Titi

"A király tanácsadója központi szerepet töltött be Ebis politikai rendszerében, a fennmaradt írásokból arra lehet következtetni, hogy egy uralkodónak egytől háromig terjedt a bizalmasai száma. Voltak királyok, amelyeknél egyes tanácsadók nagyobb hatalommal rendelkeztek, míg ő csak báb volt a trónon. Bizonyos esetekben papok is lehettek bizalmasok, ez is mutatja, hogy a politikai életben is igen fontos szerepet játszott a vallás, és meglehetősen nagy hatalommal bírt. Attól függetlenül, hogy milyen vallási szerepet töltöttek be, elmondható, hogy a bizalmasoknak volt legnagyobb befolyásuk az uralkodóra."

– Azt mondtam, nézzetek utána a hátterének. Mit találtatok?

A főnök félrevont minket a barakkok két épülete közé, amíg a résből figyeli a kis újoncot, nekünk háttal.

Nekidőlök a falnak, amíg Akhenaten válaszol.

– Én még nem töltöttem vele túl sok időt, de elég rátermettnek tűnik számomra. Kár lenne érte, ha ilyen korán meghalna, szerintem jó hasznát vennénk.

Egyértelmű, hogy a főnök csak tesztelni akarja a srácot, mindkét lehetőség esetén megöletheti. Ha le meri lőni a király madarát azért, ha pedig nem lesz képes rá azért, mert ellenszegült.

Az, hogy életben hagyja-e így most már csakis az ő döntése. Bár már bizonyára tudja, hogy mihez kezd vele, csak játszadozik vele még egy kicsit.

– Oroszlán?

Bár ő nem látja, megrázom a fejem, és sóhajtok.

– Tudod milyen. Gőzöm sincs merre van, biztos szórakozik valahol. Őt ismerve, lehet még azt sem tudja, hogy itt van a srác, vagy tudja, de nem érdekli. Nála sosem lehet tudni. De ha valami nagy baj lenne a kölyökkel, már intézkedett volna, abban biztos vagyok.

– És te mit gondolsz?

Na igen. Sejthető volt, hogy nem az Akhenaten véleményére volt kíváncsi. Bár elég erős, viszonylag jó ítélőképességgel, és egész jó vezető, nem éppen a legélesebb kés a fiókban.

– Szerintem nem rossz a természete, megvan a saját ideológiája. Még arra is vette a bátorságot, hogy megpróbáljon átverni, egy kis olcsó trükköt is alkalmazott, hogy rám ijesszen és valami isteni követnek akarta beállítani magát. Ebből ítélve nem tűnik hívőnek.

Ez egyértelműen jó pont a főnök szemében. Aki ilyen könnyelműen kihasználja az isteneket és mondvacsinált rangot kiált ki magának a saját érdekében nem nevezhető túlságosan nagy hívőnek.

– Megpróbáltam kiengedni, utána küldtem két csapatot, hátha elvezet minket a rejtekhelyére, de már útközben lerázta magáról az egyiket, aztán meg oda ment, ahova küldtem. Néhány percig szem elől tévesztették, aztán meg mire visszajött már fejébe vette, hogy az oldaladon akar maradni. Úgy tűnik, megvannak a saját céljai, és különösen ragaszkodik... hozzád.

Meglepetten pillant hátra a válla felett.

– Hozzám?

– Ha megtartod, időről időre idegesíteni fog, mint valami légy.

– Szerinted meg kellene öletnem?

Rosszul gondoltam. Teljes dilemmában van, hogy mit kezdjen vele. Olyan, mintha meg akarna szabadulni tőle, de mégse akarná azt, hogy meghaljon. Rég nem láttam már tőle ilyet.

– Nem... Mint azt Akhenaten is mondta, jó képességekkel rendelkezik, kár lenne veszni hagyni őket. Azt mondom, küldd el a határhoz, vagy Xiao Weijel külföldre. Valahova jó messzire innen.

Tényleg... mit csinálhat most Xiao Wei?

– Védeni próbálod.

