Az nap amikor Minho kaszás lett, Jisung lelkén egy seb keletkezett. Bár a vörös fonál nem szakadt el, de fiatalabb tudat alatt érzékelte, hogy sorsukban valami megváltozott. A kaszások nagy hatalmú lények, de senkinek az életébe nem szólhatnak bele és szigorúan tilos emlékeket a felszínre hozniuk,  valamint közeli kapcsolatot ápolniuk az emberekkel. Bár Minhonak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy Hant maga mellett tartsa, ezt sajnos nem tehette meg.

A fiatalabb lelki sebének már  rég be kellett volna gyógyulnia, maximum 1-2 reinkarnáció után, de ahogy teltek az életek, úgy lett a sérülés egyre mélyebb. Jisung egyik életében sem tudta, hogy mi ez a kínzó, gyötrelmes emóció, egyszerűen csak minden porcikájában érezte, hogy valami nincs rendben vele.  Valami hiányzik belőle, vagy inkább mellőle és ezért érzi magát olyan végtelenül üresnek. Az idő múlásával ez a hiány érzet sokkal rosszabb lett... Mert amíg a Minho elvesztését követő első életében még eltudta terelni a figyelmét erről, úgy a mostaniban már semmi nem segített neki, hiába is próbálkozott.

Jisungnak enélkül is igencsak kacifántos életútja volt. Egyszer szinte azonnal a születése után meghalt egy orvosi baki miatt, volt amikor majdnem száz évet élt és olyan is, amikor fiatalon egy könyörtelen betegség miatt távozott. Azonban volt két dolog, ami mindig ugyan úgy történt.

Soha nem találta meg az igaz szerelmet...

És minden egyes alkalommal Felix kísérte át a túlvilágra.

Minho árgus szemekkel, de biztos távolságból figyelt ilyenkor. Jisung bármit is tett, bármennyit is élt, az idősebb fiú elmondhatatlanul büszke volt rá. Aggódott, hogy nem-e akar majd Han is kaszásnak állni, de végül ez nem történt meg. Lino legfőbb vágya az volt, hogy Jisung addig éljen ameddig szükséges, hogy beteljesítse karmikus feladatát és csak akkor ne reinkarnálódjon tovább, ha a lelke már minden teendőjét elvégezte. Hiányzott neki a fiú, de minden önzőségét félretéve csak azt tartotta szem előtt, hogy kedvesének mi lenne a legjobb. Bármikor is fejezi be Jisung lelke a reinkarnálódást, utána annyit lesznek együtt, amennyit csak akarnak. Talán az örökkévalóság elég lesz arra, hogy bepótolják az elmúlt éveket...

Felixel kölcsönösen segítették egymást, így Changbin állandó kísérője Minho lett. Eleinte nem értette, hogy egy olyan ragyogó személyiség mint a kis szeplős mit eszik a mindig éhes, mogorva és zord fiún...  De aztán jobban megismerte Bint és rájött, hogy egy végtelenül jó ember, akinek olyan a szíve mint a vaj. Elmondhatatlanul sajnálta őket és minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítsen lelkük bánatán.

De hiába volt kaszás, csodát ő sem tehetett.

Minho kihasználva a láthatatlanná válás képességét figyelte Jisungot. A mókusarcú éppen a stúdióban ült két zenésztársával együtt és egy új dalon dolgoztak. Lee Know szerette ezeket a pillanatokat, ilyenkor látta igazán élőnek a szerelmét, amikor tollat ragadott, dalszövegeket írt, dallamokat kreált és tiszta szívből énekelt, vagy rappelt.

De a mai nap más volt és ezt a kaszás is érzékelte. Reggel mikor felkelt már furcsán nyomott, szorított a mellkasa és tudta, hogy ez mit jelent... Jisung egyre közelebb van a halálhoz. Próbálta magát megnyugtatni, hogy téved, de az évek eddigi tapasztalatai miatt tudta, hogy ez képtelenség. Nagyon igyekezett ignorálni ezt és csakis a fiúra fókuszálni, aki épp minden tehetségét beleadva énekelte az új daluk szövegét. De a zene mondanivalója csak tovább növelte a félelmet Minho szívében...

"Az életemen gondolkoztam.

Jobb lenne ha meghalnék?

Mielőtt örök álomra térek, próbálok értelmet lelni ebben az ürességben..."

Jisung vigyorogva vette le magáról a hatalmas fülest és tette vissza a helyére, majd a fiúkhoz lépett akik szinte tátott szájjal bámulták őt.
-Szép volt Hannie - bólintott elismerően Changbin, majd lepacsiztak.
-Ügyes voltál - dicsérte meg Chan is és szorosan összeölelkeztek.
-Köszönöm srácok - mosolyodott el szélesen a kis mókus, aminek láttán Minho minden porcikáját melegség járta át. - Holnap akkor ugyan itt?
-Naná - válaszolta kórusban a két idősebb, mire Han még egyet intett feléjük és táskáját a vállára kapva elhagyta a helységet.

Haza akart menni, de a lábai mégis máshová irányították...  Egyenesen felment az épület legtetejére, ahová Minho aggódva követte. Jisung mélyen magába szívta a kellemes, késő délutáni hűs levegőt, majd reszketegen kifújta. Óvatosan a tető  szélére ült  és lábait lóbálva bámulta a végtelennek tűnő  mélységet. Soha nem gondolkozott még igazán az öngyilkosságon, bármennyire is reménytelennek találta a helyzetét. Mindig igyekezett  a jó  dolgokra fókuszálni, új célokat találni, örömét lelni az életben és figyelmen kívül hagyni a lelkében elhatalmasodó sivárságot...

De most mégis az volt a leghőbb vágya, hogy véget vessen a szenvedéseinek.