Aven

"Ebis könyvtárai, bár igen nagyok voltak, és rengeteg iratot tartalmazhattak nem csak a saját kultúrájukról, politikai és katonai álláspontjukról az évek során, sajnálatos módon csak igen kevés irat maradt fenn, amelyek pedig fennmaradtak nem a sírkamrákban és vallási iratokban használt hieroglifákkal, hanem egyfajta folyóírással íródtak. A nyelvet ebből kifolyólag a tudomány jelenlegi állása szerint csak kis mértékben voltak képesek a tudósok megfejteni."

Ilyen nincs.

Ilyen a világban nincs.

Egy árva szót sem értek az írásokból. Pont olyan, mint ahogy a szobor írt, de már azt se értettem, pedig akkor még az internet és a google fordító is rendelkezésemre állt. Elég sok régi ereklyét láttam már korábban, így néhány mintázat ismerős, de fogalmam sincs, hogy mit jelentenek.

Már gőzöm sincs mióta görnyedek itt, a kezemben csak forgatom a tollnak használt, hegyes végűre vágott nádszálat, de a papír előttem ugyanolyan üres, mint mikor a róka lerakta elém.

Ő a polcokkal, és tekercsekkel teli, viszonylag kis helyiség másik falánál ül, az asztalától oldalról tökéletesen rálát arra, hogy mit csinálok, még úgyis, hogy az ő asztalán két oldalon a több gyertya mellett hatalmas halmokban állnak a tekercsek.

Miért érzem úgy, hogy részben taktikai lépésnek szánta, hogy iderángatott? Itt biztosan nem tudok eltűnni a szeme előtt, vagy az iméntihez hasonló bűvésztrükkel előrukkolni. Őt úgy tűnik, hogy nem lehet valami egyszerűen átverni.

Újra és újra rám pillant, egyre irritáltabban, mígnem egyszercsak felcsattan, a hangja szinte kettéhasítja a levegőt kettőnk között.

– Már milyen régen megkértelek rá, hogy másold le azt az iratot, de még egy árva szót se írtál! Idehozlak, erre kiderül, hogy analfabéta vagy! Mégis mire tartalak akkor, hm?!

Tudom, pontosan tudom, nem bírok válaszolni. Ez valami borzalmasan megalázó.

A modernkorban hat nyelvet beszélek, kettőt épp tanultam, mielőtt idekerültem, és akkor az orvosi latint meg sem említettem... Erre tessék.

Itt ülök, és mint egy idióta, egy árva betűt nem tudok ezek közül a macskakaparások, meg ábrák közül felismerni.

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ezek az iratok valaha így fel fogják tudni vinni az agyvizem, de hogy mindjárt eldurran a fejem, az biztos.

Ami a legfurcsább az egészben, hogy bár az írásukat elolvasni nem tudom, a beszéd megértésével semmi bajom nincs, pedig feltételezem, hogy nem angolul beszélnek. Ebben a korban még Nagy-Britannia területén se beszéltek így angolul.

Evetiti szinte villámokat szór felém a szemével, mikor belép sietősen feltételezhetően feltételezhetően egy írnok, kezében egy tekerccsel.

– Főnök! Van egy kis probléma.

Belekezdene a mondandójába, de rám téved a tekintete, és értetlenül néz rá Evetitire.

– A szőke bérgyilkos mit keres itt?

Ez lesz az új jelzőm? Szőke bérgyilkos? Tényleg ez a két legfontosabb jellemzőm?

Ez csak még lehangolóbbá teszi a helyzetemet. Még a bérgyilkos részt értem, de hogy miért a szőkét ragadták ki? Igazán lehetett volna a vörös szem, az még a gyilkosi perszonát is erősíti, ehelyett be kell érnem a szőke gyilkossal, pedig nem öltem meg senkit.

Egyébként is, nem mintha én saját akaratomból lennék itt. Ha rajtam múlna, már hetedhét határon túl járnék.

A vöröshajú rám sandít, de könnyelműen legyint egyet.

– Ne is törődj vele. Mi a gond?

Egy pillanatig még mintha némi fenntartással mérne végig, de aztán inkább csak lerakja Evetiti elé a dokumentomot.

– Van egy pap, akiről kiderült, hogy lopja az adót, de a szekta védelmezi, és nem tudjuk, hogyan tudnánk felelősségre vonni.

