» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Reggel arra keltem, hogy valaki lehellete a nyakamat csiklandozta, miközben derekamat két kar fogta körbe védelmezően. Jólesően felsóhajtottam, ahogyan közelebbpréseltem magamat a mellettem alvó személy mellkasához és mélyen beszívtam az ismerős illatot. Ekkor hirtelen kipattantak a szemeim és kissé megemelve fejemet vettem észre, hogy Shouto-val a földön elterülve aludtuk át az éjszakát. Körbenézve láttam, hogy a többiek még nagyban húzták a lóbőrt, ezért fellélegezve visszahelyeztem fejemet a földre. Egy ideig haboztam, majd úgy döntöttem, hogy a másik oldalamra fordulok, így óvatosan - hogy ne ébresszem fel a fiút - Todoroki felé fordultam. Karjai megmozdultak, mire kitágult szemekkel lefagytam, majd éreztem, hogy szorosabban fogta közre testemet. Szaporán dobogó szívvel figyeltem rezzenéstelen arcát, majd szemeim levándoroltak kissé szétnyílt ajkaira és vágyakozva néztem azokat. Észbekapva megráztam fejemet a hülye gondolataim kiűzése érdekében, és már ismét csukódtak volna le szemeim Shouto arcát nézve, amikor megéreztem valaki szemeit magamon. Kíváncsian hátralestem, majd körbenézve megállapodott a tekintetem a szórakozott tekintetű Bakugoun. Morcosan rámeredtem.

- Mi van? - suttogtam oda neki felvont szemöldökkel.

- Semmi, csak vicces - horkantott fel.

- Mi vicces? - néztem rá értetlenül.

- Baszki, szerinted? Odáig vagytok egymásért, ezt mindenki tudja rajtatok kívűl - forgatta meg szemeit látványosan.

Elgondolkozva a plafonra néztem, amely abban a pillanatban érdekesebbnek bizonyult Bakugou arcánál. Nem akartam hinni neki, hiszen már rájöttem, hogy érzéseket tápláltam Shouto iránt, de tudtam, hogy ő ezeket sosem viszonozná. Nem érdemeltem meg őt és emiatt is muszáj volt tagadnom az érzelmeimet.

- Tévedsz - feleltem némi hallgatás után.

Az eddig telefonjával szórakozó Katsuki most felvont szemöldökkel nézett fel rám.

- He?

Nagyot sóhajtottam, majd végül kimondtam a számomra nehéznek tűnő szavakat.

- Biztos vagyok benne, hogy találna nálam sokkal szebb, okosabb és kedvesebb lányt. Másrészről nem érdemelném meg a szeretetét, ha egyáltalán érezne irántam valamit – vetettem egy pillantást Todoroki-ra és mintha élesebben szívta volna be a levegőt, mint azelőtt. Megrázva fejemet, ismét a szőkére néztem.

- Te akkora barom vagy, hogy e világon nincs rá definíció - jelentette ki őszintén Bakugou, és most az egyszer egyetértettem vele.

Megsemmisülve sütöttem le szemeimet, majd ismét a még mindig alvó Shouto-ra néztem.
Nem hazudtam. Vakon hittem abban, hogy kevés vagyok számomra, és hogy nálam csak jobb emberek kelthetik fel az érdeklődését. Igazság szerint nem érdemeltem meg, hogy pont egy ilyen elképesztő és jószívű fiú szeressen engem; egy hangulatingadozással teli és szomorúsággal küzdő lányt. Nehéz volt bevallanom - még magamnak is -, de muszáj volt elengednem őt, még mielőtt bármiféle kötelék is kialakulhatott volna közöttünk. A szemébe akartam mondani ezt, mégis féltem, hogy talán félreértelmeztem a közeledését és valójában csak barátkozni szeretett volna velem.
Alsó ajkamat rágcsálva gondolkoztam a következő lépésemen, amikor Todoroki szempillái megrezzentek és álmosan nyitotta fel látószerveit. Elvörösödve elkaptam tekintetemet és szemeim sarkából a gúnyosan vigyorgó Bakugout láttam.

– Jó reggelt – köszöntem csendesen az éppen akkor felülő fiúnak.

Amint ránéztem, szemeim felcsillantak és nem bírtam megállni vigyorgás nélkül az élem táruló képet. Shouto kómásan meredt maga elé, haja össze-vissza kuszálódott és a plafon felé meredezett pár helyen. Lassan rámvezette tekintetét, majd elnyomva egy ásítást rámmosolygott.
A romantikusnak tűnő pillanatunkat egy másik hang zavarta meg.

– Ébren vagyok! – ült fel hirtelen Mineta-kun, aminek következtében a többiek is ébredezni kezdtek.

– Hol vagyok? – pislogott körbe álmosan Uraraka, míg a mellette fekvő Deku megdörzsölte szemeit.

