Heló mindenki! :) Először is bocsánat, hogy régen tettem ki részt, próbáltam kiélvezni a nyári szünet utolsó napjait a barátommal, és a napokban meg még beteg is lettem :'( Most mondjátok meg...

No mindegy is, a lényeg az, hogy most egy különálló novellát hoztam nektek! Ami azt illeti, nem éppen rövid, mert - mint minden más írásom - ez is hosszabb lett, mint terveztem :P Mindig elkalandozok, bár igazából nem bánom. Csak győzzétek elolvasni :D

Szóval remélem tetszik majd, jó olvasást! ^^

- Erre, siess! – hangzik a kiáltás és két fiatal alakja suhan át az utcán. A város sikoltásoktól visszhangzik, szörnyű, ijesztő nevetésektől harsog. A sok fekete árny között futva szlalomozik egy piros pöttyös folt és behúzza a mögötte loholó civil fiút egy üres sikátorba.

Alig engedi el Adrien csuklóját, az szinte összeesik, annyira kifáradt. Mindketten hangosan lihegnek, mikor megállnak, és mégis, szinte teljesen elnyomja ezt a kinti dúlás zaja.

Marinette hiába őrizte, Halálfej egyik védence mégis ellopta a szuperhősökről szóló könyvet, melynek addigra már csaknem felét sikerült megfejtenie! A betűkódot tartalmazó cetlit használva, a férfi hamar kiolvasta a könyvből, amire szüksége volt: hogyan tehet szert még több szupererőre! Nem kellett sok idő, hogy képes legyen egynél jóval több ember megszállására egyazon időben. Még aznap délután ellepték Párizst a gonosztevők hadai.

Nah és Katicabogár és Fekete Macska? Ők kereszttűzbe kerültek rögtön az első 10 percben, és nem igazán voltak erőfölényben, mint általában. Az esélyeik pedig egyre csak romlottak, mikor az egyik akumatizált ismerősük lerántotta Adrienről a Macska gyűrűt.

Azon nyomban elrohant vele, vitte is Halálfejhez, aki már tudta, hogy ezúttal ő fog nyerni.

Adrien szerencséje, és / vagy talán egyben balszerencséje is, az volt, hogy ekkor Katica éppen nem volt a közelben. A sok ember szétválasztotta őket, és míg a maszkos lány a földön kűzdött, Macska párbajba keveredett egy másik személlyel, aki képes volt egy felhő hátán repülni. Így, miután elvették tőle a gyűrűt, és elfogták Plaggot, őt nemes egyszerűséggel ledobták a levegőből.

Nagyot kiáltva zuhant le és Katica az utolsó pillanatban vette őt észre, és kapta el, mielőtt szörnyű véget ért volna.

Persze furcsa érzés volt, hogy egy pillanatra a karjaiban tartotta élete szerelmét, de ezúttal nem volt idő, még csak kipirulniuk sem. Azonnal rohanni kezdtek, mielőtt valaki csapást mérne rájuk.

És most ott állnak abban a sikátorban, és azon gondolkoznak, hogyan tovább? Katica újra és újra kinéz a koszos sikátorból és morgolódva szemléli a kialakult helyzetet. Vagy tízszer hívja fel Macskát a jojón keresztül, de ő egyszer sem válaszol. Adrienben tudatosul a szomorú tény, hogy még ebben a borzalmasan reménytelen helyzetben is hazudnia kell álarcos kedvesének.

- Én láttam Macskát... - suttogja a földön ülve, míg hátát a téglafalnak támasztja – Az egyik ember... Elvette tőle a gyűrűt. – támasztja egyik kezével a homlokát, hogy a lány ne láthassa azt a csalódott arcot.

Csak arra tud gondolni, hogy ez az ő hibája. Ha nem lenne olyan nagyra magával, mikor Fekete Macska, akkor nem cselezték volna ki és még nála lenne a gyűrű. Az a tény, hogy a talizmán már Halálfej karmai közt van, egyszerre jelenti azt, hogy ő sokkal erősebb, és hogy ők ketten vesztésre állnak.

