Mert lesz tovább.

A csend, mint lassan a nyakuk köré tekeredő kígyó, észrevétlenül férkőzött közéjük.

Barabás az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafon hajszálvékony repedéseit. Kolnay mellette hevert, mozdulatlanul, várva valamire.

Olybá tűnt, megnémultak mindketten, mintha hallgatással palástolnák egymás iránti gyűlöletüket.

– Hogyan tovább?

Kolnay várt. Ezúttal is várta Barabás válaszát, de csak a csend felelt.

Dörömbölt, sikított, őrjöngött benne a vágy. Szomjazta Barabás hangját.

– Válaszolj már, az istenit! – kiáltotta.

Barabás ránézett. Kiszökött egy könnycsepp a szeméből, miközben mosolyogva Kolnay felé nyúlt.

Aztán köddé vált.

Kolnayba újra belemart ez az átkozott valóság.

Többé nem veszekednek. Nem lesz még egy utolsó elsuttogott "szeretlek".

– Annyira hiányzol!