Elmosolyodva a falnak döntöm a fejem. Talán igaza van.

– Meglehet. Azt kell mondjam, kicsit a szívemhez nőtt, de itt az ügyes, de naiv embereket kihasználják, és pillanatok alatt elhullanak. Nem illik ide.

Átnézek a főnök válla felett, ahogyan a derekára köti a tegezt, és elkezd készülődni a próbatételre.

Be kell vallanom, kissé félek a sorsa miatt. Nem tűnik rossz embernek, igazán kár lenne, ha meghalna, bár az is igaz, hogy amiatt is, mert végre kicsit megkavarta a légkört, ami már az elmúlt hónapokban kezdett pattanásig feszülni, de épp emiatt is féltem. A stressz miatt mostanság elég kiszámíthatatlanná vált a király... Még én sem tudnám megmondani, hogy mi jár a fejében.

– Igazából teljesen mindegy. Ha elvéti a lövést, meghal. Ha meg meri ölni a király solymát, akkoris... A döntés most teljesen rajtad áll. – És ahogy elnézem, mikor elindul a székéhez, még ő sem tudja, hogy mit csináljon vele.

Kicsivel lemaradva követem én is, és elküldök két írnokot térképekért, hogy kikeressem, hová küldjük pontosan. Bár ő dönt, nem hiszem, hogy csakúgy megöletné a srácot... Legalábbis remélem. Nála sosem lehet tudni, mindig elő tud állni valami meglepetéssel.

Alig két perc telhet el, mire az írnokok visszaérnek pár tekerccsel a kezükben. Szerencsére a barakkokban is van sok hasonló irat, így nem kellett sokat keresniük.

Én egyből a király székének dőlve kezdem bújni őket, valami nyugodt helyet keresve a számára, ahol azért mégis szemmel tudjuk tartani.

További bónusz, hogy mivel valószínűleg Xiao Wei vinné el a csapatával, addigis tudnám, hogy biztonságban van. Most merre kószálhat?

Már hiányzik, régen tudtunk írni egymásnak, de elvileg hamarosan hazatér.

Főleg akkor, ha hírét veszi, hogy itt egy olyan bérgyilkos, akit magam mellé vettem. Be kell vallanom, eleinte kicsit ez is közrejátszott abban, hogy elhívjam magamhoz az irattárba, mert ha Xiao Wei megtudja, hogy valami feltételezhetően veszélyes srác van mellettem, legalább ösztönzi és okot ad rá, hogy hamar hazajöjjön.

Nem mondom, hogy manipulálni akarom, de kellemes járuláka az, ha újraláthatom annak, hogy megjelent ez a srác.

Ezt hívom igazán úgy, hogy két legyet ütünk egy csapásra. Ő is hazatér, és segít is kideríteni, hogy honnan származik a kölyök. Mindenki jól jár, de főleg én.

Igazából viszonylag hamar találok vagy két-három helyet is, ahova küldhetnénk, bár már mikor eszembe jutott az ötlet is voltak már opcióim.

Mikor felnézek, csak annyit látok, hogy a szőke srác áll, kezében az íjjal, de körülötte senki sem mozdul.

– Na, befejezte már? Én már találtam pár öltetet, hogy hová küldhetnénk.

Akhenaten felel a kérdésemre, a király megfeszülten figyeli a srác mozdulatait.

– Nem, már egy ideje csak nézi, ahogyan köröz a sólyom, de nem tett még semmit.

Kissé csalódottan könyökölök a király háttámlájára, és megtámasztom a fejem.

– Ehh, már azt hittem rég végzett.

– Várj! – kiált fel. – Most megmozdult!

Mindhárman odakapjuk a tekintetünk, és legfőképp a király megfeszített figyelemmel követi azt, ahogyan felhúzza az íjat. Pár másodpercre megfagy a levegő, amíg céloz, majd kilövi a nyilat.

Hirtelen olyan, mintha egyenesen eltalálta volna a madarat, de jobban megnézve, csak a szárnyát súrolta.