Katica pislogás nélkül bámul a fiúra, mikor meghallja a szavait. Az a buta Macsek... Hogy is tudták elvenni tőle? Macska alapvetően (ha komolyan vette) nagyon ügyes volt, nem tagadta, hogy nagy segítséget nyújtott neki a harcokban... Bár sosem mondta neki, szüksége volt rá.

Összeszorítja a szemeit és dühösen ökölbe csukja az ujjait. A társa elesett és hirtelen egy senkinek érzi magát nélküle. Az a bolond, folyton fecsegő fiú mindig az agyára ment de... mindig segítette őt. Sőt, meg is védte, akár az élete árán! De ha most nem miatta esett el, akkor mi történt?

Riadtan kinyitja a szemeit és már indítja a kezében a jojót, hogy elinduljon megkeresni, de Adrien mellette terem és lefogja a karját. Értetlenül pillant rá.

- Kérlek, ne menj ki, nem akarom, hogy bajod essen! – mondja halk, könyörgő hangon. A lány határozottan megrázza a fejét.

- Adrien, meg kell keresnem Macskát! A társamnak szüksége van rám!

A fiúnak elszorul a torka, és könnyek csípik a szemét.

- Macska jól van. Nincs most szüksége a segítségedre. Kérlek, nem hagyhatom, hogy odavessz! – szorítja még jobban a karját, és a végét már szinte kiáltja. A kék szemek meghökkenve bámulnak hol az egyik, hol a másik szemébe. A szőke fiú finoman elereszti, és nagyot sóhajt.

- Nem akarlak elveszteni... - leheli és ismét könnyek szöknek a szemébe. Próbálja vissza fojtani, de egyre inkább lefolynak az arcán. Lehajtja a fejét, és némán pislog, legalább Katica ne látná így őt...

Elhibázta. Hagyta elveszni a gyűrűt, és már nem tehet semmit Katicáért. Együtt sem volt sok esélyük, akkor Katica egyedül mit tehet? Nem akarja hagyni a vesztébe rohanni. Nem tudja végignézni, hogy a szerelme eltűnjön a föld színéről.

Elakad a lélegzete, mikor a piros kesztyű gyengéd érintését érzi az arcán. Nyel egyet és lassan felpillant rá. A lány arcán egy reményvesztett kis mosoly, de a szemeiben még él a fény.

Letörli a könnyeit és magához húzza, az ölelésébe burkolja. Gyengéden megsimítja a hátát. A szőkeség lehunyja a szemeit és viszonozza, erősen megszorítja. Megint megerednek a könnyei, pedig ezúttal közben mosolyog. Katica még sosem ölelte csak úgy meg. Egyik alakjában sem. A keze kedvesen túr a fiú hajába.

- Nem lesz semmi baj, Adrien. Bármilyen kilátástalan és ijesztő is a helyzet, túl fogjuk élni! Ígérem. – suttogja neki, majd elengedi és egy puszit nyom a homlokára. Óvatosan rámosolyog és kezébe veszi a jojót.

Adriennek ez olyan, mint egy búcsúzás, de mégsem mozdul most meg. Katica döntött. Hiszen ígéretet tett... Aznap, mikor Sziklaszív ellen harcoltak. Amíg csak van benne erő, kűzdeni fog Párizsért.

Elhajítja a jojót és pillanatok alatt az utcán terem. Nem hiszi, hogy legyőzheti egyenként a gonoszokat, taktikát kell váltania: Halálfejhez fog menni. Mégpedig azért, hogy visszavegye Fekete Macska gyűrűjét.

Addigra már az utcák kiürülnek... Még az eleinte videózni készülő Alya sincs jelen, tudja, hogy ez még neki is túl veszélyes. A könyvtárba beérve, a többi oda menekült polgár között néz ki az ablakon, és csak reménykedni tud, hogy a két hős megoldja a helyzetet.

Reményvesztetten néz ki a lepusztult Párizsra, és az égen gyülekező viharfelhőket figyeli. Bármelyik percben leszakadhat az ég, mintha még az időjárás is érezné, hogy a város most nagy bajban van.