– A pokolban – vágta rá Bakugou, mire összeszűkített szemekkel sandítottam rá.

– Mennyi az idő? – nyújtotta magasba karjait Denki ásítás közben.

Kirishima álmosan kezébe vette telefonját, és amint a képernyőre nézett, szemei elkerekedtek.

– Fél nyolc – fordult körbe sokkos állapotban, amitől mindenki megmerevedett.

– A reggeli edzés – jutott eszébe a társaságnak és egyenként pattantak fel, hogy összeszedjék magukat.

Értetlenül meredtem rájuk, majd pár perc elteltével, végül Tsuyu-chan szólalt meg a káosz közepette.

– De ma pihenő nap van...

Ekkor megmeredvedtek, nem számított, hogy éppen mit csináltak. Sero például éppen egy lábon ugrálva próbálta felhúzni lábára a zokniját, míg az ideges Deku motyogása alábbmaradt. Sóhajtva a homlokomra csaptam és elmotyogtam egy "Idióták"-at.

~•••~

Sóhajtva léptem ki a fürdőböl immaron a másnapi ruhámban, ami ismételten feketéből állt. Beletúrtam hajamba, hogy álljon is valahogy, majd csatlakoztam a lányokhoz és együtt indultunk el az étekzőbe.

– Ne, Manami-chan – zárkózott fel hozzám Mina és Ochacho-chan.

Felvont szemöldökkel pillantgattam az egyikre, majd a másikra.

– Milyen volt Todoroki-val aludni? – vigyorodott el a rózsaszín hajú, amitől a vérnyomásom az egekbe szökött. Nem szerettem azt a sunyi mosolyát, mert ilyenkor mindig tervezett valamit.

– Miattatok volt, hogy végül együtt aludtunk el, ne adjátok a szentet – húztam fel orromat elvörösödve, amit a dühömmel próbáltam leplezni.

– Tereled a szót – kuncogta Uraraka és mielőtt még bármit hozzáfűzhetett volna, már beértünk az ebédlőbe.

Megfordulva rájuknyújtottam a nyelvem és gyorsan helyetfoglaltam a tegnapi helyemen: Bakugou és Deku között. Összeérintve tenyeremet elmotyogtam egy "Jó étvágyat" és hozzáláttam a reggelim elfogyasztásához.

Az étkezés után Aizawa-sensei magához hívott minket és ismertette a mai napi programot.

– Kimehettek a városba szétnézni, de este nyolcra mindenkinek vissza kell érnie – mondta monoton hangját, és biztos voltam benne, hogy amint kitesszük a lábunkat házból, ő betekeri magát a hálózsákjába és a visszaérkezésünkig alszik majd.

Mindenki izgatottan összenézett, míg én legszívesebben kimentem volna edzeni, egészen addig amíg össze nem esek. A fogadalmat - miszerint erősebbé válok - nem hiába fogadtam meg, és ez a pihenő nap csupan megakadályozott benne. Ellenben senki sem tiltotta meg, hogy ne edzhessek, ezért amikor visszaértünk a szobánkba, én máris egy kényelmesebb ruhadarabért nyúltam, ám a mozdulat közben egy másik kéz akadályozott meg.

– Mondtam, hogy ne hajszold túl magad, neked is kijár egy kis pihenés – nézett mélyen szemeimbe Tsuyu-chan, míg a lányok helyeslően bólogattak.

Megadóan felsóhajtottam és hagytam, hogy a kezemnél fogva a fürdőbe rángassanak.

Várjunk csak...

– Hé, mit akartok ti a fürdőben? – fordultam körbe kétségbeesetten, viszont az arcukon csupán egy elégedett mosoly virított, ami nem sok jóval kecsegtetett.

Elkezdtem rángatni a kezemet, ám hirtelen lefogtak és nem eresztettek, egészen addig, amíg  be nem értünk a helyiségbe. Rettegve vártam sorsomat, miután leültettek egy székre és minden kis neszre felkaptam tekintetemet.

– És most – jött egy ecsettel közelebb Ochaco-chan – úgy ki fogunk sminkelni, hogy Todoroki-kun hátast dob!

– Várjatok! Erre semmi szükség! – kerekedtek el szemeim és kapálódzva próbáltam kiszabadulni.

– Semmi értelme, erősek vagyunk – vigyorgott Mina.

Igaza volt, és amint ezt beláttam, végleg megadtam magam és csendben hagytam, hogy azt csináljanak az arcommal, amit akartak. Félelemmel teli szemekkel néztem végig a tükörben, ahogy mindenféle dolgot felkentek rám, és megmozdulni sem mertem, mert ha elrontotják, akkor kezdhették volna elölről az egészet. Amit persze nem akartam...
Fél óra múlva elléptek tőlem, így rálátást nyerhettem magamra a tükörben. Csodálkozva eltátottam számat, miközben az előttem ülő személyre meredtem: az új énemre.