Aven

"Az íjászat az egyik legjelentősebb katonai fokozat volt, nem csak nagy hatótávolsága, ereje és rugalmassága miatt, hanem egyes sírrajzok és feljegyzések alapján több helyen is komoly vallási szerepet tulajdonítottak azoknak, akik kivételesen teljesítettek ezen a területen az istenek küldöttének is szokták nevezni, aki az égiek üzeneteit közvetíti nyilaival."

Titi nem hazudott.

Miután befejezte a dokumentumot, amin dolgozott felpattant, és a kaszárnyákhoz vezetett, ahol egy bizonyos Oroszlánt keresett, aki feltételezhetően valamiféle katonai elöljáró, de küldetése sikertelennek bizonyult, így be kellett érnie az őrök vezetőjével, Akhenaten, akkoris, ha nem egészen értem, miért kellene ahhoz, hogy őr legyek egy még magasabb rendű ember, bár gondolom elővigyázatosak. Ha úgy vesszük, a szemükben én még mindig csak valami orgyilkos vagyok, aki teljesen ismeretlen okokból mindenáron a király mellett akar maradni.

– Nincs szükségem selejtekre – morogja Titinek karba tett kézzel, aki vigyorogva a vállán támaszkodik.

Jobban megnézve termetes alkatát és jellegzetes felsőjét, egyből felismerem, hogy ő állt a király mellett mikor ideérkeztem, szóval feltehetően neki sem loptam be magam a szívébe.

– A kölyök mindenképp a király mellett akar őr lenni, de nem kell komolyan venni. Csak gondold át, tedd helyre, aztán küldd vissza hozzám és le is van tudva.

Egy pillanatig gúnyosan ráhunyorítok, de aztán újra kedélyes mosoly ül ki az arcomra, amivel állom Akhenaten méregető tekintetét.

– Nem kell felvágni semmivel, elég, ha az íjjal eltalálod a céltábla közepét háromszor egymás után, fel vagy véve.

– Akkor bizonyítani fogok – bólintok mosolyogva.

Akhenaten a lépcső végénél lévő állványról levesz egy íjat és mellőle kikap három nyílvesszőt, és a kezembe nyomja őket, majd a másik falnál lévő céltáblák egyikére mutat.

– Úgy legyen.

Titi és ő is félreállnak, a vöröshajú az egyik asztalról felkap egy valószínűleg ott felejtett tányér szőlőt, és azt majszolva ül le egy padra izgatottan, mintha csak egy ókori egyiptomi moziban lenne.

A homokba húzott fekete vonalhoz állok, így olyan tizenöt méterre lehetek a céltáblától. Teljesen jó távolság, nem kellene, hogy különösebb nehézséget okozzon.

Kiskoromban az apámmal sokszor eljártunk a hegyekbe, ahol vadásztunk, ott tanultam meg egészen jól lőni. Mire egyetemista lettem, már kevésbé rendszeresen, de eljártam lőni, néhány versenyre is beneveztem a szaktársaim noszogatására, és eddig mindet megnyertem, úgyhogy reményeim szerint ez sem fog gondot okozni.

Bár kicsit hiányzik a kesztyűm és az alkarvédőm, a kötés a karomon legalább egy kis védelmet ad, a legfontosabb azonban, hogy visszacsapó íj, olyan, mint amilyennel az erdőben lőttem, csak annak az őse.

Először különös érzés kesztyű nélkül fogni a húrt, de meg lehet szokni.

Ahogy felhúzom és célra tartok, hagyok egy kicsit mindent elcsendesedni magam körül.

Kissé fúj a szél, de ha jól gondolom, ennek az íjnak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy ez a lövést ne befolyásolja.

Veszek egy levegőt, még egyszer megbizonyosodok arról, hogy megfelelő a célzásom, majd mikor elengedem a húrt fújom ki magam, és egy pillanatra becsukom a szemem amíg célba nem ér.

Azonban nem hallom, hogy csapódna a céltáblának, ezzel ellentétben Titi olyan hangosan röhög fel, hogy még a könnye is kicsordul, és a tányér majdnem leesik a lábáról úgy rángatózik.

Egy hatalmas sóhajtással kell orvosi kifejezéssel élve konstatálnom, hogy a nyílvesszőm bizony leugrott a húrról, és egy centit sem ment előrébb, csak egyszerűen melletem a földre hullott.

Nagyon közel állok hozzá, hogy elsüllyedjek szégyenemben, vagy hogy fejbe vágjam Titit az íjjal.

– Ugye nem a lábadra céloztál? – kérdezi visítva.

– Még nem szoktam meg.

– Igen-igen, persze! Ha három méterről eltalálod, ígérem, megjutalmazlak!

Nem válaszolok, inkább lerázom magamról a megjegyzéseit, és most lendületesebben húzom fel az íjat, nem gondolom túl, és csak ösztönből lövök. Szinte még célba sem ért az első, már követi a második nyílvessző.

Mindkettő majdhogynem mértanilag a közepébe állt bele a céltáblának.

– Arra nem lesz szükség – engedem le ridegen az íjat, Akhenaten pedig pár másodpercig elképedve nézi a célt.

Csak volt értelme a húsz évnyi íjászatnak.

Kettőt pislogok, és a férfi már ki is veszi a kezemből az íjat, és elégedetten mosolyogva vállon vereget, majd a nyakamba karol.

– Felveszlek!

