Aven

"A piramisok sírkamráiban talált feljegyzésekből, szertartási tárgyakból, illetve rajzokból arra lehet következtetni, hogy kultúrájukban meghatározó szerepet játszott a többistenhit."

A kőszobor, akit ismertem, halott.

Helyette itt egy zsarnok, aki kívülről a teljes hasonmása, de a személyisége a szöges ellentéte a szoborénak.

Leszúrt.

Képes lett volna kivájni a szememet, csak mert idegen vagyok.

Elvonszoltak.

Leütöttek.

Ezekkel a rémképekkel riadok fel egy legkevésbé sem kényelmes ágyban.

Hasogató fejjel, és szorító mellkassal ülök fel, és magamra nézve látom, hogy átöltöztettek. A felül és alul is egy-egy lepel fed, az alró rész a derekamra kötve, a felső pedig csak átvetve a vállamon, és hanyagul belehúzva az alsóba, de nem sokat takar a felsőtestemből a könnyű anyag.

A lüktetve fájó karomra pillantok, amin egy elég hanyag kötés van, ami aligha képes rajta maradni, még a seb is látszik alatta, amit valami zöld krémmel próbáltak kezelni, amiről lehet, hogy inkább nem akarom tudni, hogy micsoda, de szerencsére maga a seb nem tűnik olyan komolynak, mint amilyennek elsőre érződött.

Körbenézve egy szinte teljesen üres szobában vagyok, egyetlen ággyal, amin fekszek és egy asztallal, ami mellett még szék sincs.

A kőfal alján lehet némi kopott geometriai minta van felfestve pirossal és zölddel, az üveg nélküli ablak előtt pedig egy őr áll.

Orgyilkosként bezártak ebbe a szobába... fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek, de elsőként elkezdem átkötni a kezemet rendesen a fáslival.

Az ember, akit úgy viszont akartam látni már nem az, akinek megismertem. Azt hittem, hogy egy csoda, hogy újra láthattam miután visszakerültem a múltba, de ez sokkal inkább tűnik büntetésnek.

Büntetésnek, amiért hagytam, hogy eltűnjön. Büntetésnek, amiért túl mohó voltam ahhoz, hogy elengedjem, amiért nem vettem észre a jeleket hamarabb, és amiért magára hagytam, amikor a leginkább szüksége lett volna rám, és nem akart mást, csak velem lenni. Hogy boldognak lásson, amikor elmegy. Én pedig egyedül hagytam az utolsó pillanataiban, és csak akkor értem oda, mikor már túl késő volt.

Most pedig szembenézhetek a zsarnokkal.

A mellkasomhoz nyúlok, a nyakláncot keresve, amit a szobortól kaptam, némi megnyugvásért, de nem találom.

Mély levegőt veszek, és lenyelem a feltörni készülő könnyeimet.

Jobb, ha nem látom őt többé.

Most az az első dolgom, hogy valahogyan túléljek.

Ki kell jutnom innen, és találni valamilyen módot arra, hogy visszakerüljek a modern időkbe, ha pedig nem megy, csak felfedezem ezt a világot.

Bármelyik is legyen, ki kell jutnom innen és túl kell élnem.

Mikor megvagyok a karom átkötözésével és meggyőződök róla, hogy az őr nekem háttal áll, kigördülök az ágyból, és szorosan a falhoz simulva, guggolva lopakodok az ajtó felé.

Csak a karomat nyújtom fel, hogy kinyissam az ajtót, de az mielőtt hozzáérhetnék, kivágódik, és a vöröshajú libben be rajta, egy pillanatra meglepődve néz rám, de aztán ravaszul elmosolyodik, és felcsillannak a lila szemei.

Ő fűtötte a lángokat a király mellett.

– Ó! Hát ébren vagy! – mondja csilingelő hangon, szinte irritáló nyájassággal. – Biztos nagyon megrémisztett, hogy olyan kegyetlenül bánt veled a király, szegény pára, milyen kár! De ne aggódj, a király már az én gondjaimra bízott, úgyhogy nincs mitől félned, egy ilyen jóképű arcot nem lenne szívem börtönbe zárni és megkínozni!

