Barabás lépések ritmusos hangjára ébredt.

Hajnali négy óra lett. Ezt mindketten tudták, mert Kolnay egy alkalommal félálomban megkérdezte.

– Jönnek? – tátogta Kolnay, és a gondolattól izzadni kezdett a tenyere.

– Jönnek – lehelte Barabás. Mély levegőt vett, de kifújni hosszú másodpercekig képtelen volt.

A villogó neonlámpa fényében a szemükben ülő rettegés megsokszorozódott.

A Pásztor testvérek be nem gombolt vörös inge palástként lebegett mögöttük. Itt ők uralkodtak. Tolvajok módjára vették el mindazt, amivel gyermekkori riválisaik egykor még rendelkeztek.

Boldogságot, ártatlanságot, méltóságot, álmokat...

Reményt.

– Bárcsak vége lenne már! – suttogta a két bakancsnak.

Barabás gyűlölte, hogy nem ölelheti magához.

Lemondó sóhajaik egybeforrtak a rideg rácsokon túl.