A nap lassan lenyugodott, arany fénye megvilágította a Fairy Tail céhépületét. A nagyterem már kezdett kiürülni, a nap végén a tagok fáradtan készültek haza. Natsu Dragneel azonban még mindig ott ült az egyik sarokban, fejét a tenyerébe támasztva figyelte, ahogy Lucy Heartfilia egy asztalnál ül, és a naplójába ír.

Valami megváltozott.

Natsu nem tudta megfogalmazni, mi történt vele. Egész nap azt vette észre, hogy nem tudja levenni a szemét Lucyról. A küldetés alatt is, amikor harcoltak, valahogy másképp érezte magát mellette. Ez nem olyan volt, mint amikor a barátaival volt együtt. Valami... mélyebb.

Lucy nevetett valamin, amit Happy mondott neki, és Natsu szíve egy pillanatra kihagyott. Miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy hallja a nevetését? Miért érezte úgy, hogy a közelében akar lenni, anélkül, hogy egyáltalán tudná, mit akar mondani?

Natsu összeráncolta a homlokát. Ez zavarba ejtő volt. Soha nem érezte magát így – legalábbis nem ilyen módon. Mindig közel állt Lucyhez, de most minden alkalommal, amikor meglátta, valami belül más lett.

Lucy felnézett a naplóból, és Natsu gyorsan elfordította a tekintetét. Talán túl feltűnően bámulta őt. Lucy összeráncolta a szemöldökét, majd felállt, és odasétált hozzá.

– Natsu, minden rendben? – kérdezte kedvesen, miközben leült mellé. – Ma valahogy furcsán viselkedsz.

Natsu összerezzent. Megpróbálta összeszedni magát, de a szíve gyorsabban vert, mint amennyire azt szerette volna.

– Igen, persze, semmi baj – felelte túl gyorsan, majd megköszörülte a torkát. – Csak... gondolkodtam.

Lucy mosolya meleg volt, de a szemében ott csillogott a kíváncsiság.

– Gondolkodni? Ez új tőled – viccelődött.

Natsu elpirult. Miért volt ez most ilyen nehéz? Egyszerűen nem találta a szavakat. Valami csoda folytán muszáj lesz közelebb kerülnie Lucyhez, de fogalma sem volt, hogyan tegye meg az első lépést.

– Csak... tudod... – motyogta, miközben az ujjait tördelte. – Van valami, amiről beszélni akartam veled, de... nem is tudom, hogyan kezdjek bele.

Lucy kíváncsian nézett rá, és közelebb hajolt.

– Mi a baj, Natsu? Nyugodtan elmondhatod.

Natsu szíve zakatolt, mintha egy vad tűz lobogott volna benne. Ez az érzés annyira idegen volt számára, de mégis itt volt, tagadhatatlanul. De még nem volt kész szembenézni vele.

– Á, semmi különös! Majd holnap elmondom – hebegte végül, és gyorsan felpattant. – Most inkább hazamegyek, késő van.

Lucy értetlenül nézett rá, de bólintott.

– Rendben, Natsu. De ha bármi van, itt vagyok, jó? – mondta barátságosan, de egy kis aggodalommal a hangjában.

Natsu szótlanul bólintott, majd elindult az ajtó felé. Amint elhagyta a céhet, megállt az utcán, és mély levegőt vett. Ez nem volt könnyű. Miért olyan nehéz megmondani neki?

Ahogy az esti szellő arcához ért, csak egy dolog volt biztos számára: valamit tennie kell, mert ezek az érzések nem fognak csak úgy eltűnni.