A róka csak felsóhajt, és megdörzsöli a homlokát amíg rápillant a papírra.

– Nézd meg a korábbi feljegyzéseket róla. Három éve csempészett, és megölt valakit. Több tettéért lett egyszerre megbüntetve.

– De az a dokumentum a Jungzong épületben van, ami messze van és alig jár oda bárki, nekem meg még rengeteg dolgom van...

Evetiti rám pillant, majd elmosolyodik, és rám mutat.

– Akkor menjen ő.

Erre pedig én sóhajtok fel.

Miért büntet engem az ég?

***

Tényleg engem küldtek.

Engem, aki egy árva szót nem képes elolvasni, azt se tudja hol van, és még orgyilkosnak is van titulálva. Jól vannak ezek összerakva?

Ami viszont még fontosabb, hogy mindezek tetejébe még egyedül is hagytak.

A Jungzong épület tele van iratokkal, amikből semmit nem értek, de attól még nem tudhatják biztosra, hogy nem lopok el semmit.

Már megint tesztelnének?

Egy ideje feltűnt, hogy az, hogy "egyedül hagytak" csupán azt jelenti, hogy egy őr elég gyenge rejtőzködési képességekkel lohol utánam "észrevétlenül".

Ez viszont nekem a lehető legideálisabb helyzet.

A hatalmas épület komplexum egyik emeleti részén, a fal mellett kívül sétálok, a perem szélénél, míg a drágalátos őröm a az épület mögött bújik meg.

Lenézek a fal mellett. A magasság pont tökéletes. Épp elég magasan vagyok ahhoz, hogy ha leugornék, úgy tűnjön, mintha öngyilkos akarnék lenni, de akár el is kaphatnának a pálmafák.

A vállam felett hátrapillantok, mintha csak az épület falának a mintáját nézném, és kihasználva azt, hogy eltűnik az őr feje, lekapom a a felsőtestemet takaró lepedő jellegű anyagot, és elhajítom, én pedig az egyik kitüremkedés mögé szökkenek.

Olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy az őr nem fogja tudni megállapítani, hogy csak a ruhadarabot dobtam le, és nem én ugrottam, így mikor "utánam" fut, én kilépek a rejtekhelyemről, és a tarkójára vágva leütöm, amitől elveszíti az eszméletét.

Még mielőtt földet érne elkapom, így nem esik komoly baja, maximum enyhe fejfájása lesz mikor magához tér.

Takarásba vonszolom, ahol amilyen gyorsan csak tudom, lerángatom a ruháit, amiket magamra kapkodok. A fekete, testhez simuló ujjatlan felső, bár kicsit laza, pont jó, alárejtem a nyakláncom, a fehér alsó részt pedig a derekamra igazítom az aranyövvel, a lábamra húzom a szandálját, ami körbefogja a lábam, és még a lábszáramra is rásimul a fekete anyag, amivel be van borítva, a nyakamba rakom az egyszerű, aranygallérját, az egész alkaromat befedő karperecet és a legfontosabb: a hajamra húzom a fejfedőjét, ami teljesen elfedi a becenevemből adódó legfontosabb tulajdonságom: a hajszínem. Így csak egy egyszerű, hétköznapi őr vagyok.

A barna leplet, ami az én derekamon volt eddig széttépem, és megkötözöm vele, a maradványait pedig ráterítem.

Tökéletes.

Az egyetlen probléma, hogy nincs semmi pénzem. Anélkül semmire sem megyek.

Valahonnan szereznem kell valami arany tárgyat, amit eladhatok később, mert ezzel a gallérral nem sokra megyek.

Azok a részek, ahol a király megfordulhat ki vannak zárva, éppúgy, ahogy a keményen őrzött területek és ahol Evetiti megfordulhat is.

A legjobb esélyem, hogyha itt nézek körül. Ahogyan az írnok is mondta, ez egy eldugott, elhagyatott rész, ahová alig jár valaki.

Evetiti utasításai alapján megkeresem az épületet, és belépek a tágas helyiségbe, amit polcok labirintusa borít be, és mind tele van tekercsekkel.

Folyamatosan kutakodva vándorlok a sorok között, mikor az egyik polcnál fényt látok.