Miközben beszél, kényelmetlenül közel hajol hozzám, és átkarolja a nyakam, míg a sérült karomra simít, mintha csak táncra kérne fel, mondjuk nem hiszem, hogy az ókori ebisben sokat tudnának a keringőről.

Vörössel kihúzott, rókaszerű tekintete azonban hamar elsötétül.

– De az imént csak nem szökni készültél?

– Én...

Elkezdem, de nem fejezem be a mondatot.

Ha ki akarok jutni innen, ki kell találnom valami hihető történetet, amivel bizonyíthatom, hogy ártatlan vagyok, de azt nem fedhetem fel, hogy visszautaztam az időben valamilyen érthetetlen csoda folytán.

Ha nem elég hihető a fedősztorim, kérdezősködni fog, amiből szintén nem jövök ki jól.

A legjobb út az, ha megpróbálom hülyének tettetni magam, és reménykedni, hogy sikerrel járok.

Az már mellékes, hogy nem éppen a színészi képességeimről vagyok híres, de gyakorlaat teszi a mestert, kénytelen vagyok beletanulni.

Drámaian eltolom magamtól, és a fejemre teszem a kezem.

– Igazán sajnálom, de azt hiszem, emlékezetkiesésem van, és nem tudok felidézni semmit!

Lehetséges, hogy egy kicsit túljátszottam a szerepem.

Elkerekedik a szeme, és kíváncsi tekintettel elgondolkodik egy pillanatra.

– Ó, jajj! Emlékezetkiesés, milyen kár! Így ragadva, bebörtönözve, így még csak meg se tudsz szökni!

Az erős hanglejtésekből, és a megemelkedett hangmagasságból ítélve könnyen meglehet, hogy ő is csak színészkedik.

Kezébe veszi a karom, és ártatlanul mosolyogva néz végig rajta.

– Dehát a karodon a kötés milyen tökéletes, újrakötötted? Ezt emlékezetkieséssel is meg lehet csinálni, milyen különös!

– Ó, ez? – mutatok a karomra, amit magamhoz húzok, majd legyintek. – Ugyan, ez csak egy átlagos kötés, nem valami profi munka!

Próbálok olyan ártatlanul nézni, ahogyan az tőlem telik, de nem hiszem, hogy túl hihető, ugyanakkor legalább az ő formája sem valami hiteles.

– Jó-jó, akkor viszont ez bizonyára nem fontos neked, igaz? Szerencsére mikor elláttalak eltettem, és különösen nagy odafigyeléssel viseltem gondját!

Egy pillanatig matat a felsőjében, majd előhúzza a lótusz bimbós nyakláncot, amit a szobortól kaptam. Egy pillanatra kihagy egy ütemet a szívem, és majdnem utána kapok, de idejében leállítom magam. Tartanom kell a karakterem.

– Ez? Nem emlékszem, tényleg az enyém lenne? Elég koszosnak tűnik, és mintha véres is lenne, ha az enyém is, az nem hozna balszerencsét? Nem fogok valami iylesmit magamhoz venni.

Hazugság, szemenszedett hazugság.

– Hát, ha te mondod! Akkor viszont semmi szükségem rá, úgyhogy jobb, ha megválok tőle.

Ezzel egy egyszerű mozdulattal átdobja a válla felett, egyenesen az ajtó elé.

– Akkor ha úgysem emlékszel semmire, nem zavarok tovább, megyek is. Hívass, ha mégis eszedbe jutna bármi.

Hála az égnek egy kecses mozdulattal int, és ki is sétál, mögötte pedig azonnal be is csukják az ajtót.

Várok egy keveset, hogy kellőképp eltávolodjon, majd azonnal a földre vetem magam az ajtó mögé, és kilesek alatta.

Ott van a nyaklánc!

Ha elég ügyes vagyok, talán épp magamhoz tudom piszkálni.

Erőszakosan kezdem kituszkolni a kezem az apró résen, még le is horzsolom, de nem érdekel, csak szerezzem vissza. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt a szoborból, nem hagyhatom elveszni.

