Másnap reggel Wendy és Lucy együtt indultak el egy könnyed sétára Magnolia utcáin. A nap gyengéden sütött, és a levegő kellemesen friss volt. Wendy kicsit izgult a beszélgetés miatt, de igyekezett természetesen viselkedni. Nem akarta, hogy Lucy gyanakodni kezdjen, ezért finoman próbált rákérdezni a dolgokra.

– Olyan szép ez a nap – jegyezte meg Lucy, miközben mosolyogva nézte a várost. – Jó egy kicsit kiszakadni a céh zajából.

Wendy egyetértően bólintott, majd lassan belekezdett.

– Igen, tényleg – mondta. – Amúgy, Lucy... szoktál gondolkodni a jövődről?

Lucy meglepetten pillantott rá, de elmosolyodott.

– A jövőmről? Hát, néha, persze – válaszolta könnyedén. – Tudod, íróként sokat álmodozom, meg tervezgetem, hogy milyen lesz az életem később, ha elértem mindazt, amit szeretnék.

Wendy bátorítón bólintott, majd óvatosan folytatta.

– És... mit gondolsz, van valaki, akivel esetleg a jövődet elképzeled? – kérdezte kíváncsian, igyekezve természetesnek tűnni. – Valaki, akire gondolsz, ha a boldogságról van szó?

Lucy elgondolkodott a kérdésen, majd mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Nem igazán gondolkodtam ezen – vallotta be. – Az írás, a céh és a küldetések így is eléggé lefoglalnak. Sosem volt igazán időm, hogy a szerelemről vagy ilyesmiről gondolkodjak.

Wendy figyelmesen hallgatta, majd finoman folytatta.

– De... ha valakire gondolnál, aki igazán közel áll hozzád... – kezdte lassan. – Van olyan ember, akit különlegesnek tartasz?

Lucy ismét elgondolkodott. Egy pillanatra meglepte Wendy kérdése, de nem látta különösebb hátsó szándékot mögötte, így mosolyogva válaszolt.

– Sok barátom van, akik fontosak nekem – válaszolta. – De azt hiszem, eddig soha nem tekintettem senkire... másképp. Legalábbis eddig nem igazán foglalkoztam ilyesmivel.

Wendy kissé bátorítóbban folytatta.

– Talán néha nem is vesszük észre az érzéseinket, amíg valaki rá nem kérdez – mondta halkan. – Lehet, hogy valaki közel áll hozzád, akivel időt töltesz, de talán még nem jöttél rá, hogy mit érzel iránta.

Lucy felnevetett, mintha a gondolat meglepte volna.

– Talán, de eddig nem gondoltam így senkire – válaszolta. – Az embereket, akikkel időt töltök, nagyon kedvelem, de... nem tudom. Lehet, hogy tényleg csak barátként tekintek mindenkire.

Wendy halvány mosollyal bólintott, de úgy érezte, hogy Lucy válaszai talán nem fedik teljesen az igazságot. Lehet, hogy Lucy még magának sem ismerte be, hogy mit is érez valójában.

– Értem – mondta végül Wendy. – Néha az érzéseink változnak, amikor jobban megismerünk valakit, és nem is vesszük észre, hogy mikor történik meg.

Lucy bólintott, de látszott rajta, hogy gondolkodik a Wendy által felvetett kérdéseken. Talán tényleg elgondolkodott azon, hogy az élete során milyen emberek vannak közel hozzá, és milyen érzéseket váltanak ki belőle.