Egyből odakapom a tekintetem, és nem csalódok.

Arany!

A fény forrása egy aranyszínű gyertyatartó egy férfi kezében. A ruházata egyszerű, fehér lepel, amit a derekán egy vékony aranyöv fog össze, de az egészen térdig érő, hosszú, mélybarna haja, ami csak a legaljánál van egy nagyon laza fonatba van fogva, eltakarja a többi vonását. Valószínűleg nem egy elöljáróról van szó, ami nagyban megnöveli a küldetésem sikerének az esélyét.

A lehető legelőzékenyebben, és ártatlanul szólalok meg a polc másik oldaláról.

– Üdv! Nem akarlak zavarni, de nem látok túl jól, mert nincs valami sok fény itt, esetleg kölcsön tudnád adni a lámpádat? Ha megtaláltam amit keresek, visszaadom!

Pár másodpercig kedvesen mosolyogva várom, hogy ideforduljon, de rám se hederít.

Már kezd leolvadni a mosolyom az arcomról, mikor végre valahára idelép, és átnyújtja nekem a polcon keresztül a gyertyatartóját.

Rá se nézek, olyan transzban nézem a szerzeményem.

Végre valahára magam mögött hagyhatom ezt a helyet.

Nem csak hogy aranyból van a gyertyatartó, de még ékkövek is díszítik. Ez tuti elég lesz egy darabig, utána pedig kitalálok valamit, vagy keresek valamilyen munkát.

Boldogan nézek fel az életem megmentőjére.

– Köszönöm! – mosolygok rá, de végignézve a vonásain arcomra fagy a mosoly.

Ezek a vonások...

Napbarnított bőr, szinte világító, arany szemek, amik vörössel vannak kihúzva, a tartás, a testalkat... Ez ő.

– Még valamit? – néz rám, mikor már több másodperce bámulom.

A lágy hangjától kiesik a kezemből a gyertyatartó, és csörömpölve ér földet, de még azelőtt felkapom, hogy kialudna.

Hogy találkozhatok vele pont itt? Miért pont most?

– Milyen ügyetlen – jegyzi meg, de nem érzek különösebb élcelődést a hangjában, sokkal inkább megállapításként mondja.

Ahogyan végigmér, összehúzza a szemöldökét, mintha megismerne.

Kész. Nekem reszeltek. Ennyi volt. Itt fog kivégeztetni, ezen a szent helyen. Viszlát, szép világ.

– Te... – gondolkodik el. – Titi új kísérője vagy, igaz? Hogy hívnak?

A kérdésre egy körülbelül Föld méretű kő esik le a szívemről. Van még esélyem a túlélésre!

– Én – kis szünetet tartok. Elárulhatom neki az igazi nevem? Hülye kérdés. Neki fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, semmilyen forrása sincs a származásomról. Ha el is árulom az igazi nevem, bármikor mondhatom, hogy hazudtam, soha nem fog kiderülni. – Aven vagyok.

Ha nem ismert fel, akkor talán... Nem. Ki kell józanodnom. Addig kell eltűnnöm innen, amíg nem késő. Nem kockáztathatom meg, hogy itt haljak meg.

De csak még egy dolog... egyetlen egy, amit mindigis tudni akartam.

Ha már soha többé nem fogom látni, erre az egyre hadd kapjak választ.

– Téged hogy hívnak?

Hirtelen elsötétül a tekintete ahogy elgondolkodik.

Lehet, hogy túllőttem a célon.

– Szólíts Miminek.

Hogy micsodának?

Ez távolról sem illik egy ilyen férfira, egy zsarnok királyra meg végképp nem.

Hatalmas önuralom kell, hogy ne röhögjem el magam, de lagalább ne vigyorodjak el, inkább ráharapok a számra, hogy megregulázzam magam.

Mimi... tényleg ez lenne a neve?

– Mi az? Nem valami papírt kerestél?

– Harmadik szoba, hatodik sor, harmadik polc, negyedik kötet... Nem tudod az hol van pontosan?

Nekem háttal már arrébb ment, a papírját olvasva, én pedig már indulnék, mikor megfordul.

– Pontosan az van nálam.

Hogy a viharba lehet nekem ekkora pechem?

Mikor végre azt hinném, hogy nyert ügyem van, sorra jönnek a bukkanók.