Éppen sikerül megérintenem, már húznám befelé, mikor valaki rálép a kezemre, amitől felkiáltok, és azonnal visszahúzom, így jobban lehorzsolva.

Az ajtó egyből kitárul, és már megint a vöröshajú libben be rajta önelégült mosollyal, kezében a nyaklánccal.

Nem lehet igaz.

– Bárhogy is nézem, ez kétségkívül egy igen fontos dolog számodra.

– Add vissza! – kiáltom, és ugranék felé, de egy őr azonnal elkapja a vállam és térdre kényszerít. – Mi a francot csinálsz?

– Igazán semmit – legyint. – Tudtam, hogy úgysem lehet egyszerűen szóra bírni. Mindenesetre, zárjátok be.

Most legalább végre elhagyja az idegesítően nyájas hangnemet, és csak ravaszul vigyorog.

– Ha te nem mozdulsz, a mögötted állók fognak – bök az állával az őrökre. – Továbbá... Tudod, ha valaki nem elég erős, akkor a rókát, csakúgy, mint az oroszlánt, nem tudja provokálni. – Közelebb hajol, és a homlokomra nyomja a mutatóujját. – De ha meg mered téveszteni a rókát... vállald a következményeket. Ha nem érném el, hogy kimutasd a fogad fehérjét, hogy lehetnék méltó a címemre, mint előellenőr, vagy mint valaki első számú bizalmasa, Evetiti?

– Őszintén szólva, azt hittem, ágyas vagy.

Olyan őszintén, és szinte tudattalanul csúszik ki a számon, hogy ebben a pillanatban milliószor jobban szeretnék visszamenni pár másodperccel ezelőttre, mint eddig bármikor.

Engem ezen a szent helyen fognak most kivégezni.

Először a széles, önelégült vigyora mellé hatalmasra kerekedik a szeme, de végül ignorálja a megszólalásom, amitől a legszívesebben megkönnyebbülten sóhajtanék fel, de jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen feltűnő érzéseket mutassak.

Csak oldalra tekint, mintha meglátna valamit, így felegyenesedik, és már hátat is fordít, hogy induljon.

– Kötözzétek meg. Csak vizet kaphat, és bármi történjék, nem vehetitek le róla a szemeteket.

– Igen, uram! – mondják szinkronban az őrök, és másodpercek alatt újra bilincsben találom magam, és az egyik visszavonszol a szobába, és az ágyra ültet, míg a másik egy kancsó vízzel jelenik meg, amit lerak az asztalra, majd ő az ajtó elé áll őrködni.

Rohadék!

Ez nem lehet igaz.

Jól elcsesztem.

Ennyit arról, hogy megszökjek.

Itt rohadhatok még két napig, majd szépen kivégeznek. Csodás.

Sóhajtva görnyedek össze az ágy szélén, és a tekintetem a vizes kancsóra terelődik.

Tudva, hogy mennyi fertőzést lehet az ókori vizektől kapni, nincs az az ég, hogy megigyam, főleg úgy, hogy hamarabb kivégeznek, mint hogy kiszáradnék.

Hacsak...

Megvan! Zseni vagyok!

Hatalmas önuralom kell, hogy ne vigyorodjak el.

Mindent megadtak ahhoz, hogy egyenes utam legyen a szabaduláshoz.

Miután kivártam, hogy a benti férfinak kissé lankadjon a figyelme, felállok és az asztal felé veszem az irányt, pontosan, ami mellett az őr áll.

Felveszem a kancsót, miközben lassan egy lépést közelítek az őr felé, és a pillanat tört része alatt az asztalhoz vágom, és mire a férfi reagálhatna, én már hátra is csavartam a karját, míg az egyik kezembe felkapom az egyik üvegdarabot és a torkához szorítom, egy másikat pedig a derekamhoz csúsztatok, ahol meg van kötve a ruhám.

Nem akarom megölni, csupán felhasználom ahhoz, hogy kijussak, ezt azonban nekik nem kell tudniuk. Ha úgyis azt hiszik, hogy gyilkos vagyok, akkor eleget teszek az elvárásaiknak.

Az őr próbál kiszabadulni a szorításomból, de én erősen fogom.

