Elfoglalom a helyem a koszorúslányok között, és repeső szívvel tapsolok, amikor férjnek és feleségnek nyilvánítják őket. Beállok a gratulálók sorába, a fényképezkedők sorába, minden létező sorba, és közben azért figyelek, hogy mindenki jól érzi-e magát.

Egy elkerített, külső területet külön nekünk díszítettek fel, az összes dekoráció pasztellszínben pompázik, a visszafogottság jegyében. Szárított virágok, pompás csokrok, sok természetes alapanyag. Az én helyem Iris mellett van a főasztalnál, előtte négyzet formájú tánctér, amit végig asztalok szegélyeznek.

Mielőtt elmondanák a köszöntőket – és egész sor lesz belőlük –, megcélozom a mosdót. A szálloda lobbyjából nyíló folyosón van a legközelebbi, feltűnés nélkül megindulok, és csak akkor akarok felsikítani az ijedtségtől, amikor valaki elém lép, méghozzá úgy, hogy a mellkasának ütközzek.

– Affenébe! – háborgok. – Mi vagy te, valami ninja, hogy így elém ugrasz?

Hátrálok. El kell távolodnom tőle.

Nico ezzel szemben rám mosolyog, a korábban látott komolyság viszont továbbra is a tekintetében ül.

– Bocs – mondja, és vállat von, majd lazán a folyosó falának támaszkodik. Basszus, jól néz ki. A fehér inget szokás szerint feltűrte könyékig, csak a felső gombot hagyta szabadon, és a fekete öltönynadrág olyan helyeken simul a testére, amit észrevennem se lenne szabad. – Beszélnem kellett veled.

– Most? Később is biztos ráér, visszavárnak minket.

– Most.

Annyi nyomatékot sűrít a szóba, amivel belém fojtja az ellenkezést.

– Megláttalak, ahogy kijöttél Iris mellett, és abban a pillanatban szíven ütött valami...

– Nyilvánvalóan szíven ütött Iris szépsége, az lenne a baj, ha nem tette volna.

Nico ellöki magát a faltól, a szívverésem tempója helyből megkétszereződik. Két tenyerét a nyakamra fonja, és ahogy lehajtja a fejét, az orrunk szinte összeér. Nem vagyok felkészülve erre. Ez nem történhet meg!

– Ahogy érzek irántad, ahhoz semmi köze Irisnak vagy bárki másnak. Akarlak téged, Liliom. Akkor is, ha teljes erővel próbálod tagadni. Mióta itt vagyunk, nem tudok másra gondolni – cirógatja orrával az enyémet. – Elképzelni sem tudod, mennyire vágyom rád. A pokolba is, én sem tudtam, hogy lehet ennyire vágyni valakire.

Itt valami félreértés lesz. Nem térek magamhoz a döbbenettől, nem engedhetem meg, hogy így érjen hozzám, még akkor sem, ha odabent, legbelül, ahová senkit sem engedek be, ott borzongatóan jólesik.

Aztán meglátom. Csak egy villanás, de nem akarok hinni a szememnek.

– Nekem... Ott van Josh.

– Az az életképtelen faszi nem érdemel meg téged. Egyetlen porcikádat sem.

Az „életképtelen faszi" életnagyságban a recepciónál áll, gurulós bőröndje kíséretében. Olyan élesen szívom be a levegőt, hogy az még Nicónál is megkongatja a vészharangot.

– Nem... Tényleg ott van! – nyüszítek, ahogy próbálom mozgásra bírni a lábam, de nem megy, egyszerűen ledermedt, és egy tapodtat sem bírok moccanni. – Engedj el, kérlek, nem foghatsz így, nem láthatja meg...

– Lily – szólít Nico összeszedetten, törődéssel a hangjában, csakhogy engem a pánik kerülget, mert Josh itt van, és meg fog látni minket, akkor pedig üvölt majd, én meg... én képtelen leszek...

Josh felénk fordul. Nem tudom, mit csinálok, amikor szó szerint kiszakítom magam Nico meleg fogásából, és imbolygó léptekkel Josh felé megyek. Aki ekkor észrevesz minket, az arcán váltakoznak az érzelmek. Csakhogy nem bírom otthagyni Nicót egyetlen szó nélkül, és legnagyobb hibámra visszafordulok.