– Nem sieti el – mondom, látva lassú mozdulatait, de tisztán látszik, hogy teljesen rákoncentrált a feladatra, és határozott tekintettel figyeli a sólymot, egy pillanatra sem veszi le róla a szemét ahogy a húra illeszti a második nyílvesszőt.

Nyugodtan céloz, majd hirtelen ellövi a második nyilát is.

– Most? – kérdezem, de hamar látszik az eredmény. – Nem, megint mellé.

Másodszorra is aligha súrolja. Ha emiatt fog meghalni, szerintem egész rövid hátralevő életében átkozni fogja magát, hogy ennyire kevésen múlt a sorsa, dehát ilyen az élet.

– Ezen a ponton az lenne a legokosabb döntés, ha csak feladná – állapítom meg, és várom, hogy ideforduljon, és visszaadja az íját, hogy lehetetlen feladatot kapott. – Így megmenthetné a becsületét és az életét is.

– Igen, már ígyis elég jól szerepelt – bólint karba tett kézzel Akhenaten.

Várnám, hogy a király is mondjon valamt, de ő szinte nem is hall minket, csak a fiú következő lépését figyeli, aki nem adja fel.

Harmadszor is felhúzza, és céloz.

– Ez az utolsó lehetőség... csak nem adja fel? – vonom fel a szemöldököm.

Bár kicsit aggódom a sorsáért, be kell valljam, kifejezetten jól szórakozom.

Hirtelen engedi el a sorsát jelentő nyílvesszőt.

– Megint mellé – rázom meg sóhajtva a fejem. – Vége.

Túl mohó volt, vagy talán túl öntelt, és nem adta fel mikor még volt rá lehetősége. Most pedig szembe kell néznie a király ítéletével.

Vagyis... talán mégsem.

– A sólyom... leszáll?

Olyan, mintha a madár kissé vitorlázva zuhanna le, de mégsem olyan, mintha élettelen lenne.

– Hogy... hogy lehetséges? Ő lőtte le? – kérdezi Akhenaten.

– De mikor? – pillantok rá, de hamar visszanézek a fő attrakcióra.

Mindhárman tágra nyílt szemmel figyeljük, ahogyan lassan leereszkedik a sólyom, a srác pedig alá fut, és a két szárnytövénél elkapja, még mielőtt földet érne.

Széttárja nekünk a kissé mérgesnek tűnő állat szárnyát mikor elénk lép, majd a királyra mosolyogva szólal meg:

– Teljesítettem a feladatot, amit kaptam magától, felség, kérem nézze meg! Azt kérte, hogy lőjem le a sólymot három nyíllal. Én hrámat lőttem, és a sólyom leesett a levegőből.

Mindhárman közelebb hajolva nézzük meg a szárnyait.

Alányúlok, hogy még jobban lássuk.

– Levágta a vezértollait... Csakis három hiányzik – állapítom meg tágra nyílt szemekkel.

Hihetetlen.

– Egyesével lőve, mire az utolsó is eltalálta már nem bírt a levegőben maradni, és leesett. Elképesztő! A kezdetektől megtervezve, félelmetes pontossággal kivitelezve... Azt láttam, hogy elég jó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire tehetséges vagy!

Mosolyogva letöröl egy izzadságcseppet az arcáról amíg felkarolom a kezéből a sólymot, és megsimogatom a madár fejét.

– Nem, felség volt, aki jól betanította. Amikor repült, minden kör pontosan ugyanolyan volt, ezt tudtam kihasználni, hogy ilyen precízen lelőhessem.

Ilyen kockázatot vállalni. Kicsit bolond ez a srác.

Ezekkel a képességekkel ha meg akarná ölni a királyt, mikor megjelent mögötte, nem okozott volna neki problémát. Minden esélye megvolt rá, senki sem tudta volna megakadályozni, még maga az uralkodó, vagy az őrök sem, ehhez képest ő csak a nyakába ugrott.

Ha erősebb, mint a főnök... El se merem képzelni, az milyen következményekkel járhat.

