1621 szeptember 1.

Lee Minho az asztalánál ült és szinte mint mindig, most is egy újabb versen dolgozott. A fiatal úrfi imádta a művészetet és amikor nem a földjeik ügyes bajos dolgaival törődött, előszeretettel hódolt a hobbijainak. Szeretett verseket írni, pajzán regényeket olvasni, különböző népek kultúráiról tanulni. Kedvelte a bálokat, melyeket édesapja tartott a birtokon, mert ilyenkor titkos szenvedélyeinek, a táncnak és az éneklésnek is hódolhatott.

De amit mindennél jobban szeretett, az a Han Jisung nevű szolgálójával való időtöltés volt.

Han Jisung nem egy átlagos cseléd volt a többi közül. A fiút még gyerekként fogadta be Lee úr, így Minhoval együtt nőttek fel. Bár a családfő nem bánhatott úgy vele, mint a saját vérével hiszen megszólták volna a falubeliek, de Jisungnak nem volt oka panaszra. Szép ruhákban járt, sosem éhezett, sosem fázott és a többi szolgálóval ellentétben még oktatásban is részesült. Minho egy ideig szívesen tanult a fiúval együtt, de aztán ezek az alkalmak megritkultak. Han sokáig nem értette barátja viselkedését, de aztán egyik éjjel, mikor Minho többet kóstolgatta a boros hordó tartalmát, mint kellett volna, világossá vált minden.

-Van fogalma róla, hogy miért nem óhajtok magával a jövőben együtt tanulni? - kérdezte kissé összeakadó nyelvvel az idősebb.
-A legkevésbé sem... De kérem úrfi, ha megbántottam - hadarta Jisung és már épp térdre borult volna a másik előtt, mikor Minho elkapta a karját és olyan közel rántotta magához, hogy ajkaik szinte összeértek, testük közé egy papírlapot sem lehetett volna becsúsztatni.
-Hogy lehet egy ilyen okos fiú ennyire vak? - húzta fel az orrát gőgösen, majd tekintete hirtelen ellágyult, ahogy végig simított Han puha arcán. - Szeretem magát és ez a tény minden figyelmem elvonja, mikor a közelemben tartózkodik!

Bár Minho sokáig nem lopott csókot a fiútól, de attól a naptól kezdve ők egy pár voltak...

Három erőteljes kopogás zavarta meg Minhot versírás közben és emiatt hirtelen haragra gerjedt. Gyűlölte, amikor nem hagyták békén alkotni...
-Szabad! - kiáltott ki Minho kissé ingerülten.
-Úrfi! Nem zavarom? - lépett be félénken a szobába Jisung és a másik minden dühe azon nyomban elszállt, mikor meglátta szíve választottját.
-Édesem, szerelmem, egyetlenem - sóhajtott fel elégedetten az idősebb és azonnal talpra szökkent, hogy karcsú derekánál elkapva magához húzza kedvesét. Megszámlálhatatlan mennyiségű csókot adott Han arcára, amit a fiú örömmel, de mégis ellenérzésekkel fogadott.
-A végén még meglátnak - fejezte ki aggodalmát a kisebb, mire Minho a paraván mögé húzta ahol öltözködni szokott és szenvedélyesen az ajkaira tapadt.

Az idősebb kezei erősen, de mégis gyengéden markolták Jisung csípőjét és szája kegyelmet nem ismerve falta fel mézédes párnácskáit. Mindkettejük számára mámorító volt az érzés és minden porcikájukat átjárta a kéj. Vágytak a másikra, de eddig nem mertek tovább lépni a csóknál és úgy tűnt ez a nap sem alkalmas arra, hogy új szintre emeljék a szerelmüket...

Odakintről hirtelen hangos beszéd és veszekedés ütötte meg a fülüket, majd kétségbeesett kiáltások, sikolyok és halálhörgések.
-Menjünk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Minho és kardját rögtön magához véve rontott ki a házból. - Maradj mögöttem - parancsolt rá Hanra, aki addigi engedelmességét meghazudtolva lökte odébb az idősebbet.
-Én megyek előre, nekem kell az életem árán is védelmezni magát! - kiáltott fel. - És ezt nem mint a szolgálója mondom, hanem mint a kedvese - tette hozzá csendesen.

Szemük képtelen volt felfogni a látványt... Mindenhol egymással harcoló emberek voltak, a földön pedig véres és szétkaszabolt holttestek hevertek. A Lee családnak sok haragosa volt, sokan irigyelték és szerették volna tönkre tenni őket. Valahol mind számítottak rá, hogy eljön ez a nap, így nem kevés jól képzett harcos szolgált a birtokon felkészülve arra, hogy bármikor az életükre törhet egy csapat barbár.

Az ellenség egyre csak fogyott, Minho és Jisung vállvetve küzdöttek a többiekkel együtt. Nyerésre álltak amikor hirtelen egy nem várt dolog történt... Az egyik magát halottnak tettető barbár talpra szökkent és hangosan ordítva Lee Minho felé rohant, hogy hátulról leszúrja.

-ÚRFI, VIGYÁZZON! - kiáltott fel Jisung, miközben szerelme elé ugrott, hogy őt érje a halálos döfés és ne Minhot. Velőtrázó sikítással fogadta szívébe a jég hideg acélpengét, majd egy pillanattal később erőtlenül omlott egyenesen a párja karjaiba.
-Jisung - suttogta maga elé a fiú, mint aki nem fogta fel, hogy mi történt. - TE ISTENVERTE, TE FÉLKEGYELMŰ - ordított kétségbeesetten, miközben megrázta a fiút a két vállánál fogva.
-Nem lehetne, hogy az utolsó szavai ne ezek legyenek hozzám? - mosolyodott el halványan Han és utolsó erejével végig simított Minho könnyáztatta arcán. Már a homlokán érezte a halál csókját és nem számított neki semmi... - Szeretlek jagiya, odaát találkozunk!
-Én is szeretlek Jisung - suttogta, majd ajkait még egyszer utoljára Han szájára tapasztotta.

És miután kedvese a karjai közt tért át a túlvilágra, az nap Minhoban is meghalt valami...

Sziasztok! Sok szeretettel köszöntelek benneteket a "hogyan verjük a saját faszunkat a csalánba" külön kiadásánál. :)) Igen, épp a mániás részét élem a depressziómnak és MUSZÁJ 100 dolgot csinálnom minimum egyszerre. XD Ha tudnátok milyen rég óta megakarom már osztani veletek ezt a könyvet... Remélem elfogja nyerni a tetszéseteket és annyira szeretitek majd olvasni, ahogy én szeretem írni! 💕

Hálásan köszönöm a sok ötletet, biztatást, segítséget és építő jellegű kritikát AngelChanLover és Aq0a333 💕💕 Nélkületek még mindig csak ülnék az ötlet fölött, hogy vajon megírjam-e...

(A fici alapötletét a "Tomorrow" című Netflixes dél-koreai sorozat, valamint az SF9 - Forever és Han Jisung - Volcano dalai adták.)