak be minden tárgyat ezzel a varázslattal? Akkor jóval kevesebb szolgálóra lenne szükség, akik a fiúk széthajigált holmiját szedik össze, ezáltal kevesebb potenciális áldozat...
- Ezek szerint soha nem öltél embert? – szakította félbe a gondolatmenetemet Karlheinz, aki ezek szerint hallgatózott a fejemben.
- De igen. – emeltem rá ismét a tekintetem, bár esküszöm a könyvespolc barátságosabban tekintett vissza rám, mint ő – Az az ember késsel támadt rám, a pénzemet akarta, valamiért úgy döntött közben megpróbál leszúrni; viszont én gyorsabb voltam. – meséltem tárgyilagosan a történteket, amik még otthon játszódtak le, évekkel ezelőtt.
Emellett a családunkra törő birtokháborítókat is öltem már. Köztük voltak félvérek, emberek és vámpírok is, de attól valószínűleg örökre fel fog fordulni a gyomrom, hogyha ártatlan halandó hal meg egy vámpír mohósága miatt, ami az egyén gyengeségére és önuralmának hiányára utal. Amit pár órával ezelőtt én is sikeresen prezentáltam...
A bácsikám csak hümmögve nyugtázta az eseményeket, majd ismertette a további napirendemet.
- A mai nap hátralevő részét itt kell eltöltened és holnap Ruki Mukami kíséretében indulsz a birtokra. – erre már én sóhajtottam nem ő, de tulajdonképpen csak erre volt erőm, ellenkezni eszembe sem jutott.
- Egy hét, ismétlem hét nap és ne halljak panaszt rád. – szegezte rám fenyegetően a mutatóujját. – A feladatod az lesz, hogy egy kicsit magadba mélyedj, gondolkodj a történteken és segíts a kertben Yumának...
- Ehhez mi köze a kerti munkálatoknak? – nem vártam meg, hogy befejezze, mert már az első alkalommal is égetett a vágy, hogy megkérdőjelezzem a döntését.
- Jót fog tenni neked. – kötötte az ebet a karóhoz. Fölállt és otthagyott, de még az ajtóban megfordult, hogy megjegyezze; pontban nyolckor vacsora és természetesen nem késhetek. Hitetlenkedve meredtem magam elé az elmúlt két napban már bőven sokadszor, majd egy marék keksszel a kezemben elindultam megkeresni a szobát, amit mára birtokba vehetek.

Egy forró fürdő és egy kiadós vacsora után (nem is sejtettem, hogy ennyire jó étvágyam lesz és a bácsikám se kötött belém) kimerültem estem a puha takaró és párnák tengerébe. Azonnal elnyomta volna a fejemet a kamu vámpír-álom, hogyha nem bukkant volna fel olyan kitartóan a tudatomban egy bizonyos szőkeség. Tisztában voltam vele, hogy az első számú „Viselkedj!" elnevezésű szabályt készültem megszegni, feltápászkodtam és a szoba közepéből teleportáltam vissza a saját dimenziónkba. A város szélén értem földet a parkban, ahol egyszer Kouval is volt szerencsém időt tölteni. A vékony hóréteg kellemetlenül locsogott a talpam alatt, azonban megpróbáltam mindent kizárni körülöttem és ő rá gondolni, abban bízva, hogy időben észreveszi mielőtt más talál rám az éjszaka kellős közepén. Velem ellentétben, Kou hangtalanul landolt az olvadozó, kevéske hóban és bizakodóan felém nyújtotta a kezét. Nem voltam benne biztos mit szeretne, de azért felajánlottam neki a sajátomat.
- Hölgyem. – nyomott csókot a kézfejemre, láthatóan egy kuncogást elfojtva, majd kiegyenesedett, a kezemet viszont nem engedte el annak ellenére, hogy meglehetősen értetlenül meredtem rá. Szótlanul végig jártatta rajtam a tekintetét tetőtől talpig, amit meg sem próbált elrejteni, ahogy a széles mosolyát sem. Végre leesett nekem is, majd egy félmosollyal simítottam végig a szoknyám elején a szabad kezemmel, miután pukedliztem.
- Nem volt jobb váltóruhám. – magyaráztam meg a helyzetet egyszerűen megmagyarázva, ugyan miért van rajtam a tél elején, a város szélén a gyér hóban gázolva hagyományosnak mondható udvari viselet.
- Az Örömtűz óta nem láthattalak ilyen ruhában...
- És tetszik? – kérdeztem oldalra billentve a fejem, hátha beleshetek a haja mögé, ami ismét eltakarta a fél arcát.
- Az biztos, hogy egy bizonyos hatást kelt, hiszen szinte sosem látni téged ilyen jellegű dolgokban de... most fontosabb az, hogy erre gyere. – megindult, elrejtve azt a különleges vámpíros pírt ami az arcára költözött. Valójában nagyon udvariasan körbe írta, hogy egyébként az év minden napján póló és farmer van rajtam.