Két halálos út közül egy harmadik, élhetőt választani... Elképesztő.

A király elégedetten ül a székében, kíváncsi vigyorral a száján.

– Érdekes – jelenti kis, majd ravasz arccal dől hátra. – Megengedem, hogy a kísérőm légy.

Válaszképp csak egy kedves mosolyt kap.

– Köszönöm, felség!

***

– Mit is mondjak... – sóhajtok fel, ahogyan a széles híd oldalán nyújtózkodok egyet. Fárasztó nézni, ahogy más dolgozik. – "Azonnal indulni akarok az irodába, aztán visszamenni a palotába felséggel", milyen ambíciózus! Bár úgy sietett, hogy átöltözhessen, mintha legalábbis attól félt volna, hogy félúton meggondolja magát.

Megfordulok, hogy rákönyökölhessek a korlátra, amin a király is támaszkodik. Az arca elég gondterhelt, ahogyan a keskeny, nyugodtan hömpölygő folyót figyeli, mintha nyomasztanák a történtek.

– Mindenesetre, elvesztettem egy küldöncöt, ami elég szomorú.

– Nem vagy csalódott, amiért nem küldtem el külföldre?

– Végsősoron elég nagy kár érte. Kár, hogy egy ilyen szépség a mocsárba esett. Vajon meddig lesz képes itt életben maradni?

– Attól a perctől kezdve, hogy megjelent mögöttem, már nem volt számára kiút. – Felnéz a víztükörről, és határozottan a távolba mered, talán az egyik piramisra, ahol valamelyik felmenője pihen. Őt ismerve, ha tudná, lehet még azokat is elbontatná, ha tudná. – Még mindig sok a köd körülötte a származását illetően. Most már én fogom rajta tartani a szemem.

Persze-persze, vigyorodok el magamban.

Úgy tűnik, ő is igencsak megkedvelte. Az iménti bravúros győzelme után hatalmasat nőtt azt hiszem mindannyiunk szemében.

Az oldalán akarja tartani, hogy játsszon... nem, csak megfigyelhesse.

– Felség, megérkeztünk! – lép mögénk az egyik őr, akinek borzalmasan ismerős az arca, de egyszerűen nem bírom megjegyezni mindegyik nevét.

De ha őszinte akarok lenni, nem is próbálkozom nagyon, de ez már mellékes.

Az övét viszont... jó lenne tudni.

Nem áll neki rosszul az őrök egyenruhája, bár nagy kár, hogy elfedi a haját, ami kiemeli a többiek közül. Az aranyszínű tusa és vöröses szeme kárpótol érte.

– Mivel elég hirtelen csatlakozott néhány vészhelyzeti intézkedésre szükség volt, a főnök még a barakkokban maradt elintézni néhány dolgot, engem küldött, hogy kísérjem vissza.

– Felség – hajtja le a fejét ahogyan a mellkasán keresztbe tett kézzel tiszteleg.

Mikor a király is megfordul, néhány másodpercig méregeti, és tisztán látszik, ahogy elszörnyed.

– Te... – mordul fel. – Te vagy az... Élvezed, hogy bolondját járathatod velem?

Olyan mélyről jövő haraggal néz rá, amilyennek még én is nagyon rég láttam. A keze ökölbe szorul és megfeszülnek az izmai, ahogy sötét tekintettel hajol fölé, míg a srác védekezőn teszi fel a kezét.

Végre valami izgalmas is történik!

Csillogó szemekkel figyelem a történéseket, és azt kell mondjam, hogy nincs ellenemre némi dráma. Főleg, ha két ilyen különleges ember balhézik.

– Felség, én csak a maga kis testőre szeretnék lenni... – hebegi még a szokásosnál is fehérebb arccal. Teljesen be van tojva.

Ha! Még hogy édes kis testőr! Olyan testőr, aki így felidegesíti a királyt a puszta jelenlétével?

Ez egyre szórakoztatóbb.