– Ilyen könnyen?

– Akkoris, ha nem tudjuk, honnan jössz, a tudásod megvan, és teljesítetted a követelményt, amit tiszteletben tartok, úgyhogy mostantól egy vagy közülünk, bajtársak vagyunk jóban-rosszban!

Ez a könnyelmű gondolkodás több aggályt is felvet bennem, de inkább nem hozom őket szóba, hiszen számomra jelenleg ezek kedveznek a legjobban. Tudom, hogy a régi időkben vagyunk, és nem tartanak teljes háttérellenőrzést a neten mindenki után, de hogy ennél azért többet vártam... ilyen vezetővel az őrök élén nem is hatalmas csoda, hogy minden lehetőség nyílik rá, hogy megöljék a királyt.

Mostantól viszont én is mellette leszek.

– A jövőben maradhatsz az oldalamon. Bár még megfigyelés alatt állsz, ugyanúgy dolgozhatsz, lesznek feladataid és dolgozhatsz őrként.

– Hé! Úgy volt, hogy visszaküldöd nekem futárkodni! Nem ebben egyeztünk meg! – rikácsol mellette Titi, de ő rá se hederít.

– A teljes szívem és a hűségem a királyé.

Ha még mindig az, akit ismerek, nem fogom hagyni, hogy bármi bántódása essen. Nem hagyhatom, hogy újra elveszítsem.

– Kezdheted azzal, hogy a palotában járőrözöl...

– Ki olyan elkötelezett irányomba? – hangzik fel egy rideg hang mögöttünk, amire mindhárman ugrunk egyet, hogy felé nézzünk, Titi és Akhenaten pedig a kezüket keresztbe téve a mellkasuk előtt tisztelgésképp meghajolnak, míg én elámulok a királyon.

– Felség! – kiáltanak fel mindketten.

Most újra teljes királyi pompájában van, talán még jobban, mint az első alkalommal. A ruhája sokkal színesebb, a színei leginkább egy páváéhoz hasonlítanak, csakúgy, mint a ruháján és a kiegészítőin is a minták. A legmeglepőbb, hogy szinte teljesen testhez simuló felsőt visel, ami ahogyan két oldalról körbetekeredik rajta olyan, mintha két, színes szárny fedné egymást. A vállára egy mélyzöld köpeny van terítve, ami belülről szintén pávatoll mintákkal van hímezve, míg hatalmas aranygallérján piros, kék és zöld kövek és gyöngyök ülnek, kitartott alkarján, amit újra egy aranyozott perec fed, egy hatalmas sólyom kapaszkodik.

– Mégis miért tanítja a főnök épp a szomszédban a sólymát? – szűri a foga között Akhenatenre sandítva Titi mielőtt felegyenesedik.

– Azt nekem honnan kéne tudnom? – rázza meg enyhén a fejét a férfi, majd ő is követi a vöröshajú példáját.

Mikor felocsúdok, lágy mosollyal vizslatva a királyt teszem a mellkasomra a kezem.

– Felség, emlékszik rám? Én...

Ő azonban nem hagyja, hogy befejezzem.

– Te vagy a szőke hajú bérgyilkos. Mégis ki engedett ki téged? Térdelj le.

Hát, ez nem épp úgy ment, mint azt vártam.

Már két őr, aki eddig mögötte állt mellettem is terem, és a földre nyom.

Nem ismerne fel?

Végülis a könyvtárban félsötét volt, más ruhában voltam, nem látszódott a hajam, és még a szememet is kihúztam az őrtől lenyúlt aranyszínű tussal, de ennyire rossz lenne az arcmemóriája? Nem is sejti, hogy engem látott a könyvtárban?

Most újra az érinthetetlen zsarnok arcát mutatja.

Nem most látom ezt először, mégis újra letaglóz a ridegsége.

Mindenkit megelőzve Titi lép elő előzékenyen.

– Felség, erősködött, hogy a testőre lehessen, úgyhogy elhoztam volna Oroszlánhoz, de ő nem volt itt, úgyhogy Akhenatenre bíztam. Próbára tettük íjászatban, és elég jól teljesített, úgyhogy...

– Íjászat? – vonja fel a szemöldökét. Felemeli a karját, mire arról a sólyom felröppen. – Semmi értelme egy üres céltáblára lövöldözni. Ha tényleg tehetséges, lője le három nyíllal a sólymot. – Int két szolgának, akik őt követték, majd ők rohanva amerről jöttek egy aranyszéket hoznak elő, és mögé teszik, amiben azonnal helyet foglal, majd komoran megtámasztja a kezével a fejét és most már rám szegezi rideg, arany tekintetét. – Ha nem sikerül, ő fog megölni.

Titi nyel egyet és enyhén elfehéredik, míg Akhenaten meglepetten hátralép egyet, nekem pedig meghűl a vér az ereimben.

Az egyik szolga már szalad is az iménti íjamért, és három nyílvesszőért.

Megrázom a fejem.

Semmi gond.

Régen lőttem madarakra, még sasra is. Menni fog, akkoris, ha az már vagy öt éve volt. Nem olyan nehéz ez. Nem fog kifogni rajtam.

De... tényleg rendben van, hogy lelövöm a király sólymát?

Ameddig várják, hogy felkészüljek, a király feláll, majd int Titinek és Akhenatennek, hogy kövessék, míg ők elvonulnak egy csendesebb helyre.