Még mindig, rettentően hiányzol. Több, mint egy éve hagytál itt minket, a családodat, a gyermekeid. 

Alig emlékszem már az arcodra, a hangodra. Három nappal a keringőm előtt haltál meg, kikopott belőlünk egy újabb, fontos darabka. 

Minden évben meghal valakim, be kell vallanom, hogy nagyon félek! Nem tudom, ki lesz a következő, nem tudom, ki hagy itt minket. 

Nem tudom, hogy hol van a sírod, nem tudok semmit. Alig ismertelek. 

Lelkem sír azért, hogy az orvosok bár ne küldtek volna haza, és ne halj meg! 

Az élet mindig azokat veszi el, akiket a legjobban szeretünk, akik a legjobb emberek. Minden évvel, egyre kevesebben vannak körülöttem, és amikor megtudtam, hogy szenvedtél, miközben meghaltál...

Elszorul a szívem. A torkom. Nem tudok kiejteni egy hangot sem a torkomon. Nem is akarok, nem tudnék mit mondani. 

Talán annyit, hogy hiányzol. Nem vagyok hívő, nem tudom magamat azzal áltatni, biztos a mennybe kerültél mert olyan jó ember voltál röpke életed során. 

Nem tudom azt mondani, hogy újjá született a lelked...

Semmit sem tudok már mondani, csak gondolataim, szívem mélyén arról álmodok, egyszer látni foglak. 

Tőlem, Neki.