Siklósi Örs emlékére

Órák óta zenét hallgatott. Egyetlen banda valamennyi számát, végtelenítve. Szüksége volt arra, hogy hallja a hangját. Hogy nyakig alámerüljön a fájdalomba. Hogy ne hagyja megfakulni az emlékeket.

– „Megfáradt ereimben az élet. Tudom, hogy fognál még, de engedj el már, kérlek!"

– Boka? – Csónakos karjai köré fonódtak, az ismerős, biztonságot nyújtó test melege valamelyest csillapította remegését.

Észre sem vette, hogy elkezdett énekelni.

Csónakos letörölte szeme sarkából a legutóbb kibuggyanó könnyeket.

Észre sem vette, hogy elkezdett sírni.

– Mi történt? Még csak február van.

– Nem lett volna szabad ilyen fiatalon meghalnia. Neki sem.

– Szóval már láttad...

– Egyre inkább kiveszik a jó ebből a világból.

Hat hete jött a hír, én pedig még mindig nem tudtam feldolgozni... Egyetlen koncerten voltam csak, de annak a napnak az emléke örökre belevésődött a szívembe. Nyugodj békében, te Csoda!