- Nézzétek! – kiált fel valaki és mindenki oda kapja a tekintetét. Katica pöttyös ruhájában elsuhan az emeleti ablak előtt, és mindenki éljenzésben tör ki.

Persze ezt a hősnő nem hallja és nem is figyeli. Menekülnie kell, ha nem akar komolyabb harcokba belefolyni, de épphogy lerázott egy gonoszt, jött is a következő! Behúzódik egy fa mögé, és gondolkozik, hogyan találja meg Halálfejet...

Mikor elmegy mellette egy akumatizált személy, gondol egyet és hangtalanul követni kezdi. Amaz minduntalan hátrapillant, de neki mindig sikerül elbújnia. Addig követi, míg a lány el nem tűnik egy magas épületben. Egy elhagyatott csillagvizsgálónak tűnik, így első ránézésre, és ez az egyetlen épület a környéken, ami teljesen egyben van. A többit Halálfej szolgái már lerombolták... Csak falmaradványok és enyhe ködfelhő veszi körbe a hőst.

Katica felrázza magát a gondolatainak hada alól, és habozás nélkül lendül fel egy ablakhoz. Óvatosan bekukkant a hatalmas, lepkét mintázó üvegen, és a szája is tátva marad. Ott áll bent Halálfej, körülötte kék fényű lepkék repkednek és az imént látott lánnyal társalog. Elkerekedik a szeme, mikor meglátja a kezei között társa gyűrűjét.

A férfi átveszi tőle, és kintről is hallja, ahogyan felnevet. Még az ablaküveg is beleremeg. A lány távozik, ő pedig felveszi a gyűrűt az egyik ujjára, és egy zöld fényjelenség után, egy kis fekete paca jelenik meg mellette. Biztosan ő a kwami. Leolvassa a szájukról, ahogyan veszekedni kezdenek.

- Mi történt, hová lett Adrien? – néz körbe a lény. A férfi csak mosolyog.

- Az előző gazdád már nincs többé. Mától én vagyok a mestered!

- Aham... - teszi karba a kezét – A nevemet sem tudod.

Nos, Halálfej nem kicsit lepődik meg a válaszon.

- Eléggé fárasztó egy kwami vagy, Plagg. – morogja és a markába zárja.

Katica kintről látja, ahogy elkezdi megszorongatni a macskafüles kwamit és itt elszakad nála a cérna. Felegyenesedik és jojójával betöri az üveget. Amint elül a reccsenések csilingelő zaja, a férfi nem kis meglepetésére ugrik be a helyiségbe, és megvárja, míg a jojó halk kattanással érkezik a tenyerébe.

- Katica! – kiált boldogan Plagg, de Halálfej megint megszorítja.

- Ereszd el a kwamit, Halálfej. – mondja rezzenéstelen arccal – Ha most visszaadod a gyűrűt, nem foglak bántani.

A férfi először meglepődik, azután harsányan felnevet. Közben a lepkék már mind kirepültek a betört ablak résén, mint megannyi menekülő kismadár.

- Egy pöttyös ruhás kislány nem parancsol nekem. – nevet a férfi ijesztő hangon, majd az arca előtt megjelenik egy lilás, pillangó alakú sziluett.

- Gyertek ide hozzám, drága gonosztevőim! – tárja szét a karját, de Katica csak összehúzza a szemét. Pörgetni kezdi a jojót, majd nagy erővel megindul Halálfej felé. Először egyik, majd másik oldalról próbálja megcsapni a jojóval, de az kivédi a botjával. Plaggot viszont kénytelen elereszteni, hogy két kézzel foghassa a fegyverét. A kis kwami a háttérben, bokszoló mozdulatokkal drukkol a lánynak.

- Ezaz, adj neki, most egy jobbost, guggolj, és rúgás! – próbál segíteni, és Katica rövidesen hallgat is rá. Sikerül belerúgnia Halálfej képébe és az ettől egy pillanatra megtántorodik. Kihasználja az alkalmat, és a kezéről lerántja a gyűrűt!

Már rohanna is vissza az ablakon keresztül, hogy Plaggal az oldalán megkeresse azt az idióta Macskát, azonban az útját állják. Hirtelen vagy öt gonosz vág elé és az eltorzult arcok a képébe vigyorognak.