– Most szépen kimegyünk – súgom a fülébe.

Az ajtót kinyittatom vele, és ahogy kilépünk, a másik őr húzná elő a fegyverét, de én erősebben nyomom hozzá a férfi nyakához az üveget.

– Mire előveszed én elvágom a torkát.

Lassan elengedi a khopeshét, mire én csak egyetértően bólintok.

– Mit akarsz? – kérdezi széttartott kézzel, hogy jelezze a megadását.

– Először is szedd le a bilincset.

Szó nélkül teszi amit mondok, nem is próbálkozik azzal, hogy megtámadjon, túlságosan közel tartom az üveget a bajtársa torkához. Egyetlen mozdulat, és vége lenne, hatalmas szerencsémre pedig elég erős a kötelék közöttük ahhoz, hogy ne akarja holtan látni.

A szabad kezemmel elveszem tőle a láncot, és amilyen gyorsan csak tudom hátul összekötöm a túszom kezét, ezzel bebiztosítva magam.

– Most pedig keresd meg Evetitit, mondd azt, hogy öngyilkos lettem egy üvegdarabbal, és hozd ide. Nem kell mondanom, hogy mi fog történni, ha nem sietsz.

Közelebb húzom a túszt, és jobban megmutatom neki, hogyan vágnám el a torkát, amire azonnal futásnak ered.

– Mit akarsz tenni velem? – kérdezi az őr kétségbeesetten.

Mivel azt nem mondhatom el, hogy eszem ágában sincs őt, vagy bárkit megölni, inkább tartom magam a tervemhez.

– Az nem a te dolgod.

A tervem első része sikeres volt. Ejtettem egy túszt, így megszereztem az alku lehetőségét: életet életért.

Ha minden jól megy, akkor sikerül a vöröskét idecsalnom az öngyilkosságommal, ami tökéletes indok arra, hogy ne hozzon erősítést, de mégis eljöjjön, amivel a második rész is teljesül. A harmadik pedig... kihasználom, hogy Ebisben mennyire központi szerepet játszik a vallás, és előnyt kovácsolok az érkezésem rejtélyes körülményeiből.

Amíg várunk, az egyik sarokban, ahol némi száraz fű nő, beigazítok egy üvegdarabot a mellette lévő ház kövei közé, majd visszalépek a szobám ajtajához, hogy pont takarásban legyek, mikor Evetiti futva megérkezik az őrrel az oldalán, én pedig komoly tekintettel fogadom. Második fázis sikeres.

Most pedig jöjjön a legkritikusabb pont.

– Igazából én egy hírvivő vagyok, akit az istenek küldtek. A feladatom itt nem tartozik rád, ne is kérdezd. Azt akarom, hogy szabadon engedj. Továbbá, előszöris add vissza a nyakláncom. Másodszor, engedj szabadon, ezután nem figyelhetek. Utána eltűnök és soha többé nem kell látnotok.

A vöröske elvigyorodik, mintha egy szavát se hinné el annak, amit mondok. Nem gond, egyáltalán nem, hamarosan ott lesz a bizonyíték. Egy pillanatra mögé nézek, ahol már kezd füstölni a száraz fű.

– Ó, csak azért hívtál ide, hogy meghallgassam a vicceidet? Igazán sajnálom, de nem fog működni.

Az egyik kezét oldalra kitartja, a másikat pedig drámaian a mellkasára helyezi.

– Mi több, ez a vicc egyáltalán nem vicces.

– Gondoltam, hogy nem fogsz hinni nekem, úgyhogy hadd demonstráljam. Én az istenek küldötte vagyok, velük szállsz szembe, ha nem teljesíted az akaratom! – Már megjelenik az első lángcsóva, úgygogy itt az ideje bevinni az utolsó ütést. – Az istenek tüzet küldenek, hogy bemutassák a szigorukat!

A tűz hirtelen lobban nagy lángra, amire az őr egyenesen letaglózva lép hátrébb, még Evetitit is sikerült meglepnem.

Nagy önuralom kell, hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülten, mikor végre kissé kienged a mellkasom az eddigi szorításából.