– Testőr, azt mondod? – morogja gonosz tekintettel. – Ha tényleg a testőröm akarsz lenni, bizonyítsd be a hűségedet, hogy elnyerd a bizalmam! Végső soron a legrosszabb, ami csak történhet velem, ha megbízhatatlan emberek vesznek körül, nem igaz?

Olyan gyilkos tekintettel néz rá, hogy még az én hátamon is feláll tőle a szőr.

Mi az életért akar megint gyilkolni?

Legfőképp pedig, mi az istent tehetett ez a kölyök abban a néhány percben, amíg szem elől tévesztettem a könyvtárban, hogy így magára haragítsa a királyt? Komolyan, megvan hozzá a tehetsége, hogy felkavarja a dolgokat.

– Mutasd meg a hűségedet! – Határozottan elkapja, és magához húzza a kölyök kezét. – Azt parancsolom, hogy használd a kardot az oldaladon, és szabadulj meg ettől a kéztől!

Hogy mi a francot akar? Ettől már még én is elfehéredek. Komolyan, mit tett, ami ennyire vért kíván?

Látva a kölyök elborzadt tekintetét közelebb hajol hozzá.

– Mi az, nem vagy képes megtenni?

A srác oldalához nyúl, és előhúzza onnan a khopeshét, amíg a falra szorítja a kezét, majd fölé tartja a pengét.

– Akkor majd segítek! – Már emeli a pengét, de a levegőben megáll a keze. – Nem is! Egy ilyen tiszta és éles pengével szinte ajándék! Egy kővel összetörve sokkal izgalmasabb! Hozzátok azt a követ, amivel a magokat törtem! Azt már biztos jól ismered – hajol ördögi vigyorral az arcába ahogy a földre dobja a kardot.

Olyan gyorsan suhannak a gondolatai, hogy szinte még én is érzem a szelüket. Olyan dühös, hogy alig van tudatánál, ha így folytatja, nem adok két percet, és már a kivégzésére fogja küldeni.

Ezt már én sem nézhetem tétlenül, kezd túl messzire menni.

Elővigyázatosan lépek mellé, és finoman a vállára teszem a kezem.

– Felség – mondom lágyan, mire rám kapja állatias tekintetét, amitől kifut belőlem a vér. – Kérem, gondolja újra.

Olyan gyilkos tekintettel mered rám, hogy hirtelen elengedem, és megadóan tartom fel a kezem.

Nem viccel, ezúttal tényleg nem viccel.

Jobb, ha nem avatkozok közbe. Amilyen instabil állapotban van, két rossz szó és az én kezem is a srác mellé kerül.

Ennyire még Oroszlán se szokott lobbanékony lenni, pedig ez nagy szó... Valami tényleg nagyon félrement nála. Annyira, hogy még én sem tudok ellene mit tenni.

Mikor megérkezik a siető szolga a kővel, vigyorogva mutat rá.

– Ismerős ez a kő, igaz? – A srác halálra váltan figyeli térden állva, ahogyan a tálca felé nyúl. – Nem lesz idegen az érintése sem.

Alig néhány másodperc alatt, mielőtt felemelné a követ, a kölyök az övéhez kap, ahonnan villámgyorsan rántja elő a tőrét, és egyetlen mozdulattal lendíti a király arca felé, akinek a bőrét épphogy sikerül megvágnia, míg a mellette álló szolga a torkához kap, ahonnan lüktetve ömlik a vér, és másodpercekkel később már mozdulatlanul hever a földön.

Hátrahőkölök a látványtól, ahogyan két őr kiveszi a kezéből a kést, és hátracsavarva a kezét nyomja őt a földhöz, míg a másik kettő a lándzsáikat keresztezve előttünk zárva el az utat attól, hogy hozzánk férhessen.

Félreismertem volna...?

– Gyilkos! A tőrével akarta leszúrni a királyt! – kiáltja az egyik őr, aki a földhöz szegezi.

Ekkorát tévedtem vele kapcsolatban?

– Tényleg bérgyilkos vagy? – kérdezem elszörnyedve.