Hátrahőköl, és rohanna másmerre, de onnan is jönnek! Teljesen körbeveszi a tömeg és Halálfej diadalittasan nevet a háttérben, miközben feltápászkodik a földről.

- Hát ez nem jó... - nyögi ki Plagg és még ő is nagyot nyel.

- Látod, látod, Katica... felesleges volt ide jönnöd. Csak időt spóroltál nekem! – támaszkodik a botjára - Add át nekem a két talizmánt, és esetleg megkegyelmezek. És akkor láthatod, ahogy szeretett Párizsod a szemed előtt borul a lábaim elé.

Katica harcra kész pózban pillant körbe. A kör, melynek közepén áll, egyre csak szűkül, ahogy az emberek közelednek felé. Kezeikkel már nyúlnak a fülbevalója és a tenyerében pihenő gyűrű felé.

Nincs remény. Nem tud megszökni, és ha pár embert le is üt, a többi ez idő alatt lefogja. Nem tud elmenekülni. Utolsó segítségkérő pillantásokat intéz a szintén halálra rémült Plagg felé. Az apró élénkzöld szemek könyörgően néznek az övébe.

- Kérlek Marinette, ne hagyd, hogy rossz célokra használjon fel! – mondja meglepően halkan és a lány torkában gombóc akad. H-hogy is szólította? Marinettenek... és nem Katicának! Plagg egész végig tudta volna, ki ő?

- Tedd meg, ha az én kedvemért nem, Adrienéért. – bólint és reménykedve elmosolyodik. Marinetteben felvillan a felismerés.

Mikor Plagg előjött a gyűrűből Halálfej kezében, Adrient hiányolta. Az előző Fekete Macskát. És Adrien onnan tudta, hogy Macska gyűrűje elveszett, mert ő maga volt az, aki elvesztette! Egész végig ő volt az! A szerelme volt a társa...

És ott, a harc hevében, egyszer csak elmosolyodik ezen, majd felnevet. Mindenki megáll körülötte egy pillanatra és értetlenül merednek rá. De őt nem érdekli, ebben a pillanatban csak nevetni tud. Ez egyfajta szomorú, elkeseredett boldogság.

Mikor a fekete hajú újra felnéz, a szemei olyan nyugodtak, hogy az még Halálfejet is megijeszti.

- Nem tudom, mire kell neked a két talizmán hatalma, de tudom, hogy mi az az erő, amire vágysz, csak éppen sosem lesz a tiéd. – néz könyörtelenül a szemébe. A szája széle mosolyog, a pillantása hideg, mint a jég. – Tudom, mert tőlem vetted el a könyvet.

A férfi egy másodpercre meghökken, majd meg is ijed és hangosan elkiáltja magát: „Vegyétek el a talizmánját!"

Mindenki egyszerre ugrik rá, Marinette pedig Plaggal a kezében guggolásba gömbölyödik. Egyáltalán nem kűzd, és a sok ember lenyomja a földre, ki sem látszik alóluk! Halálfej már azt hihetné, övé a két talizmán, amikor egy erőtlen, halk suttogást hall meg.

- Plagg... Karmokat ki!!

A következő pillanatban zöld szikrák rebbentik szét a gonoszokat, majd egy hatalmas, fehér fény vakít el mindenkit. Halálfej hunyorogva próbál odapillantani, mikor elül a fényesség. A szemei elkerekednek, a szája pedig tátva marad, mikor meglátja a lányt!

A ruhája hófehér, fekete pöttyökkel, kezein Fekete Macska karmai, hátul az öve, és fején a fülei ékeskednek; azok előtt pedig egy kis tiara pihen. Hátul egy földig érő bársonyköpeny terül el, a közepén egy körrel, fele a katica talizmán jelét mintázza, a másik fele pedig a macskáét. Füleiben a fülbevalók, egyik ujján a gyűrű. Övé a korlátlan hatalom.

