Hild

Reggel, mikor felkeltem, nem is volt olyan késő (fél kilenc). Strange a szokásos rutinját végezte, azaz olvasott, teázott és almát evett. Én ráköszöntem, erre ő bekísért egy padlószőnyeges helyiségbe. Nagy volt, tágas, de nem túl magas. Mondjuk a fejem nem vertem be. Egy bilincs volt a kezében.
-Itt várj! Térdelj le, és próbáld kiüríteni az elmédet!- majd elsétált. Gondolom a bilincs Lokinak lesz. Nem sokkal később visszajött és ő is letérdelt elém. Elkezdett mindenféle jeleket rajzolni a levegőben, ami később narancssárga villódzó geometrikus formává vált. Rá egy pillanatra eltűnt, mint homok a szélben. Én csak a számat tátottam.
-Ez lenyűgöző, de hogyan jutok el innen oda?- mutattam rá.
-Hidd el, pontosan tudom mit érzel. Én rengeteget tanultam egy éven keresztül, de neked nincs ennyi időd. Gyorstalpalni fogsz, mégpedig csakis a legfontosabb dolgokat tanítom meg. Dimenziókapu, fegyveridézés, önvédelem (fizikai és szellemi).
-Mikor kezdjük?- mosolyogtam.
Egész délelőtt csak gyakoroltunk. Valamiféle harcművészetet is tanított, persze engem egyszer már "kiképeztek" Asgardban. Nem hittem, hogy meg fogja tenni, de megtette:
Nem ment az átjáró megnyitása, ezért nyitott egyet ő a Himalájára. Átsétáltunk, majd bemutatta, hogy hol vagyunk.
-Tudod- kezdte- itt az ember fél órán belül megfagy és meghal. Én bízom benned és nem tenném ezt, ha nem tudnám biztosan, hogy visszajutsz. Velem is ezt csinálták, úgyhogy átérzem. Sok sikert!- majd visszament és a kapu eltűnt, én pedig ott ragadtam. Nem árulok el nagy titkot, ott abban a pillanatban mindenkinek szidtam a jó édes anyját, meg ilyenek, de aztán lenyúgodtam. Koncentráltam, majd mikor már a hajam is zúzmarás volt, sikerült megnyitni a kaput és így visszajutottam New Yorkba. Felnéztem és csak Strange önelégült arcát láttam magam előtt.
-Látod? Mondtam, hogy sikerülni fog.- mondta, majd rámterített egy köpenyt. Jó meleg volt, hála Odinnak. A hajam csurom víz volt, ahogy elolvadt a zúzmara benne.
-Mára ennyi. Menj, pihenj és tusolj le. Jó?
-Meglesz!
Elsétáltam mellette. Ahogy mondta letusoltam tűzforró vizzel, majd felvettem egy pólót (a hátát ki kellett vágni, hála a szárnyaimnak) meg egy farmert. Ledőltem pihenni és olvasni. Kb 1-2 óra telhetett el mikor besomfordált a szobatársam.
-Na milyen napod volt?- kérdezett.
-Csak az érdekel, hogy mit fogok ma tanítani neked ugye?
-Pontosan!- huppant le mellém az ágyra- Még mindig ezt a vacakot olvasod?
-Bravó Mr. Holmes! Egyéb megfigyelés?
-Remeg a hangod.. félsz?
-Ugyan mitől? Tőled? Jó vicc!
-Nem tőlem. Attól, amit érzel. Félsz, hogy csalódni fogsz.
-Ha ebben olyan biztos vagy, bizonyítsd be!- mondam neki, miközben felültem. A képembe vigyorgott, majd két keze közé fogta az enyémet és a szívére helyezte.
-Látod? Reszketsz. Félsz tőlem. Félsz megérinteni. Félsz attól, hogy mit hoz a jövő ha belevágsz.- itt egyre közelebb húzott magához, míg végül alig volt pár centi köztünk. Elengedte a kezem és az arcomhoz nyúlt. Én beleengedtem a fejem a tenyerébe, majd még közelebb jött. Én teljesen átadtam magam a pillanatnak. Lehunytam a szemem és csak vártam. Azt hittem megteszi. Fél centi, majd megállt.

-Akkor, hadd halljam! Ki nyert?- vigyorgott kárörvendően.
-Mocskos szemétláda! Tudtam, hogy csak játszol.- próbáltam leplezni a meglepettségemet- Nyertél. Örülsz?
-Nem hallottam jól... hogy mondtad?- mondta azzal a  kiállhatatlan arckifejezéssel.
-Nyertél asgardi!
-Tartozol!
-Álmodik a nyomor!- álltam föl, majd még mindig reszketve kiballagtam a szobából- Estére készülj! Addig szerzek egy gyűrűt.- láttam ahogy visszafolytja a nevetést- Nem röhög! Egy varázsgyűrűre gondoltam... és az esti tanulásra...
-Úgysem tudod ezt kimagyarázni!- dőlt hátra az én ágyamon. A perverz mindenét már. Nem elég, hogy kínos nyelvbotlásom volt, de még gúnyolódik is. Ki kellene szellőztetnem a fejem. Megkértem Stranget, hadd menjek el repülni egyet.
-Átvezetlek a tükör dimenzióba. Ott a rendes emberek nem láthatnak, de soha ne ragadj ott a gyűrűd nélkül. Jó?
-Világos.
Arrébb lépett, majd mintha valamit hozzá vágott volna a levegőhöz, az megrepedt. Ő átsétált rajta, én pedig követtem. Maradva abban a dimenzióban kimentem a new yorki szentélyből és körberepültem a várost. Hihetetlenül jó volt újra a levegőben, kinyújtani a szárnyaim. Útközben loptam 3 szendvicset, de nem buktam le, hisz nem is láttak. Visszatérve a szentélybe, kiléptem a tükör dimenzióból, majd odaballagtam Stephenhez.
-Hoztam vacsit!- adtam neki egy szendvicset.
-Kössz. Ezt szeretem!- nézett rá a tonhalas szendvicsre.- Hogy vagytok?- kérdezte vicceskedve.
-Egy. Nem vicces.
Kettő- szólalt meg Wendy- jól. Most nincs harag kettőnk közt, habár én habozás nélkül meg...- fogtam be a szám- Hagyjuk- voltam újra önmagam.
-Történt valami, amiről tudnom kéne?
-Semmi említésre méltó!- oldalogtam el vigyorogva. Remélem nem hallgatózott...