Az eget szürke esőfelhők borították, és jeges szél fújt Wendauer kabátja alá.

Nem sietett. Nem érdekelte, hogy jó eséllyel bőrig ázik, mire hazaér. Tulajdonképpen már semmi nem érdekelte. Csak sétált kiüresedett szívvel, akár egy robot.

Aztán határozott rántást érzett a karján, majd intenzív lökéshullámot, amely hosszú dudaszót hagyott maga után.

– Mi az istent művelsz, papuskám? Piros a lámpa!

Nyakszirtcsontja izmos mellkasnak feszült, felsőtestét meleg karok ölelték át. A vastag pulóveren keresztül is érezte a férfi szapora szívdobbanásait.

Pontosan tudta, ki áll mögötte.

– Mindegy. Azért köszönöm.

Pár másodpercig hallgattak.

– Tényleg kisebb vagy a Nemecseknél is – tette állát a fiú feje búbjára.