Halálfej köpni-nyelni nem tud a meghökkentségtől és egyben félelemtől. Eddig csak olvasott róla, milyen nagy az az erő, amit a két talizmán egyszerre adhat, de elképzelni sem tudta, milyen lehet birtokolni. Ráadásul azt az erőt most mind ő ellene hívatottak felhasználni! Elkeseredett próbálkozást tesz és botjával a lány felé mutat.

- Támadás!! – ordítja, és mindenki engedelmeskedik neki. Mit is tehetnének?

Azonban ahogy közelebb érnek, Marinette csettint egyet és egy pillanatra megdermednek a levegőben. Rezzenéstelen fapofával bámul maga elé, még csak oda sem néz. Kezeivel egy mintát rajzol a levegőbe és az ujjai nyomán világítva ott marad a csík: egy fehér pillangót formáz. Aztán két kezével x alakban kettévágja, és az összes emberből kireppen az akuma!

Míg azok megtisztulva reppennek el valamerre az ablakon keresztül, mindenki visszaváltozik és térdelésbe esik körülötte. Szabályos kört alkotnak, Marinette pedig lassan átlépdel körülöttük és Halálfejhez közelít. Kint halkan kopog az eső, és pár csöpp beesik az összetört ablakon.

A lány fehér köpenye némán súrolja a padlót, haloványsárga szemei pedig továbbra is csak bámulnak maguk elé. Ridegen nézi velük Halálfej rémült arcát.

A férfi lassan hátrálni kezd, míg a háta neki nem ütközik a falnak és még a botot is kiejti a kezéből! Óvatosan felemeli a kezeit.

- Jól van Katica, te nyertél! – suttogja lihegve és próbál mosolyogni, mintha tényleg minden rendben lenne. – Engedj el, odaadom a talizmánomat és felejtsük el ezt az egészet, rendben?

Eképpen próbálkozik, de a lány csak akkor áll meg, mikor már csak pár méterre van tőle. Az egyik kezét kinyújtva felemeli és lassan összeszorítja a tenyerét. Halálfej úgy érzi, valaki fojtogatja. Egyre erősebben! Odakapja a kezét, de nincs a nyakán kéz, amelyet megpróbálhatna lefejteni magáról. Az isteni erő, amelyet a lány bevet, nem kézzelfogható.

Marinette agya elborul. Hiába tiszta a szíve, az az erő bárkit képes elvakítani. Fölé kerekedik, és nem tudja irányítani. A két talizmán a százszorosára erősíti az érzéseit, és bármit gondol, az megtörténik. És ő most arra gondol, hogy borzalmasan dühös Halálfejre.

Belül a lelke erősen kűzd, de kívül csak a nyugodt arckifejezés látszik. Mintha nem is ő lenne.

Ekkor csapódik az ajtó, és Adrien lihegve lép be rajta. Ijedten kapkod levegő után, ahogy próbálja felmérni a helyzetet. Először fel sem ismeri Katicát, annyira más abban a fehér maszkban! Csak mikor meglátja rajta a gyűrűjét, akkor kezdi el kapizsgálni.

- Katica, állj, mit csinálsz?! – kiált rá, mikor meglátja, hogy Halálfejből kezd kimenni a szín.

A lány lassan fordítja oda a fejét és lazán elmosolyodik.

- Örülök, hogy ideértél, Adrien. Vagy szólítsalak Fekete Macskának? – a hangja ijesztően lágy és Adrien elfelejt levegőt venni.

- Honnan tudod, hogy én vagyok?

- A kwamid mondta. – fordítja tekintetét ismét a szenvedő Halálfejre. – Mikor arra kért, hogy segítsek rajta. Nem volt választásom: felvettem a gyűrűt. És most korlátlan hatalmam van. – mosolyodik el. Nem gonoszan, de nem is túl megnyugtatóan. – Tudni akarod, ki is Halálfej valójában? – lendíti a másik kezét és bár hozzá sem ér a férfihoz, egy erős és céltudatos széllökéssel lerántja róla a brosst. Nooroo azonnal kipattan belőle és elterül Adrien lábai előtt a földön. Fáradtan próbál felkelni, és elszörnyedve nézi a felette tornyosuló lányt.