– Jajj, akkor olvasd el nyugodtan, nem sietek, megvárlak, és addig...

Már settenkednék el, de közbeszól.

– Én csak átfutottam, már a következőt terveztem nézni. Gyere, odaadom.

Ne már!

Ha túl közel megyek hozzá még nagyobb az esély arra, hogy felismerjen. Egy ilyen embernél, aki úgy váltogatja a személyiségét, mint mások a ruhájukat, sosem tudhatom, hogy mit fog lépni legközelebb, úgyhogy felmarkolok útközben az egyik polcról némi port és tisztes távolságban állok meg tőle.

– Biztos, hogy ez az?

– Nem vagyok benne biztos, ha őszinte akarok lenni, nem tudom elolvasni. Fel tudnád olvasni a címét?

Hatalmas meglepetésemre közelebb hajol hozzám, és úgy mutatja meg a szavakat.

– Ha analfabéta vagy, megtaníthatlak. Megtanulhatjuk együtt. Ha őszinte akarok lenni, ez a nemesi nyelv nekem is kissé ismeretlen, de tudok annyit, hogy megmutassam.

Hogy mi az életet akar nekem egy zsarnok tanítani?

– Te, írástudatlan? – csúszik ki a számon.

Egy zsarnok akar velem együtt megtanulni olvasni? Ez mégis miféle abszurd játék?

– Végső soron olvasni jöttem ide. Nem normális az, hogy a hozzánk hasonlóak nem tudnak olvasni?

Igaza van. Én most egy egyszerű egy egyszerű szolgáló vagyok, ő pedig csak egy hétköznapi ember. Végignézve rajta, nem elég, hogy semmi dísz nincs a ruháin, még szandál sincs rajta. Elég hihetőre sikerült az álcája.

– Tartsd közelebb a lámpát.

Türelmesen kezdi magyarázni elsőként a különböző írásjeleket, és az egyszerűbb szavakat.

Ez az ember tényleg az a kegyetlen zsarnok lenne, aki legutóbb ki akarta szúrni a szememet?

Mikor kis idő elteltével észreveszi, hogy elkalandozok, megáll.

– Minden rendben?

– Igen, csak egy kicsit nehéz.

A legnehezebb az, hogy felfogjam, hogy lehet az a két ember egy és ugyanaz.

– Semmi gond, csak nyugodtan. Nem könnyű felismerni a szavakat. – Kis szünetet tart mielőtt folytatja. – Szerencsés vagy, hogy Titi mellett vagy, de írástudatlanként lehetetlen feljebb kerülnöd.

Ezután zavartalanul, ugyanolyan nyugalommal folytatja a tanításomat.

– Ha megnézed, ez több ember történeteit is magába foglalja. Azokhoz képest, amikben az isteneket dicsérik, ez sokkal érdekesebb – mutat egy részre a tekercsen. Csak ekkor veszem észre a kézfején lévő anyajegyet.

Ő lenne az a hatalmas, rettenetes zsarnok?

Hogy képes egy kegyetlen zsarnok ilyen nyugodtan és türelmesen tanítani valakit?

Olyan közel áll, hogy még a kellemes illata is érződik.

Most látom benne először a kőszobor személyének a nyomait. Igen, ő tényleg ilyen volt. Kedves, nyugodt, önzetlen.

Most érzem először azt, mióta itt vagyok, hogy kissé ellazulok.

Csak hallgatni a kellemes, szinte selymes hangját olyan melegséggel tölt el, mint mikor a kőszobor ölelt magához.

Lehet a zsarnok és Mimi ugyanazon érmének két oldala?

Végsősoron időbe telik megismerni valakit.

Éppen elmosolyodnék, mikor Mimi mögé pillantok, és egy sötét ruhába öltözött férfit látok, amint a kivont khopeshével akar lesújtani rá, de a szemébe hajítom a port, ami megzavarja.

– Vigyázz! – kiáltom, mire a zsarnok megfordul, így szembe kerül a csapatnyi támadóval.

Mikor ő is észleli a veszélyt, a földre dobja a papírt, és engem hátralök.

– Fuss! – parancsol rám.

Körbenézve a legalább hét-nyolc emberen, akik egyszerre rontanak rá, csak az jut eszembe, hogy segítséget kell hívnom, így az ajtó felé veszem az irányt, de az... nem nyílik.

