Áts Feri megütközve nézett fegyvertárosa szemébe.

– Miféle beszéd ez, Szebenics? – Keze ökölbe szorult és remegett: félelmét dühbe csomagolta.

– Annak idején szerelemből csatlakoztam. Most ugyanezen okból kívánom végleg letenni a vörös inget.

Már nem adhatta parancsba neki, hogy maradjon. Nem vallhatta be éppen most, hogyan is érez valójában. A méltóságáról nem volt hajlandó lemondani; az úgy egybeforrt a lényével, mint a vörös inge.

– Te...

– Nem vagyok közétek való. Sosem voltam. Ez – mutatott végig magán – nem én vagyok.

– Ki vagy hát?

– Ízig-vérig Pál utcai – vágta rá. – Boka már vár. – Azzal elsétált.

– És én még azt hittem, felismerem az árulót, ha meglátok egyet.