Adrien szemmel követi a bross útját a földön, míg meg nem áll, majd újra felnéz. A döbbenet elszorítja a szívét, mikor megpillantja az immáron civilként előtte álló férfit. Nem más az, mint Gabriel Agreste. Az édesapja.

Marinette elengedi, és a férfi összeesik kimerültségében, majd hangosan liheg párat. Adrien homloka ráncba borul.

- Apa... mégis miért?? – kérdi igazságot követelve. Az apja szomorú szemekkel pillant fel rá.

- A te érdekedben is tettem, fiam! Csak így hozhatjuk vissza az édesanyádat! – nyögi, de a következő percben Marinette rálép a hátára és a földre nyomja.

- Látod Adrien... Manapság az ember már a saját szeretteiben sem bízhat. – suttogja.

Mikor magára öltötte a Fekete Macska talizmán erejét is, abban a pillanatban sok minden világossá vált. Az egyik ilyen volt Halálfej kiléte, és az is, hogy mit akart elérni. Visszahozni a halott Mrs. Agreste-t. A másik pedig legfőképpen az, hogy Adrien mindvégig szerelmes volt belé. Talán egy kicsit még Marinetteként is. És egymásba voltak beleesve.

És most, ennek a hatalomnak a birtokában, bármit megtett volna, hogy Adrien apja megbűnhődjön azért, hogy átverte a fiát, és annak csalódnia kellett benne. Megint. Ezért akarta most mindennél jobban megölni.

- Mi történt veled, Katica? – kérdi, de a lány csak annyit felel:

- Ne hívj Katicának. A nevem Mindenható. Az igazi pedig Marinette. – mosolyodik el. Eddig ez a legigazibb mosolya, pedig most is messze van a természetestől.

Adrienbe mintha belecsapott volna a villám, úgy borzon meg! Kitágul a szeme, mert bevillan neki az a sok helyzet, mikor magában talán még gyanakodott is a lányra! Hát tényleg ő az. Ő Marinette. Marinette a szerelme.

De jelen esetben mégsem tud ennek örülni. Az a lány, Mindenható... ő most se nem volt Katica, és a legkevésbé sem Marinette. Egyszerűen összeszorult a szíve, hogy így kellett látnia.

- Adrien, segítened kell neki! – hall meg egy kis hangot és a lábai elé pillant. A lilás színű lepke kwami az. Kezébe veszi a talizmánját és őt is a tenyerére ülteti.

- Téged hogy hívnak? Tudod, mi történik Marinettel?

- A nevem Nooroo, és igen, tudom! Az istenekéhez hasonlítható erő, amit kapott a talizmánjaitoktól, most beszippantja és blokkolja az énjét. Nem tud vele bánni, ezért gyakorlatilag az, és a felerősített érzelmei irányítják őt.

- Kicsit egyszerűbben? – rázza meg a fejét, mert mindebből nagyjából semmit nem ért. A kwami sóhajt és felreppen mellé a levegőbe. A lányra mutat, aki éppen odanéz egy pillanatra a törött ablakon beeső esőre. Egy apró gondolattal elállítja.

- Bármilyen apróságra gondol, bármilyen kicsi dühöt is érez, a talizmánok felerősítik, és teljesítik a kívánságát. Amikor a történelemben legutoljára magára vette valaki a két talizmánt egyszerre, egy a Napra való felpillantásból született egy egész sivatag. – magyarázza és Adrien nagyon megijed. Muszáj megállítania valahogy Marinettet! Pontosabban... Meg kell őt mentenie. De mit tegyen, ha a lány ekkora erőt kapott, ő pedig csak egy átlagos fiú?

Mikor felpillant a gondolkodásból, Marinette félig fent tartott kézzel ugrik ki az ablakon. A kezével irányítja az erőt, ami viszi utána az édesapját a levegőben, közben pedig egy kisebb fuvallat biztonságosan leteszi a földre. Csak sétál tovább, hosszú köpenyében. Olyan, mint valami tiszta, hófehér jéghercegnő.