A tulajdonképpen sík területen elhúzódó park legmagasabb pontja felé vezetett a kezembe kapaszkodva, mintha ötévesek lennénk és valami csodálatos titkot készülne nekem éppen elárulni, de ahhoz előbb mindenki elöl el kell rejtőzni. A csodálatos talált; a többi nem. Megmásztunk egy fát, a kopár lombkorona magas ágán elhelyezkedve tökéletesen beláthattuk az előttünk elterülő város fényeit. Szerettem a város lámpáinak pókhálós rajzát figyelni, mert a csillagokra emlékeztetett, amiket a régi kúriánk ablakából néztem majdnem minden este, arról a helyről, amit egykor otthonnak nevezhettem. Ez a hely, a benne élő sokkal fontosabb személyekkel együtt pusztult el, és vele együtt az élmény is, hogy a csillagokat kémlelhessem. A Sakamaki kastély ugyan a várostól jóval távolabb helyezkedett el, a fényszennyezés odáig is elért és még az én éles vámpírszemeim sem láthatták úgy a csillagokat, mint annak idején otthon.

Két különálló ágon ültünk, hátunkat a fa törzsének döntve vagy negyed óráig csöndben figyeltük a város fényeit. Kou anélkül törte meg a csendet, hogy felém fordult volna.
- Előre is bocsánatot kérek a testvéreim viselkedéséért. Nem akarnak neked rosszat, hidd el kérlek de... Nehéz esetek.
- Én is ismerek egy pár nehéz esetet, szerintem nem lesz nagy gond. – vontam meg a vállam és lopva felé pillantottam. Olyan... szomorúnak tűnt. – Tudod miért nem engedi Karlheinz, hogy te is ott legyél a héten?
- Sejtem, de nem vagyok benne biztos. – fintorgott. Még mindig nem nézett rám, számítottam rá, hogy ennél többet tud, de az is leesett, hogy azt nem fogja elárulni és meg kell elégednem ennyivel.
- Ígérj meg nekem valamit! – fordult hirtelen felém, szinte a semmiből tört elő az aggodalmas kérése.
- Hallgatlak. – közöltem megfontoltan.
- A Tsukinamikat kerüld el. Mindenképp! Ezt ígérd meg nekem kérlek és eszedbe ne jusson felvenni velük a kapcsolatot, főleg ne a mi kúriánkból. Veszélyesek rád és mindenkire nézve. – ragadta meg a kezemet, amin egy heg látszódott, és a szokásosnál ezüstösebben csillogott, lassan gyógyult.
Carla és Shin meglehetősen erős benyomást keltett minden alkalommal, amikor volt balszerencsém beléjük futni, de a még a magánakcióm is csupán ennyi, csak egy ideig maradandó sérüléssel járt. Nem feltétlen értettem, hogy mire föl pánikolt be ilyen hirtelen. Biztatóan megszorítottam a kezét.
- Ha csak ennyit kérsz, megígérem. Eszem ágában sincs ismét találkát szervezni velük a közeljövőben. Először is... - néztem rá nyomatékosan, mire kérdőn fölhúzta a szemöldökét. – Bűzlenek, mindkettőnek ázott kutyaszaga van. Másodszor, Shin egyedül van olyan idegesítő mint az ikrek, de Ayatot még szorozd be kettővel, plusz Carla olyan mint Reiji csak még nála is bosszantóbb, mínusz a pápaszem. – magyaráztam hevesen – Harmadszor, Malachi nagyjából elmondta még azt is, amit álmomban sem akartam sejteni. – fejeztem be csalódottan, de Kou nem tudta magában tartani a kuncogását, ami végül engem is jobb kedvre derített.
- Szóval tényleg az agyadra mennek. Mondjuk Ruki is néha túlzásba viszi és mindent ő akar irányítani. – állapította meg hümmögve.
- Hát persze, akit ismernek azzal esküszöm még elviselhetetlenebbül bánnak. – forgattam meg a szemem. – Reiji kikészít, Ayato lefáraszt, Raito kukkol meg mindenbe beleszól, Kanato passzív-agresszív és megeszi az édességedet még akkor is, ha a kezedbe tartod és beleharapni készülsz. Subaru valami Shakespeare drámában érzi magát az idő nagy részében és sok mindent fekete-fehérben lát, de talán mister Alabástrom és Shu zavarják a legkevesebb vizet, viszont ő meg mindent kritizál amit csinálsz, mert a maximalizmusát szereti kivetíteni másokra.
- Maximalista...?
- Hidd el, hogy az. – bólintottam. Shu a felszínen lustának és semmirekellőnek tűnhet (hogy Reijit idézzem), viszont merjen bárki a közelében hangszeren játszani vagy főzni; ő lesz az első kritikus aki megmondja, hogy nem vagy elég jó. Ha megsajnál akkor elárulja, hogyan lehetnél jobb.
- Ideje indulnod, nem gondolod? – vetette fel Kou.
- Igazad van... de tudod, ha már megszegem a szabályt akkor úgy érzi, hogy igazán megszegem és nem öt percre ruccanok ki, szóval élveztem a veled való ücsörgés minden percét. – mosolyogtam rá hálásan, hiszen az elmúlt napokban bőven kijutott a kavargó gondolatokból, azonban végre egy kicsit elengedhettem magam.