Innen már egyenes út vezet a szabadség felé.

– Hupsz. Úgy tűnik, tényleg te vagy, akit az istenek küldtek, akkor nem hibáztathatlak.

A tekintete elsötétedik, ahogyan feltartja a karját, és a házat körülvevő falon végig íjászok jelennek meg.

– De a helyzet az, hogy utálom, ha megzsarolnak.

A szívem kihagy egy ütemet, és teljesen kiver a víz, mikor készül inteni az íjászoknak.

– Várj! - kiáltom kétségbeesetten. – A túsz még a kezemben van! Ez nem csak zsarolás, próbáltam szót érteni veled!

De késő.

Ő már öntelt vigyorral int is nekik.

De... Ebisben nem borzalmasan vallásosak?

Elbuktam.

Teljesen elbuktam.

Túlságosan öntelt vagyok. Egy ilyen trükköt használni, csak hogy átverjem őket...

Ha már meghalok, nem vihetem magammal a túszt is!

Az utolsó pillanatban lököm magam mögé, és rávetem magam.

Várom, a hasogató fájdalmat, hogy vért köhögjek, átszúrják a tüdőmet, de csak tompa ütéseket érzek ahogyan belém csapódnak a nyílvesszők.

Nem haltam meg?

Megfordulok, körbenézek, és felveszek egy nyílvesszőt.

Nincs hegye, és le van kerekítve a vége.

Tehát ez egy teszt volt. Sosem szándékoztak megölni.

Evetiti a lábával arrébb lök az őr felől, akit a többiek felsegítenek, és karba tett kézzel figyeli, ahogyan értetlenül pislogok rá.

– Eredetileg azt hittem, hogy majd az utolsó pillanatban kirobban belőled valami hatalmas erő, erre te csak ráveted magad, hogy megmentsd? Ez elég váratlan fordulat. – Felsóhajt, és az övéhez nyúl, ahonnan előhúzza a nyakláncot. – Fogd – dobja ide nekem, én pedig mint egy szent ereklyét szorítom a mellkasomhoz. Ezt nem engedem ki többé a kezeim közül, bármi történjék is.

– Miért?

A túszul ejtett őr felé bök, akit az iméntiek után idesereglett őrök csoportja körbevesz. Már eloldozták, és bőszen meséli nekik, hogy mennyire megijedt, hogy le fogják lőni.

– Egy nyílvessző sem találta el. A legkritikusabb pillanatokban hozott döntéseket nem lehet színlelni. Az pedig, ahogyan ellökted őt, megmutatta az igazi arcod egy részét.

Az összesereglett őrök felé fordul, és elégedetten figyeli őket, és felém nyújtja a kezét, de nem néz felém.

Fellélegezve fogom meg a kezét, amivel felsegít a földről.

– Elfogadom a feltételeidet.

A kijelentésére még a lélegzetem is eláll. Ennyi? Ilyen egyszerű volt? Akkor... végre kiszabadulok és eltűnhetek innen?

– Először is, visszakaptad a nyakláncot, másodszor pedig visszakapod a szabadságod, viszont...

Kis drámai szünetet tart, amíg ravaszul elmosolyodik.

– Cserébe neked is meg kell tenned valamit értem. Vigyétek, adjatok neki valamit a a zúzódásokra a nyilaktól, aztán pedig vigyétek a könyvtárba, ne hagyjátok meglógni onnan!

– Várj! – kiáltom, mikor már közre is fognak hárman. – Azt mondtad, hogy szabadon engedsz!

– Nem azt teszem? – vigyorog ártatlanul, de a lila szeme, a vörös tussal pont úgy csillog, mint egy ravasz rókáé. – Elhagyhatod a házat, elmehetsz a könyvtárba, követhetsz engem, micsoda szabadság!

Kuncogva fordít hátat integetve, majd pedig magára hagy az őrökkel, akik mikor még megmondanám neki a magamét bekötik a számat, úgyhogy csak dühödt morgásra vagyok képes, miközben már megint vonszolnak az őrök.

Amennyit az elmúlt egy napban rángattak, lehet jobb lenne, ha inkább krumplis zsákká avatnám magam.