Nem nézek hátra, ahogy a szálloda felé igyekszem. Már az arcom belső felét harapdálom, mint kiskorunkban, ha rossz fát tettem a tűzre. A zsigereimben érzem, hogy Iris mérges rám. Nem hagyta volna csak ott úgy a filmet, ha nem lenne totál pipa.

Felliftezem a hatodikra, ahol a szobáink vannak, és egyenesen a nővéreméhez megyek. Kopogok az ajtón, többször is, mire szipogós hangon kiszól:

– Mi az?

Ajaj, sír?! Basszus, akkor nagyon ki van borulva.

– Engedj be, Iris! Nem akartalak megbántani az impróval, ne haragudj!

Iris kinyitja az ajtót, sminkje az ajkáig lefolyt. Egy gombóccá gyűrt papírzsepit nyomkod az arcához, és csak potyognak a könnyei.

– Jézusom, mi a baj? – Azonnal a legrosszabbra számítok. Mert azt nem hiszem, hogy a nagyjelenet miatt bukott ki ennyire.

– Az esküvő! – zihálja. – A tökéletes esküvőnek lőttek!

Bennem akad a szó. Azért jöttünk Dominikára, mert kicsi korunk óta ez volt Iris álomhelyszíne az esküvőjéhez. A kisfilmet csak extraként forgattuk itt, amolyan ha már úgyis itt vagyunk alapon, ráadásul az összes stábtag hivatalos az esküvőre is.

Ekkor jut eszembe, hogy egész nap nem láttam Casst, a vőlegényt.

– Hol van Cass? – kérdezem rémülten. – Ugye, nem lépett le a lagzi előtt?

Iris hisztérikusan zokogva rázza a fejét.

– Cass túrázni ment. Nem vele van a baj. – Iris mély, nagyon mély lélegzetet vesz. – Hanem veled.

És a könnyei csak tovább patakzanak. Értem én, hogy sok a stressz, másfél éve erre az esküvőre készülünk, fontos neki a streamszolgáltató pályázatára készülő kisfilm is, de ez azért túlzás. Mégis hogyan és miért rontanám el pont én az esküvőjét?

Legyintek.

– Miattam egyáltalán ne aggódj, és pláne ne bömbölj. Nagyon is jól megvagyok, köszönöm, és az összes feladatot hibátlanul fogom teljesíteni, amit rám bíztál. Vagy a film miatt vagy ideges? Azért már bocsánatot kértem. Tudom, hogy egy jó barátod írta a forgatókönyvet, és tök jó is, de úgy éreztem, hogy a karakterem és Nico karakterének párosa nem kapott megfelelő lezárást... Annyira tud irritálni, amikor valami befejezetlen marad. Színtiszta kicseszés a nézővel szemben, én meg katarzist akartam adni nekik. Kiteljesedést a karaktereknek.

Csacsogok, hátha elakad a könnyvízesés, és csillapíthatom a nővérem szomorúságát. Élete legfontosabb eseménye előtt áll. Nehogy már elrontsam neki!

– Nem vagy boldog. Az álomesküvőmön, ahol mindenkinek boldognak kéne lennie, az életem egyik legfontosabb személye nem az. És még csak el sem ismered! Annyira tagadsz mindent, ami változást hozhat, hogy már észre sem veszed magadon.

Ez nem igaz, gondolom, de nem mondom ki. Ehelyett azt válaszolom:

– De örülök nektek, és boldoggá tesz a te boldogságod.

– Hát ez az – néz rám olyan könnyes szemmel, amibe beleremeg a szívem is –, az én boldogságom. Hol van a tiéd?

– Teljesen jól vagyok. Miért aggódsz ennyire értem? – nyúlok a keze után, hogy támogatást nyújtsak neki. Vagy magamnak.

– Ha annyira jól vagy, miért jöttél az esküvőre egyedül, Lily? Hiszen vőlegényed van, de otthon hagytad! Miért?

Összeszorítom a számat. Nem vallhatom be Irisnak, hogy Josh azért nem jött velem, mert szerepet vállaltam a kisfilmjében. Josh választás elé állított – ha belemegyek, hogy eljátsszam a romantikus főhősnőt, nem jön velem.

– Dolga akadt.

Iris felhorkan.

– Nyilvánvalóan. Olyan dolog, mint amikor titokban rávett, hogy megműttesd a melledet, és hetekre elkerülte a velünk való találkozást, hogy ne jöjjünk rá?

Érzem, hogy tiltakoznom kell, muszáj, vagy belehalok.

– Magam miatt tettem. Hisz tudod, hogy sosem tetszett a formája.

– Nem, Lily! – mennydörgi a nővérem, amitől hátrahőkölök. – Semmi bajod sem volt magaddal, amíg Josh nem éreztette veled, hogy nem vagy megfelelő. Kés alá feküdtél, fogytál, mint egy őrült, mindent megtettél neki, és ő arra sem képes, hogy elkísérjen téged!