Kívülről torlaszolták el. Csapdába estünk.

Visszanézek Mimire, aki kitartóan küzd velük, mikor az egyik a khopesh alig pár centivel az arca előtt suhan el, szinte elhagyja a lelkem a testemet. Rögtön a szobor képe jut eszembe, ahogyan félig elporladva omlik össze.

Nem! Ez nem történhet meg!

Utána nyúlnék, mialatt előrelépek, de csak annyit érek el, hogy sikerül két polcot hatalmas hangzavarral felborítanom, amitől kicsit észhez térek.

Ezzel most jó sok munkát csináltam valakinek...

De az kárpótol, hogy két támadót is maguk alá temettek, ezzel elintézve az utolsókat is.

– Jól vagy? – kérdezem Mimi mellé lépve, de ő csak érzelemmentes tekintettel fordul felém, és megragadja a nyakam, úgy emel a levegőbe.

Fuldokolva ragadom meg az engem tartó kezét ahogyan a szemébe meredek.

A fehér ruháját vörös cseppek színezik, míg a másik kezében egy vértől csöpögő khopesht tart, készen arra, hogy élve megnyúzzon.

Én krákogva próbálok levegőt venni, míg ő körülnéz a helyiségben, és meglátja, hogy ráborítottam a támadókra a polcokat, így visszaereszt a földre.

A torkomhoz kapva köhécselek míg helyreáll a légzésem.

Erős, elképesztően erős. De nem is vártam mást egy ilyen alkattól.

– Te nem velük vagy... Sajnálom.

A fegyver hangosan csörömpölve ér földet amikor ledobja, és a földre szegezi a tekintetét.

– Majd az őrök akik jönnek rendet raknak – mondja komoran ahogy az ajtó felé veszi az irányt, de még mielőtt kilépne megáll, és vissza se néz, ahogyan folytatja. – Nem jövök többet, hogy tanítsalak. Viszlát, Aven.

Két lépéssel később már el is tűnik a kinti fényben.

Hát ennyi volt.

Még mielőtt túlságosan elmélyednék a gondolataimban megrázom a fejem.

Mielőbb el kell tűnnöm innen, ennél nem lesz jobb lehetőségem.

Felveszem a már kialudt lámpást a földről, és miután meggyőződök róla, hogy nincs a közelben senki, futásnak eredek. Minél hamarabb kiérek a városba, annál hamarabb leszek szabad.

Viszlát, palota. Nem mondhatom, hogy sajnálom, hogy itt kell hagynom, de lehet hiányozni fog.

Újra lejátszódnak fejemben az imént történtek.

Ahogyan ott állt mellettem, közel hajolva, úgy, hogy még a teste melegét is éreztem, és türelmesen, békésen magyarázta nekem az írásjeleket, mintha nem is ugyanaz a zsarnok lett volna, akivel korábban találkoztam, mintha... tényleg ő lett volna a kőszobor.

Miért vagyok ilyen hülye?

Amiatt kerültem ide, mert újra akartam látni, újra együtt lenni vele, erre az első adandó alkalommal itt hagynám úgy, hogy még csak meg sem ismertem azt, hogy pontosan milyen valójában.

Hogy hagyhatnám itt, ha még az igazi arcát sem mutatta meg?

Megállok a lépcső közepén, és visszanézek a palotára.

Vissza kell mennem.

Meg kell ismernem.

Futva indulok Titi irodájához, ahol ő szinte szétfolyva az asztalon támaszkodik unottan a kezén míg egy dokumentumot ír.

Akkor kapja fel a fejét, mikor az asztalra csapok, és ránehézkedek.

– A király mellett akarok lenni! Nem szakács, nem takarító, nem valami lovász, olyan posztot akarok, amivel mellette lehetek!

– Azt akarod mondani, hogy bérgyilkosként akarsz a király őre lenni?

Határozottan bólintok.

Hogyha őrnek kell lennem ahhoz, hogy mellette lehessek, hát legyen. Nem érdekel.

Ezután csak akkorát ásít, hogy még könny is szökik a szemébe, de utána elvigyorodik.

– Felőlem. De ahhoz először bizonyítanod kell a főnöknek.