Adrien utána ered, és futva megy le az összes lépcsőn. Körbenéz és az utca végén meg is pillantja a Mindenhatót. Nem nehéz beérni, hiszen a lány komótosan sétál. Bambán mered maga elé, minden az útjába kerülő törmelék eltűnik az útjából. Mindent helyre tesz, építi a várost.

Adrien lelassít mellette és felveszi a tempóját. Furcsa érzés, hogy úgy kell megállítania / megmentenie a lányt, hogy az ilyen borzalmasan nyugodt.

- Mi a terved, Marinette? – kérdezi halkan. A rezzenéstelen, tökéletesen sima arcát figyeli. És nem azt a lányt látja maga mellett, akibe már mióta szerelmes volt. Dühítő állapot.

- Helyre állítok mindent Párizsban. Aztán bosszút állok Halálfejen. – közli nyugodtan. Adrienen végigfut a hideg.

- De nem ölheted meg, remélem, tudod, hiszen ő az édesapám! És bármekkorát is csalódtam benne, és bármennyire is haragszom rá, mégiscsak szeretem! – bizonygatja, mire a lány megtorpan. Pár pillanatig így áll, majd szembe fordul vele. Hidegen bámul a fűzöld szemekbe. A szőkeség fájdalmasan jegyzi meg magának... a szemében nem csillog úgy a fény, mint korábban.

- Nem szeretheted őt Adrien. Átvert téged. Olyat tett, amit nem lett volna szabad. Téged átverni, embereket bajba sodorni, és még téged is majdnem megölni, nem egyszer, számomra nem megbocsátható bűn.

- Ez nem ilyen egyszerű. – nevet zavartan és a tarkójához nyúl – Hiszen te sem teszel most jót, és... mégis szeretlek... - suttogja a végét és félve pillant rá. Marinette szemében mintha felvillanna egy kis szikra, az élet szikrája, és a homloka ráncolódik.

- Mit nem teszek jól?

Adrient elszomorítja, hogy csak erre reagált.

- Ha megölöd az apámat... Vagyis Halálfejt, nem leszel jobb nála. – nyögi ki alig hallhatóan. A lány kicsit megdönti a fejét, amit Adrien maximum a macska talizmánnak tudhat be.

- Akkor mit kéne tennem vele? – kérdezi – Meg kell büntetnem, hogy ne tehessen hasonlót a jövőben. Én vagyok a mindenható, én bármit megtehetek. És minden, amit csinálok, az jó.

Az egyik kezével kis köröket ír le a levegőben, mire mögötte kibújik a földből egy kis fa és nőni kezd, míg egészen vastag nem lesz a törzse.

Adrien megszeppen. Hogy tud ekkora baromságot, ekkora közönnyel kijelenteni? Kezdi felhúzni magát és ez az arcára is kiül.

- Figyelj Marinette... az IGAZI Marinette. Tudom, hogy ott vagy valahol belül... - mered kedvesen a szemébe, és a kis szünet után selymes mosolyra húzza a száját - Kűzdj ellene, Hercegnő! Te erősebb vagy annál, minthogy az én bugyuta macska erőm maga alá taszítson téged! – lép tétován elé, és egyik kezével gyengéden megsimítja az arcát, míg a másikkal a kezét fogja meg.

A lány arca és keze egyaránt jéghideg, és nem olyan puha, mint eddig volt, sokkalta keményebb. Mint egy hideg porcelánbaba.

Marinette leengedi a másik kezét is, melynek következtében Gabrielt ráteszi egy felhőre, és az hazarepíti az ágyába. Már egy ideje nincs eszméleténél, így csak fekszik mit sem sejtve. Adrien tudja, hogy jó úton jár.

- Én... tudom, hogy Macskaként sosem kedveltél engem Úgy, amikor egymás mellett harcoltunk... De azt hiszem... TUDOM, hogy mégis érzel irántam valamit! Mert ma, amikor Adrien szemébe néztél... láttam azt a tüzet, amit nem tudsz letagadni. – suttogja, és egyre közelebb hajol hozzá. Szinte érzi a bőréből áradó hűvösséget. – Kérlek, gyere elő... Várlak itt kint, Bogaram... - s ezzel megcsókolja.