Amit a szemében látok, arra nem vagyok felkészülve. Árulás. Na meg egy összetört szív. Azt régóta tudom, hogy Nicónak nagy szíve van. Most már azt is tudom, hogy össze tud törni.

Nyeldekelem a könnyeimet, ahogy Josh felé tartok. Pillanatnyi zavar után meg akar ölelni, nem hagyom neki. Arról magyaráz, hogy rossz szállodába vitte a taxis, ezért késett. Mágneskártyával a kezében valami szobáról hadovál.

– Persze. Menj csak. A bulin találkozunk. Használd azt a kijáratot, és megtalálsz minket – mutatok a kinti tér felé. Josh egy természetellenes mosoly után a szobájába indul, én viszont hiába nézek vissza a folyosóra, Nicónak hűlt helye.

Nem érzem a lépteimet, amik visszavisznek a nővéremhez. Rám mosolyog, miközben az anyósa köszöntőt mond rájuk, Iris azonban látja, hogy gebasz van, és furán megosztja a figyelmét köztem és az anyósa között.

A tökéletes esküvő! – hasít belém a gondolat, és megrázom magam. Nem fogom itt elszarni neki, ráérek a drámával.

– Kerítek még egy terítéket. – Mielőtt Iris megkérdezhetné, ugyan mégis kit akarok a főasztalhoz ültetni, ragyogó mosollyal folytatom: – Josh eljött! Meglepetésnek szánta, hogy betoppan az utolsó pillanatban.

Okoz is meglepetést rendesen, a nővérem arca egészen megnyúlik. Nyel egy nagyot, és elegánsan biccent, ahelyett hogy szíve szerint káromkodna egy brutálisat.

Visszaérek a terítékkel. Hoznak széket is, aztán sorban érkeznek az ételek. Nem vagyok éhes. Azt sem tudom, hogy mit rágcsálok, felőlem sült impala is lehetne. Néhány perccel később lejön Josh is, gratulál az ifjú párnak, és elfoglalja a helyét mellettem. Minden úgy megy, ahogy mennie kell. Egészen addig, amíg Nico fel nem emelkedik a semmiből, poharat kocogtat, figyelmet kér. A gyomrom gombszem méretűre morzsolódik.

– Cass, te vagy az egyik legjobb barátom, úgyhogy biztos nem bánod, ha őszinte leszek. – Cass vigyorogva, széttárt karral inti, hogy csak hajrá. Én meg megőszülök azokban a másodpercekben, amíg Nico a torkát köszörüli mondandója előtt. – Nem hiszek a véletlenekben vagy az instant szerelemben. Ezért kicsit szkeptikus voltam, amikor azt mesélted, hogy találkoztál egy gyönyörű lánnyal a metrón, és nem nyugszol, amíg randizni nem megy veled. Tudtad, hogy ő az, akivel lenni akarsz, igaz? Áh, ne szólj semmit, annyira lerítt rólad, hogy mondanod sem kellett. Megtaláltad a megfelelőt, és a megérzésed egészen idáig hozott minket. Gratulálok, Cass, hogy végre nem szúrtál el valamit az életedben! De, ahogy korábban említettem: nem hiszek a véletlenekben. Ti vagytok a milliárdból az egyetlen, akiknek összejött. Kapaszkodjatok egymásba, baszki, mert még egy ilyen alkalom nem lesz.

Nico a megemeli a poharát, aztán egy szuszra kiissza a tartalmát. Hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki, aki a kisfilmünk részese valamilyen módon, engem bámul.

– Miről beszél ez a csávó? – húzódik a vállamhoz Josh.

– Fogalmam sincs.

Mindenkit meglepett egy kicsit a rendhagyó beszéd, de az újabb gratulációk végiggyűrűznek a násznépen, poharak koccannak, nevetések gyöngyöznek, Nico visszaül a helyére, mintha semmi fura nem történt volna, én meg magamon érzem a nővérem teljes figyelmét.

– Ki kell mennem a mosdóba. Segítesz a ruhával, Lily?

Le fogja üvölteni a hajam. Tutira le fogja.

– Majd én megyek, drágám – ugrik fel anyánk a helyéről. – Úgyis arrafelé tartottam.

Irisszeme rám villan, miközben egy szó nélkül elfogadja a felajánlott segítséget.