Nem ronthatom el a nagyjelenetünket. Mindenkinek csak egy igazi nagyjelenet jut, és ha azt elbaltázod, egész életedben bánni fogod.

Nem ronthatom el, de mégis: képtelen vagyok visszafogni magam. A nyolcnapos forgatás alatt egyetlen dologban sem voltam annyira biztos, mint a mostani jelenetben. Nem érhet ott véget, ahol a forgatókönyv diktálja, ennek a párosnak több kell, extra idő, hogy lubickolhassanak egymásban.

Meglököm Nico meztelen vállát. A srác tekintetében olyan villanás, amit a kamera nem láthat, én viszont gond nélkül elkapom – egy csipet meglepődés, egy adag kalandvágy, leheletnyi carpe diem.

– Ne hidd, hogy ilyen könnyen megbocsátok neked – incselkedem, mialatt közelebb húzódom hozzá. Nem tudom, miként fog végződni a jelenet, csak menni akarok az árral, és engedni a karakteremet kibontakozni.

Érzem, hogy ötfős stábunk, élen a rendező nővéremmel, szinte kővé dermed a meglepettségtől.

A tenger felőli fuvallat belekap a strandköpenyembe, beszökik a vékony anyag alá. Borzongok.

Nico csípőre tett kézzel áll. Neon színű úszónaciján és kisfiús mosolyán kívül nem visel semmit. Az ilyen mosoly végzetesen vonzó azokon a srácokon, akik tudnak bánni vele. Nico tud. Száznyolcvan centijével, napbarnított bőrével, borostájával és világosbarna, állig érő hajával minden, csak nem kisfiús, így amikor megvillantja ezt a mosolyt, az egész arca megváltozik. Amikor először találkoztam vele, elismertem, hogy tényleg helyes. Amikor először megláttam ezt a mosolyt, megroggyant a térdem.

– Mit szeretnél tőlem? Egy szavadba kerül.

Hiszek neki. Mármint a karakteremmel, hisz az a dolgom, hogy eljátsszam, őrülten belezúgtam, és a nagy drámajelenet után megbocsássak és kibéküljünk, majd jöhet a „csók". Nem viccelek, ennyit írt a forgatókönyv: „aztán csók, és vége". De nincs vége, ha rajtam múlik. Megmutatom, hogy van élet a csókon és a megbocsátáson túl is, hogy egy jó szerelmi történet igenis folytatódik a „vége" után, és a nézővel marad.

Az arcához hajolok. Nicónak kristálytiszta, világoskék szeme van. Baromi jó színész, egyetlen pillantásával el tudja hitetni velem, hogy odáig van értem.

– Azt akarom, hogy kapj el!

Nico az ajkára harap. Akaratlanul is utánozom, és amikor a derekam után nyúl, elhajolok a mozdulat elől, és szaladni kezdek az átlátszóan tiszta Karib-tenger felé. A homok forró a talpam alatt, de akkor sem tudna megállásra kényszeríteni, ha felégetné a lábamat.

Kacagok. Pedig ez nem is volt a forgatókönyv része. Nico a nyomomban, nyilván bármikor utol tudna érni, de a felvétel és a becserkészés öröméért nem teszi.

Még nem érem el a vizet, amikor lassítok, és szembenézek az üldözőmmel. Nagyon élvezi a játékot, a tekintete szinte lángol. A szemem sarkából látom, hogy a két operatőr közül az egyik megindul felénk. A hangot majd utólag összerakjuk. A lényeg a jelenet húzása, a kémia, az improvizáció.

Nico a vállamat nézi, amiről a futás hevében félig lecsúszott a köpeny, a színes fürdőruhámat, és benne engem: igenis felmér magának, és tetszik neki a látvány. Hú, de jól csinálja. Ahhoz képest, hogy csak az egyetemen tanult színjátszást, rohadt profi.

– Ne fuss tovább előlem – kéri, az én szívem meg kihagy egy ütemet. Valójában nem hozzám, a karakteremhez beszél, de annyira benne vagyok a jelenetben, hogy nem tudok különbséget tenni.

Soha az életben nem csináltam még ilyet, de most lendületet veszek egy ugráshoz, és csak remélni merem, hogy nem kell többször felvenni. A lábammal átfogom Nico csípőjét, bőröm a bőréhez tapad, vizes hajtincseim végéből a nyakába csorognak a cseppek. Kezemmel a nyakát ölelem, és megpróbálok nem összerezzenni, amikor ujjai a fenekem alatt a combomba markolnak.

– Elbírsz? – suttogom milliméternyi távolságban az ajkától.

Talán nem ártott volna átgondolni az ugrást a plusz kilóimra tekintettel, de Nico meg sem rezdült, sőt olyan magabiztosan tart, hogy szélnek eresztem az aggódó gondolatot.

– Viccelsz velem? Alig vártam, hogy ilyen közel legyél.

Megcsókolom. Nem ez az első csókunk a forgatás alatt, viszont ez a legspontánabb. Nincsenek kívülről jövő utasítások, semmiféle nyomás vagy forgatókönyv: csak befejezzük, amit a karaktereink elkezdtek, és pokolian jó érzés. Mindenütt bizserget, ahogy a nyelve összekapaszkodik az enyémmel, ahogy belesóhajt a csókunkba, és a lehető legközelebb húz magához. A bőre pont olyan forró, mint a dominikai napsütés, az ajkán a tenger íze. Annyira jó beleveszni a pillanatba, hogy soha nem akarom elengedni. Nem fogom vissza magam egy másodpercre sem – nem érzek bűntudatot, szégyent, csakis az érdekel, amit a testem tesz az övével, hogy az egekbe repítse ezt a jelenetet. Emlékezetessé fogom tenni, nem lesz egy a sok közül, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy átlépem a profizmus határát. Most nem önmagam vagyok, hanem a lány, aki őrülten belehabarodott ebbe a srácba.

A világ legfinomabb mozdulatával vetünk véget a csóknak. Könnyű, mint egy simogatás, természetes, akár a lélegzés. Nico tekintete az enyémbe mélyed, a lelkem legsötétebb bugyrába is lelát. Annyira nyílt vagyok vele, annyira sebezhető, mint senki mással ezelőtt.

– Ennyi! – kiabálja Sam, az operatőrsrác, mire magamhoz térek. Szinte ködös az agyam, és nem is fogom fel, mit látok, mert Nico még fog, és ezúttal rosszfajta borzongás fut végig rajtam.

A nővérem nincs sehol, a többi stábtag meg tátott szájjal bámul minket. Leugrom Nico öléből, megigazítom a ruhámat, és Sam felé indulok, de Nico nem enged, gyöngéden visszafordít maga felé.

– Lily, beszélnünk kell!

– Később, jó? Meg kell találnom a nővéremet. – Gyorsan elszakítom a pillantásom, nem tudok hosszan a szemébe nézni.

Odamegyek a többiekhez, és felkapom a táskámat.

– Jó lett a felvétel? – kérdezem Samet.

– Hát – vakarja az állát –, megismételhetetlen lett, az biztos.

Nekem ennyi elég. A megismételhetetlen dolgok általában jól sikerülnek.

– Nem láttad Irist?

Sam a szálloda felé mutat. A hátam mögött a többiek beszélgetnek. Még éppen hallom Franco, a másik főszereplőpáros fiútagjának hangját, ahogy Nicótól kérdezi:

– Miért rohangászol a forró homokban, haver?

– Mert egy idióta barom vagyok.