A Szőkeség mosolyogva felém nyúlt, felkapott mint valami hercegnőt és kecsesen landolt a földön. Ahelyett, hogy az enyhe becsapódástól felrepült volna a puha hó, csak szuttyogó hangot hallatott. A ruhám illett a jelenethez, de az időjárás nem éppen.
- Én is örültem. – vigyorgott, majd a fészkelődésemnek köszönhetően a talpamra állított és félig meghajolt előttem, még mindig tartva az udvari szerepet, így én is csatlakoztam a pukedlimmel. Mielőtt megtaláltam volna az ideiglenes hercegnői lakosztályomat, a nyaka köré fontam a karjaimat és szorosan átöleltem. Az államat a vállán pihentettem és beszívtam az illatát, ami leginkább egy kávézóra emlékeztetett, bár annyira nem illett hozzá, különleges volt. Tettem hátra egy fél lépést és egy béna intés kíséretében teleportáltam. Az ágyamon ülve utólag reménykedtem benne, hogy nem vágott olyan arcot, minta mikor a könyvtárban voltunk és talán azt hitte köddé válok.

***

Tudtam, hogy csak a következő reggelig kerülhetem el a bácsikám bosszankodó megjegyzéseit, miszerint ne várjam el, hogy felnőttként kezeljenek, hogyha ilyen egyszerű szabályokat nem tudok betartani. Ez jobban fájt, mintha a fejemhez vágta volna, hogy már megint mit képzelek, remélem az arcom nem árulta el az érzéseimet.

A reggeli elfogyasztása után következett az elkerülhetetlen; az új szálláshelyem elfoglalása az elkövetkezendő hétre. Ruki az elvárások szerint pontosan érkezett én meg a kajakómától elpilledve, összehúzott szemekkel próbáltam megállapítani a szalon egyik foteljában megpihenve, hogy a folyosón biztos nem Reiji érkezik-e, ugyanis meglehetősen hasonló aurát hordoznak maguk körül. Azonban az általam ismert Sakamakival ellentétben, a Mukami család legidősebb tagja magabiztos, meglehetősen önelégült mosollyal pillantott felém. Mint aki kész végezni velem itt és most, aztán ha nem halok bele akkor meg fogja mutatni ki az úr a háznál. Nem tudtam eldönteni melyik taktikát válasszam, de végül a másodiknál döntöttem, így ahelyett, hogy a díszpárnák közé süllyedtem volna észrevétlenül utánozva a fotel egyik alkotóelemét, egyenes háttal fölültem a teli hasam ellenére, és magabiztos biccentéssel nyugtáztam a jelenlétét.
Néhány formális szót váltott a bácsikámmal és még véletlenül sem nézett felém, nyájas és udvarias volt. Annyira érződött rajta, hogy ez pont addig lesz így, amíg az öreg elhagyja a szobát, hogy még a bársony díszfüggöny sem hitte el neki az ablak mellett lógva, pedig arrafelé Ruki a hátát mutatta. Karlheinz biztosított róla, hogy a kastélyból már átküldték a Mukami kúriába a bőröndömet, tartalmazva mindent amire a héten szükségem lehet, így kitérő nélkül oda vezethet az utunk. Miután ezt a kijelentést meghallottam, egyre jobban kezdtem aggódni azon, hogy ugyan ki pakolhatott nekem össze egy bőröndöt a Sakamaki rezidencián. Adja az ég, hogy ne Raito vagy Ayato legyen.

Éppen búcsút intettem Karl bácsinak a bejáratot elhagyva, amikor követett minket a verandára. Meglepett a dolog, de próbáltam nem mutatni, hiszen nekem ilyen okos férfiak között szóhoz sem lehet jutnom...
- North, emlékezz arra amit megbeszéltünk. – nyomatékosította ismét vagy ötödször, majd amikor válaszra nyitottam volna a számat, Ruki eltűnt. Ezt az udvari etikett alapján meglehetősen udvariannak ítéltem volna, főleg azok után, hogyan viselkedett odabent, de a bácsikámat láthatóan nem lepte meg a dolog kicsit sem.
- Igenis! Uram! – szalutáltam viccelődve, meg sem várva a reakciót én is teleportáltam.

Korábban egyetlen igazi lehetőségem sem volt, nem tisztavérű vámpírral beszélgetni arról, hogy milyen az ő életük, így a hiányzó darabokat összeillesztve kaptam egy képet aminek a közepén egy kérdőjel virított, miszerint a Mukami család ugyan Karl bácsi által lett átváltoztatva, nagy távolságokat nem tudtak egyszerre teleportálni... vagy csak dimenziókat lépni voltak egyedül képtelenek?
Mindenesetre megjegyeztem, majd elrejtettem ezt a tudatom aljára, ugyanis amint kinyitottam a szemem, Ruki várt a kúria határát körül ölelő kerítés kapuja előtt és meglehetősen gúnyosan elmosolyodott, felém villantva hegyes metszőfogait, amitől a teleportálás során felkavarodott gyomrom nem nyugodott meg:

- Üdv itthon!