Szinte szikrát érez magán végigfutni, mikor az ő forró ajka találkozik a lányéval, és az egy pillanat alatt kezd el felmelegedni. Ha nyitva lenne a szeme, láthatná, ahogy Marinette meghökkent szemeinek íriszei a halovány sárga színről az egészséges kékre váltanak, és az arcára visszatér a szín.

Lehunyja a szemét, majd óvatosan megfogja a fiú arcát, és nem engedi, hogy eleressze.

Hirtelen két fényvillanás, először egy rózsaszín, majd egy zöld, és Marinette ismét átlagos ruhájában áll. A két kwami fáradtan lebeg mellettük, de boldogok, hogy vége.

- Ne kiabáljunk el semmit, Tikki, tudod, hogy múltkor is... - kezdi Plagg, de be sem fejezheti, mert megtörténik, amitől tart. A fekete hajú, Adrien karjai közt esik össze.

- Mari, jól vagy?! Válaszolj! – térdel le vele és a lány fejét az ölébe helyezi. A három kwami is fölé repül és aggódva szemlélik.

Marinette magában mosolyog és kinyitja a szemét.

- Köszi, hogy megmentettél. Ha valóban ilyen istennek lenni, akkor nem vágyom rá. – kuncog halkan. Adrien megkönnyebbül és ő is elmosolyodik.

- Nagyon borzalmas volt?

- Remélem, sosem tapasztalod meg. – suttogja és megsimítja az arcát. – Látod... Megígértem, hogy túl fogjuk élni! Ezután kicsit jobban is bízhatnál bennem, Cicus. – kacsint.

Tikki halkan kuncog, Nooroo pedig egy mosollyal nyugtázza a happy endet, míg Plagg egy hümmentéssel próbálja leplezni a boldogságát.

Adrien felnevet és magához öleli a kifáradt lányt. Katicát. A szerelmét.

- Azt azért ne feledd, hogy én is hozzájárultam, Bogárkám... - súgja a fülébe.

Marinette nem ellenkezik, mikor az ujjáról óvatosan lehúzza a gyűrűt és átteszi a saját kezére. Gyengéden felhúzza maga mellé ülő pózba, és a lány próbál megmaradni szédülés nélkül. Hunyorogva néz a kwamikra.

- Noorooval mi lesz? – kérdezi halkan. A három kis lény egymás mellett ül a koszos utcakövön. Érdeklődve figyelnek, közrefogják és belekarolnak lestrapált lepke barátjukba, miközben várják az ítéletet.

- Nos... Plagg valami olyat kotyogott el egyszer, hogy van itt Párizsban egy ember, aki szintén tud a kwamikról, még gyógyítani is tudja őket. – próbál visszaemlékezni Adrien. Marinette elmosolyodik.

- Fu mesterre gondolsz?

- Igen! Honnan tudod? – húzza össze vigyorogva a szemét – Vagy ezt is Mindenható mondta neked?

- Nem, ezt történetesen Tikkitől tudom. – kuncog – Jut eszembe, az apukádnál van a könyvem. Ami igazából a tiéd, de... most már értem, hogy került hozzád. – mosolyog. Adrien nem egészen tudja még összetenni a hallottakat, kicsit sok egyszerre az információ. Értetlenül megrázza a fejét, mintha elhessegetné a gondolatokat, és ezen a kék szeműnek nevetnie kell. Magához húzza még egy csókra. Csak mikor az ajkaik elválnak, szédül meg némileg.

- Akkor vigyük a brosst Fu mesterhez.

Adrien megingatja a fejét.

- Mindent elrendezünk, ne aggódj! De most te vagy a legfontosabb... Hazaviszem a kisasszonyt.

- Köszönöm, uram... – harap az ajkába.

A kwamik mosolyogva elbújnak Adrien inge alatt, ő pedig a karjaiba veszi Marinette fáradt testét.

Úgy viszi haza, hogy közben újból megered az eső... A ruhájuk vizesen tapad rájuk, és nincs körülöttük más, csak a félig lepusztult, de a gonosz erőktől megmentett Párizs.