Hosszú percek óta a kapuban téblábolt. Idegesen kapkodta tekintetét a kezében tartott boríték és az előtte lévő postaládán szereplő név között.

– Segíthetek? – szólt egy hang a háta mögül.

Lassan fordult meg, mintha be lenne rozsdásodva valamennyi ízülete. Ezer közül is felismerte volna ezt a kellemesen mély, határozott hangot.

– Nem – szaladt ki a száján. – Má-mármint, csak ezt akartam odaadni. Ne-neked – nyújtotta át a borítékot szemlesütve.

Boka leolvasta róla a feladó nevét.

– Ez is egy bocsánatkérő levél, ami Áts Feri parancsára íródott?

– Nem – rázta meg a fejét. – Már nem ő parancsol.

Boka bólintott, így jelezve, hogy megértette.

– Köszönöm, Szebenics. El fogom olvasni.

***

A meglepően rendezett kézírással írt levél a hajtásvonalak kereszteződése mentén apró koppanással landolt a karcos faasztalon.

Boka meredten nézte a vonalazás nélküli levélpapírt.

Fogytán volt a levegője. Felkelt ültéből és kitárta az utcafronti ablakot.

Egy szürke, kapucnis pulóverbe burkolózó alak dőlt a piszkossárga vakolatnak. A napszítta, barna üstök kíváncsian fordult hátra az ablaknyitás hangjára.

– Elolvastad?

– Igen.

– Haragszol?

– Igen. – Szebenics összeszorította ajkait. – De nem rád. Magamra. Neked nagyon hálás vagyok.

– Megijedtem, hogy én is árulóvá leszek, mint Geréb. Gyáva voltam. Máig az vagyok.

– Mindannyian szeretnénk tartozni valakihez.

– Még megigazítottam a feje alatt a párnát – suttogta. Arcán háborítatlanul folytak le a könnyek.