Felugrom az ágyról, elmúlik a meleg késztetés Iris vigasztalására.

– Mi bajod van most, hogy így rám akadtál? Sosem tetszett, hogy Joshsal járok, de ma egyszerűen elviselhetetlenül durva vagy velem. Miért?

– Mert a mai jelenet a parton Nicóval nem csak imprózás volt. Az voltál te, és láttam, milyen boldog lehetnél, ha hagynád magadnak.

– Az nem volt komoly – dadogom. – A játék része. Nicónak eszébe nem jutna bármit is akarni tőlem... Csak szórakoztunk.

– Te szórakoztál.

Megmasszírozom az orrnyergemet, aztán a homlokomat.

– Oké. Oké. Most megyek, lezuhanyzom, aztán együnk együtt, jó? Mindketten nyugodjunk le egy kicsit, hogy tiszta fejjel átbeszélhessük a történteket.

Iris már nem bömböl, hála az égnek. Kisurranok a szobájából, kell egy kis magány. Isten tudja, miért remeg a kezem, ahogy a kilincsre csúsztatom.

Lemosom magamról a napfény ízét, a homokszemek illatát és Nico csókját. Elfelejtem, milyen vággyal markolta a combomat, hisz csak a kamerának szólt. Nem volt benne semmi valós, nem is lehetett, hisz nekem vőlegényem van, ő pedig rá sem nézne egy teltebb lányra, mint én. Amikor először találkoztunk, Nico teljesen semleges volt velem. Egyáltalán nem adta a bunkó macsót, normálisan szólt hozzám, viszont teljes érdektelenség ült a tekintetében. Ez akkor változott meg, amikor forgott a kamera, és csakis akkor.

Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Elméletileg később kiderül, kell-e újravenni jelenetet az elmúlt napok anyagából. Nyolc napja, éjt nappallá téve csak forgatunk, kezdek az erőm végére érni.

Holnap jönnek a vendégek, és én a fogadóstáb oszlopos tagja vagyok, ezzel is próbálok segíteni Irisnek, hogy nyugodtan tudjon pihenni a nagy nap előtt. De semmi kedvem sincs hozzá. Legszívesebben csak elbújnék a tengerparton egy pálmafa alatt, és hűsölnék meg úszkálnék, ameddig csak lehet.

Felhúzom a magas talpú szandálomat, és ellenőrzöm a színes, madármintás maxiruha masniját a mellem alatt. Ezúttal az egyik abszolút kedvenc illatomat, a Victoria's Secret kókuszos testpermetét viselem magamon, ami mindig ad egy extra löket magabiztosságot. Vállamra csúsztatom a fekete táskapántot, és átslattyogok Irishoz, de nem nyit ajtót és nem is felel. Talán már lent van az étteremben, gondolom, és elindulok a lift felé. Egy percbe sem telik, és a hotel elegáns arany és barna lobbyjában találom magam. Átvágok a helyiségen, a hatalmas ablakokon árad befelé a lenyugvó nap narancssárgás fénye.

Keresztülsétálok a misztikus sötétbe burkolózó báron, hogy kiérjek a teraszra – mindig itt eszünk, amint enyhül egy kicsit a nappali hőség. Tekintetem azonnal a szokásos asztalunk irányába téved, csakhogy a nővérem helyett valaki teljesen más ücsörög ott egy pohár koktél fölött.

Földbe gyökerezik a lábam. Nem létezik, hogy pont akkor jöjjön le, amikor mi is! Azt hiszem, ő is észrevett. Most már muszáj lesz odamennem és lazának lenni.

Az érkezés sikerül, a lazának maradás kevésbe. Nicónak viszont nem okoz kihívást, ahogy egy terebélyes rottingszékben ül. Sötétkék, bő ing van rajta, farmer rövidnadrág, a haja összefogva, feltűrt ingujja alól kilógnak a tetkói. Persze nem bámulom. Ahogy elmegyek mellette, egy másodpercre lehunyja a szemét.

Lehuppanok Nicóval szemben, és kényelmes pózba helyezem a lábamat.

– A többiek? – kérdezem a világ legtermészetesebb hangjával.

Nico nem felel. Hát, ez jól indul.

– Rendeltél már?

Továbbra sincs válasz. Biztos morcos. Vagy éhes, akkor szokott ilyen mély hallgatásba burkolózni.

– Mi volt az a délutáni jelenet? – szólal meg végre. A gyomrom a torkomba liftezik a hangjától. Na, Lily, most legyen erőd tagadni.

– Improvizáció – vonok vállat. – Néha jót tesz a filmnek, és olyan erős volt a dinamika, hogy nem bírtam ellenállni. Bocs, ha belerángattalak bármi kellemetlenbe.

Nico szeme összeszűkül. Mutatóujját végighúzza az álla vonalán, ajkát konokul összepréseli, ilyenkor megközelíthetetlennek tűnik. Hirtelen a hátam mögé néz, és halkan annyit mond:

– Ahhoz késő, már nyakig benne vagyok.